Závada Pál: A kerek fekete árnyék

Litera: Könyvnek készült az írás, vagy mindjárt a film számára?

Závada Pál: Nem gondoltam könyvre. Amikor megjött a felkérés, hogy írjak ebből egy forgatókönyvet, akkor rögtön nemcsak írtam, hanem mellé raktam a képeket is, abban a sorrendben, ahogy majd mutogatom őket. Egyébként az ambícióm ennél tovább terjedt, azt szerettem volna, hogy az én vetítésem a laptopról mint hasznos mozgókép kerüljön be a filmbe. Ezt azonban nem sikerült megoldani, csak úgy, hogy a kamera  „kívülről”, a monitorról rögzítette a képeket, s azokkal aztán ők manipuláltak. Tehát nem az látszik, ahogyan én manipulálok velük. Ez nekem csalódás volt, őszintén szólva, mert van egy kész programom a gépemben, szerintem azt egyszerűen át lehetett volna venni digitálisan. 

("Csupa magyarok. A beöltözött tót lányok, a zsidó Weisz, aki fényképezi őket, az utcán a fölvirágzott szekér, a fehér ló, mindenki magyar. Kinek fáj Trianon, magyar az, ha tót is, mondta sztarí Hrdlicska harangozó, főleg ha záróra közelgett.")

Litera: Megismerted így, utólag a Weisz családot, miközben a képeiket nézted?

Z.P.: Igen, tudtam beszélni kortársakkal, akik a fiúkat, Lacit és Imrét még személyesen ismerték. Édesapám is emlékszik Imrére, aki túlélte a szörnyűségeket, és a háború után tovább dolgozott fényképészként, az apjukra, Weisz Sándorra már csak úgy, hogy volt egy öreg fényképész, aki ott mászkált a masinájával. Élt Tótkomlóson egy zseniális fotós, és senki nem tud róla semmit, azt sem, hogy nézett ki. Bár, a film végén van róla is egy kép, azt a rendező, Radó Gyula szerezte valahonnan. Ha egyáltalán az tényleg az öreg Weisz.


(„Ennek a templomba készülő tótkomlósi szlovák lánynak a lábánál látszik egy árnyék - én úgy képzelem, hogy ez a fényképész, Weisz
Sándor sapkás fejének árnyéka. Mások szerint egy profi nem követ el
ilyen hibát. Szerintem pedig direkt hagyta ott árnyát.”)

Litera: A fotós mesterség láthatóan foglalkoztat téged, már a Kulákprés óta.

Z.P.: Úgy, hogy én soha nem fényképeztem, komolyabb dolognak tartom annál. Ha megkérnek, hogy kattintsam el, hát jó, de különben nem. De csak a régi képek izgatnak, az újak nem. Meg aztán a fénykép ad nekem egy másik fázist, a forrásnak, mint anyaggyűjtésnek egy másik terét, igen pontos, éles megvilágításban. Ráadásul még valami feszültséget is azzal, hogy egy másik nyelven beszélő híradás a múltból, és ez az írásos forrásokkal együtt nagyon inspiráló számomra. Közben, persze, rengeteg dolog történik bennem, az egészet én magammal csinálom, és ez akkor is megvan, ha a filmesek nem keresnek meg, legföljebb nem kerül nyilvánosságra. Az például, hogy a kerek fekete árnyék a lány lába előtt a fotós feje, nagyon régóta az eszemben van. 
    
Litera: Könyv nem lesz belőle?

Z.P.: Ilyen formában nem. Talán regényként. Érdekel, hogyan lehet fikciós szövegbe képeket illeszteni. Utaljak-e magára a képre, vagy éppen ne arról beszéljek, ami amúgy is látszik. Érzem, ahogy kép és szöveg inspirálják egymást. Meg sokat segít, hogy magam is tótkomlósi lévén, ismerem ezeket a figurákat a fotókon. 

(„A kedvenc Weisz-fotográfiám - egy nyilván családi alapon szerveződött falusi vonószenekarról, 1935-ből.”)

A Literán megjelent interjút Zelki János készítette.

A Filmhu írása az Arctalan árnyakról itt olvasható.