Szerinte a külvárosi utcák mostani lángba borulásáért a miniszter is felelős, aki nem mutat tiszteletet a városszéli területek lakói iránt, és „szeretné, ha vízágyúval távolítanák el azokat a punkokat”, nem pedig a bevándorlók nehéz életkörülményei. „Elfogadhatatlan, hogy egy politikus megengedi a helyzet további elfajulását, amit az évek óta tartó elutasítás és igazságtalanság okozott, és teret enged a megfélemlítésnek, ami a francia társadalom egy jelentős csoportját sújtja.”
Sarkozy úgy viselkedik, akár egy háborús uszító – folytatódik az állásfoglalás – a gyűlölet gyűlöletet szül, de a belügyminiszter az elégedetlenség elfojtását tartja az egyetlen megoldásnak. Majd a szerző párhuzamot von a franciaországi és a palesztin-izraeli zavargások között. Kassovitz kijelenti, hogy Sarkozy Georges W. Bush propagandagépezetének csodálója, és hasonló módon igyekszik manipulálni az embereket, illetve, akárcsak az amerikai elnök, elkötelezettje a „terrorizmus elleni harcnak”.
„A történelem már bebizonyította, hogy nyitottság és gondolkodás hiánya két közösség között fokozza a gyűlöletet és szaporítja az összeütközéseket. Számos közösség számára csak a zaj és a harag marad, hogy létezését jelezze.”
A filmes szerint Sarkozinek nem szabad eljutnia az elnöki székig, mert akkor nézetei a hatalommal párosulva teljes egészében megvalósulhatnak. „Ismétli-e a történelem önmagát? – kérdezi Kassovitz – Igen! A történelem folyamatosan ismétli önmagát.” Majd azzal folytatja, hogy az „egyetlen igazság birtokosainak” hatalomvágya és egocentrizmusa diktátorokat teremt.
„Sarkozy bizonyosan egy kis-Napóleon, bár azt nem tudom, hogy megvan-e benne az igazi ereje, de holnap már nem mondhatjuk, hogy nem tudtunk róla” – fejeződik be Kassovitz állásfoglalása.
