„Megmondtuk mi rögtön, hogy aki hajdani fényképészek után kutat, arctalan árnyakat kerget.” Ezzel a mondattal kezdi a filmet Závada Pál. Hatalmas, üres bálteremben ül, egy hatvanas évekbeli, hegyes lábú retróasztalnál, előtte laptopja – és mesél.
Két évvel ezelőtt a Népszabadság kért tőle írást, s akkor arra gondolt, elmondja, mi jut eszébe a tótkomlósi digitális fotóarchívum egynémely fényképéről. Pár nap múlva fölhívta egy filmes, Bubryák István, hogy lát ebben fantáziát, csinálni kéne belőle valamit. Az Arctalan árnyak című film bemutatóját ma délelőtt 11 órakor tartják a Ráday utcai Filmes Házban.
Beülök a filmbe Závada Pál lakásán. A szerzői változatba. Ugyanazt a laptopot nézzük, benne a néhai Weisz Sándor fényképész műtermében készült megbarnult fotókat. Elsőként ezt:
(„Ez a tótkomlósi Komló szálló hajdan - Weisz Sándor képén, aki a fali kirakatban hirdeti is szolgáltatásait (kellő nagyítás esetén látható). Weiszékről, illetve a helyettük fölrémlő arctalan árnyakról szól a film, és ezt a fölidézést ebben a - mára már kiürített, omladozó - szállóban kíséreljük meg.”)
Két évvel ezelőtt a Népszabadság kért tőle írást, s akkor arra gondolt, elmondja, mi jut eszébe a tótkomlósi digitális fotóarchívum egynémely fényképéről. Pár nap múlva fölhívta egy filmes, Bubryák István, hogy lát ebben fantáziát, csinálni kéne belőle valamit. Az Arctalan árnyak című film bemutatóját ma délelőtt 11 órakor tartják a Ráday utcai Filmes Házban.
Beülök a filmbe Závada Pál lakásán. A szerzői változatba. Ugyanazt a laptopot nézzük, benne a néhai Weisz Sándor fényképész műtermében készült megbarnult fotókat. Elsőként ezt:
 |
Litera: Könyvnek készült az írás, vagy mindjárt a film számára?
Závada Pál: Nem gondoltam könyvre. Amikor megjött a felkérés, hogy írjak ebből egy forgatókönyvet, akkor rögtön nemcsak írtam, hanem mellé raktam a képeket is, abban a sorrendben, ahogy majd mutogatom őket. Egyébként az ambícióm ennél tovább terjedt, azt szerettem volna, hogy az én vetítésem a laptopról mint hasznos mozgókép kerüljön be a filmbe. Ezt azonban nem sikerült megoldani, csak úgy, hogy a kamera „kívülről”, a monitorról rögzítette a képeket, s azokkal aztán ők manipuláltak. Tehát nem az látszik, ahogyan én manipulálok velük. Ez nekem csalódás volt, őszintén szólva, mert van egy kész programom a gépemben, szerintem azt egyszerűen át lehetett volna venni digitálisan.
("Csupa magyarok. A beöltözött tót lányok, a zsidó Weisz, aki fényképezi őket, az utcán a fölvirágzott szekér, a fehér ló, mindenki magyar. Kinek fáj Trianon, magyar az, ha tót is, mondta sztarí Hrdlicska harangozó, főleg ha záróra közelgett.")
Litera: Megismerted így, utólag a Weisz családot, miközben a képeiket nézted?
Z.P.: Igen, tudtam beszélni kortársakkal, akik a fiúkat, Lacit és Imrét még személyesen ismerték. Édesapám is emlékszik Imrére, aki túlélte a szörnyűségeket, és a háború után tovább dolgozott fényképészként, az apjukra, Weisz Sándorra már csak úgy, hogy volt egy öreg fényképész, aki ott mászkált a masinájával. Élt Tótkomlóson egy zseniális fotós, és senki nem tud róla semmit, azt sem, hogy nézett ki. Bár, a film végén van róla is egy kép, azt a rendező, Radó Gyula szerezte valahonnan. Ha egyáltalán az tényleg az öreg Weisz.
(„Ennek a templomba készülő tótkomlósi szlovák lánynak a lábánál látszik egy árnyék - én úgy képzelem, hogy ez a fényképész, Weisz
Sándor sapkás fejének árnyéka. Mások szerint egy profi nem követ el
ilyen hibát. Szerintem pedig direkt hagyta ott árnyát.”)
Litera:
A fotós mesterség láthatóan foglalkoztat téged, már a Kulákprés óta.
Z.P.: Úgy, hogy én soha nem fényképeztem, komolyabb dolognak tartom annál. Ha megkérnek, hogy kattintsam el, hát jó, de különben nem. De csak a régi képek izgatnak, az újak nem. Meg aztán a fénykép ad nekem egy másik fázist, a forrásnak, mint anyaggyűjtésnek egy másik terét, igen pontos, éles megvilágításban. Ráadásul még valami feszültséget is azzal, hogy egy másik nyelven beszélő híradás a múltból, és ez az írásos forrásokkal együtt nagyon inspiráló számomra. Közben, persze, rengeteg dolog történik bennem, az egészet én magammal csinálom, és ez akkor is megvan, ha a filmesek nem keresnek meg, legföljebb nem kerül nyilvánosságra. Az például, hogy a kerek fekete árnyék a lány lába előtt a fotós feje, nagyon régóta az eszemben van.
Litera: Könyv nem lesz belőle?
Z.P.: Ilyen formában nem. Talán regényként. Érdekel, hogyan lehet fikciós szövegbe képeket illeszteni. Utaljak-e magára a képre, vagy éppen ne arról beszéljek, ami amúgy is látszik. Érzem, ahogy kép és szöveg inspirálják egymást. Meg sokat segít, hogy magam is tótkomlósi lévén, ismerem ezeket a figurákat a fotókon.
(„A kedvenc Weisz-fotográfiám - egy nyilván családi alapon szerveződött falusi vonószenekarról, 1935-ből.”)
A Literán megjelent interjút Zelki János készítette.
A Filmhu írása az Arctalan árnyakról itt olvasható.
Závada Pál: Nem gondoltam könyvre. Amikor megjött a felkérés, hogy írjak ebből egy forgatókönyvet, akkor rögtön nemcsak írtam, hanem mellé raktam a képeket is, abban a sorrendben, ahogy majd mutogatom őket. Egyébként az ambícióm ennél tovább terjedt, azt szerettem volna, hogy az én vetítésem a laptopról mint hasznos mozgókép kerüljön be a filmbe. Ezt azonban nem sikerült megoldani, csak úgy, hogy a kamera „kívülről”, a monitorról rögzítette a képeket, s azokkal aztán ők manipuláltak. Tehát nem az látszik, ahogyan én manipulálok velük. Ez nekem csalódás volt, őszintén szólva, mert van egy kész programom a gépemben, szerintem azt egyszerűen át lehetett volna venni digitálisan.
 |
Litera: Megismerted így, utólag a Weisz családot, miközben a képeiket nézted?
Z.P.: Igen, tudtam beszélni kortársakkal, akik a fiúkat, Lacit és Imrét még személyesen ismerték. Édesapám is emlékszik Imrére, aki túlélte a szörnyűségeket, és a háború után tovább dolgozott fényképészként, az apjukra, Weisz Sándorra már csak úgy, hogy volt egy öreg fényképész, aki ott mászkált a masinájával. Élt Tótkomlóson egy zseniális fotós, és senki nem tud róla semmit, azt sem, hogy nézett ki. Bár, a film végén van róla is egy kép, azt a rendező, Radó Gyula szerezte valahonnan. Ha egyáltalán az tényleg az öreg Weisz.
(„Ennek a templomba készülő tótkomlósi szlovák lánynak a lábánál látszik egy árnyék - én úgy képzelem, hogy ez a fényképész, WeiszSándor sapkás fejének árnyéka. Mások szerint egy profi nem követ el
ilyen hibát. Szerintem pedig direkt hagyta ott árnyát.”)
Litera:
Z.P.: Úgy, hogy én soha nem fényképeztem, komolyabb dolognak tartom annál. Ha megkérnek, hogy kattintsam el, hát jó, de különben nem. De csak a régi képek izgatnak, az újak nem. Meg aztán a fénykép ad nekem egy másik fázist, a forrásnak, mint anyaggyűjtésnek egy másik terét, igen pontos, éles megvilágításban. Ráadásul még valami feszültséget is azzal, hogy egy másik nyelven beszélő híradás a múltból, és ez az írásos forrásokkal együtt nagyon inspiráló számomra. Közben, persze, rengeteg dolog történik bennem, az egészet én magammal csinálom, és ez akkor is megvan, ha a filmesek nem keresnek meg, legföljebb nem kerül nyilvánosságra. Az például, hogy a kerek fekete árnyék a lány lába előtt a fotós feje, nagyon régóta az eszemben van.
Litera: Könyv nem lesz belőle?
Z.P.: Ilyen formában nem. Talán regényként. Érdekel, hogyan lehet fikciós szövegbe képeket illeszteni. Utaljak-e magára a képre, vagy éppen ne arról beszéljek, ami amúgy is látszik. Érzem, ahogy kép és szöveg inspirálják egymást. Meg sokat segít, hogy magam is tótkomlósi lévén, ismerem ezeket a figurákat a fotókon.
 |
A Literán megjelent interjút Zelki János készítette.
A Filmhu írása az Arctalan árnyakról itt olvasható.
