A 32. Magyar Filmszemle díjkiosztó záróünnepségén az Átrium Moziban Enyedi Ildikó a játékfilmes zsűri elnöke a testület (Horváth György - a Titanic Fesztivál igazgatója, Klöpfler Tibor -operatőr, Létay Vera - a Filmvilág főszerkesztője és Mispál Attila -rendező) nevében, civilizálva a protokollt, értékelte az idei szemlét.

Kedves filmszerető nézőink, kedves kollégák!

A mi zsűrink, amiben volt filmkritikus, operatőr, fesztiváligazgató és filmrendező, erre a hétre öt darab, úgynevezett mezei nézővé változott át. Köszönjük az alkotóknak, köszönjük a filmeknek, hogy ezt lehetővé tették számunkra, hiszen mindannyian tudjuk, az igazi néző naív, nyitott és elengedett állapotába csak olyan filmek hoznak bárkit, amelyek megérintik az embert.
Ezzel már benne is vagyunk abban az értékelésben, amit minden évben mindenki magában és a baráti beszélgetésekben elvégez: milyen is volt a szemle.
Szerintünk jó volt.
Ha valakinek pechje volt, és kifogott egymás után több rossz filmet is, annak biztosan nem így állt össze, mert persze voltak gyenge filmek, ezt nem lehet megúszni. Mi viszont megnéztünk mindent, és boldogan csodálkoztunk a nagyon sokféle értéket felmutató filmek nagy számán.
A továbbiakban ezekről beszélek, mert ezek tették ki a filmek zömét, messze túl a díjazható művek körén.
El voltunk kényeztetve. Emberbarát filmeket láttunk, ahol a készítők közölni akartak valamit. Magukban tisztázták, hogy mit, majd mindent megtettek annak érdekében, hogy ez ki is derüljön. Meleg, mély, gyengédséggel és humorral elmondott emberi történetek, igazi jó vígjátékok, amelyek megmutatják, hogy ez milyen komoly mesterség, ha nem bóvlival akarjuk kiszúrni a néző szemét, és jó színészi alakítások, amelyek mögött mindig ott van a jól megírt szerep. Rengeteg első film, ahol nemcsak új, erős rendezőket, de velük új színészarcokat és művészeti munkatársakat ismertünk meg.
Az alkotókat láthatóan nem terrorizálja az a tudat, hogy a filmjükkel mindenképpen, itt és most meg kell váltani a filmművészetet, mert ha nem erre vállalkoznak, az olyan kínos.
Ha úgy tetszik, ez nem volt sznob filmszemle.
Ez volt talán az első szemle, ahol a kártékony és értelmetlen szembeállítás művészfilm és közönségfilm között végre megszűnt. Ezeket a filmeket egyszerűen képtelenség ilyen szempontok szerint szétválogatni.
Meg kell mondjuk, végtelen megkönnyebbülésünkre.
Nemcsak a műfajok békés egymás mellett élésének és boldog promiszkuitásának lehettünk tanúi. A filmkészítők skálája is nagyon széles volt, Kotnyek István nagykanizsai – saját definíciója szerint – vasárnapi filmestől Jancsó Miklósig. Több olyan amatőr, független filmes kapott bemutatási lehetőséget, aki sosem fért bele a hivatalos szemle kereteibe, pedig amit csinál, jó, érdekes és sokaknak tetszene, ha láthatnák.
Reméljük, ez a nyitás nem a véletlen műve, és folytatódik.
Mert nemcsak a rendezők sokfélék. Az a bizonyos fantom, a néző, akire oly sokszor és oly manipulatívan hivatkoznak, az is sokféle. Sokfélék vagyunk, és mindegyikünknek más okoz örömet, izgalmat, szórakozást. Ezt tudjuk a mindennapokból, aztán a forgalmazókkal szemben ülve, mint nyúl a reflektorfényben, elfelejtjük.

Néhány film sajnos eltévedt a kategóriák között, és pusztán a hossza miatt a nagyjátékfilmek között landolt. Volt olyan alkotás is, ami, ha pontosabban nevezik, más kategóriában esetleg díjesélyes is lehetett volna. De hát, egész egyszerűen nem játékfilm. Ajánljuk a szemletanácsnak, hogy jövőre állítson fel előzsűrit a nagyjátékfilm kategóriában is, ami nem esztétikai alapon válogat, hisz ez szemle, az évi termés áttekintése, de ellenőrzi, hogy a kiírás feltételeinek megfelel-e a nevezett film.

A kisfilmes és kísérleti filmes előzsűri korlátait viszont lehetne talán lazítani: ebben a két – egyébként nemzetközi viszonylatban ismét életerős – műfajban kibírtunk volna akár több filmet is: erősek, és várható, hogy tovább erősödik ezeknek a ma világszerte ismét nagyon jól forgalmazható filmeknek a jelenléte. Sokkal több pénzügyi támogatást érdemelnének, s ha több film forogna 35 mm-re, néhány forgalmazó fontolóra vehetné, hogy a nagyfilmek előtt kisfilmet is vetítsen. Én, mint néző, örülök, ha kapok még ugyanazért a mozijegyért egy kisfilmet is, és nem állok ezzel egyedül.

Erősek a fiatalok, minden tiszteletet megérdemel Kende János és Simó Sándor pótapukai munkája, amivel, a hagyományos mester szerepen túllépve menedzselik, hozzák helyzetbe átütően tehetséges tanítványaikat.

Erős a független produceri műhelyek jelenléte.
Lassan beérni látszik az a tíz éves folyamat, ahol a semmiből, tapasztalat, háttér és praktikusan követhető minta nélkül, ráadásul éppen a magyar film tárgyi és szakmai infrastruktúrájának leépülése idején önálló produceri műhelyek jöttek létre, amelyek lényegesen kényelmesebb és összehasonlíthatatlanul jobban fizető bérmunkák és reklámfilmek mellett/helyett magyar filmmel, esetleg a szokásos nemzetközi folyamatoktól való néhány éves elmaradásuk miatt a ma még nálunk hálátlan területnek számító kisfilmekkel kezdtek foglalkozni. Nevezzünk is meg néhányat: Inforg, Film+, BBS, Közgáz Vizuális Brigád, Magyar Független Film és Videó Szövetség és mások. A televíziók közül szinte egyedüliként a Duna TV dramaturgiai műhelye is sokat vállal fel.
Le a kalappal előttük.

Amikor ki-ki maga értékel, kritizál, bírál, nagyon kérem, hogy egy valamit ne felejtsen el. Minden egyes film, ami elkészült, kisebb csodának tekinthető. Egészen úgy néznek ki, mint az igazi filmek, de egyáltalán nem úgy készültek… Hajmeresztő körülmények között készültek. Ne tévesszen meg senkit, hogy ez egy olyan szakma, ahol az emberek szeretnek nyafogni. Ez persze tény. De létezik olyan is, hogy rutinból nyafog valaki, s talán már nem is érzékeli, mennyire oka is van rá. Mert már elszakadt mindenféle nemzetközi összehasonlítástól. Mert nem gyakorolhatja a mesterségét rendszeresen. Mert erejének zömét olyan feladatok kötik le, melyek nem a munkakörébe tartoznak. Teljes felelősséggel állíthatom, hogy – talán egy-két kivétellel – minden egyes film elkészítéséhez rengeteg áldozatra volt szükség minden egyes résztvevője részéről. Ahhoz, hogy elkészüljön, nagyon kellett, hogy mindannyian szeressék a filmet, amit készítettek.

Szeressük mi is a filmjeiket. Nem nehéz. Tulajdonképpen elég, ha nem állunk nekik ellen.