Kapcsolódó anyagok

Vámos Judit, a filmrendezőnő, akinek a karrierje regénybe illően kezdődött

Zsurzs Éva, akit a csepeli motorkerékpárgyárban fedeztek fel és az első Kossuth-díjas női filmrendező lett

A cikkhez az Arcanum adatbázisát használtuk.

„Milyen ember a rendező? Kíváncsi, konok, kegyetlen. Lívia ilyen. És még igazságos, megbocsátó, szeretetteljes” – írja a 47 éves rendezőnőről a Pesti Műsor, 1979-ben. Gyarmathy Lívia másként jellemzi hivatását a Lányok Asszonyok című lapban: „Egymást kizáró tulajdonságokkal kell rendelkezni, adott pillanatban nagyon szenzibilisnek kell lenni, tehát nagyon érzékenyen kell reagálni az eseményekre, aztán egy adott pillanatban bizony nagyon keménynek kell lenni egy film forgatásánál. Tehát ez önmagával eléggé kizáró tulajdonságokat feltételez. Aztán kell érteni kicsit a muzsikához, egy kicsit a képzőművészethez, a dramaturgiához, a pszichológiához, helyzetismerettel kell rendelkezni és főleg őszintének kell lenni.”


Gyarmathy Lívia egy filmgyári próbafelvételen
Forrás: Arcanum/ Film Színház Muzsika, 1968. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

Lívia a Kőbányai Porcelángyár kolóniájában nőtt fel, mert édesapja a gyárban dolgozott. Bár járt ott filmklubba gyerekfejjel, mert a könyvtáros mindig szólt neki, hogy a kissámlijával egyetemben jelenjen meg a vetítésen, érettségi után mégsem filmes pályára indult. A középiskola után egy évig tanácstalanul keresgélt, mert túlságosan sok dolog vonzotta. Néhány hétig a bölcsészkaron hallgatta az előadásokat, azután az orvosi pályával kacérkodott. Fél évet végzett a Műegyetem gépészkarán, azután döntött, azt hitte véglegesen. Ősszel beiratkozott a vegyészeti karra és tiszteséggel elvégezte az egyetemet. „A humán tárgyak tele voltak ideológiával, ezért választottam a reál vonalat”— indokolta később a döntését. Frissdiplomásként egy kollégához, az ugyancsak vegyész Böszörményi Gézához ment feleségül. Lívia öt évig laborban dolgozott, mégsem innen ment nyugdíjba. Ennek okát így magyarázta meg a Nők Lapja riporterének 1969-ben: „Az ember életének lényege a munka. Feltéve, hogy alkotó módon végzi, hogy megtalálja magát benne. Nekem ez nem sikerült a vegyészetben, valószínűleg azért, mert nem voltam jó kémikus.”

A megváltás újsághirdetés formájában érkezett. A Színház-és Filmművészeti Főiskolán kísérleti jelleggel már diplomásoknak szerettek volna rendezőképzést indítani. Bár Lívia régóta várta, hogy elmenekülhessen a munkájából, és a „jó mozit mindig is szerette”, mégsem mert jelentkezni. Tovább rostokolt a gyárban mígnem újra hirdetett az SZFF, mert nem találtak megfelelő jelölteket. Egyébként 600-an jelentkeznek 2 helyre. Gyarmathy Líviát felvették (Simó Sándor volt a másik nyerő befutó, amúgy szintén vegyész).

Líviának ezután „össze kellett magát szednie”, ahogy ő fogalmazott. 28 évesen elkezdte a főiskolát és várandós lett a kislányával. Ahogy bevallotta egy beszélgetésben: édesanyja és férje segítsége nélkül nem tudta volna elvégezni a főiskolát. A családi összefogás olyan jól sikerült, hogy pár év múlva férje, Böszörményi Géza is jelentkezett a főiskolára a rendezői szakra és fel is vették. Bár Géza is vegyész volt, ő muzikális családból származott, zongorázott, klarinétozott és zeneszerzést is tanult, később Lívia filmzenéit is komponálta. De a történetünkben még korántsem tartunk ott. A hatvanas évek második felében előfordult, hogy Lívia 1600 forintos kezdő fizetéséből élt meg a kis család (mai áron körülbelül 180 ezer forint), de a szülők nem bánták meg karakteres pályamódosító döntéseiket. Erről 1969-ben meséltek a Nők Lapja újságírójának.


Böszörményi Géza
Forrás: Arcanum / Lányok, Asszonyok, 26. évfolyam/ 6. szám, 1970

Mindketten a legendás Herskó János osztályába jártak, vezető tanáruk a mentorunk is volt egyben. 2002-ben már kétszeres Európai Filmdíjas és Kossuth-díjas alkotóként Lívia így emlékezett vissza erre az időszakra a Magyar Hírlapban: „Herskó megtanított minket arra, hogy mit jelent a filmes ábrázolás és mi az őszinteség. A főiskola után a kísérleti osztály mind a tíz tanítványát bevitte a filmgyárba, létrehozott egy stúdiót, s azonnal elkezdhettünk filmeket csinálni. Én a harmadik vagy negyedikként kaptam lehetőséget. Nagyon megrázott, amikor Herskó disszidált. Ezután szétesett a társaság, és a stúdió is megszűnt.”

Visszatérve a főiskola befejezéséhez érdemes megemlíteni, hogy a 32 éves Gyarmathy Lívia diplomafilmjét megnézte Aczél György, a Párt egyik fő ideológusa is. „Aczél a diplomafilmek vetítése után behívatott minket a minisztériumba és azt mondta az ifjú rendezőknek: „Elvtársak, lázadjanak! – erre az egy mondatára emlékezem, amelyen utólag sokat nevettem” – nyilatkozta az imént idézett beszélgetésben a rendezőnő.

Gyarmathy Lívia diplomafilmjének címe Ötvennyolc másodperc. 1964-ben a Magyar Ifjúság című lap ír a filmről: „Az Ötvennyolc másodperc egy közkeletű legendát igazít helyre, a sportcsúcsért való küzdelem buktatókkal, nehézségekkel, lemondással teli stációit mutatja meg egy úszó edzéseiben és fontos versenyében, amely végülis nem hoz győzelmet. De nemcsak a nagy akaraterőt igénylő tréningeket ábrázolja, hanem a kemény munka intim szépségeit is. Éppen a kettő dialektikus egysége adja ennek a filmnek a realitását és varázsát. Nem egyszerűen cinéma vérité alkotás ez a szónak abban az értelmében, hogy ridegen érzékelteti a tényeket — egyáltalán nem: a rendezőnő és a tehetséges operatőr — Neményi Ferenc — állandóan értelmezi, kibontja a jelenségeket. A versenyző vereséget szenved — és a kemény sportember elsírja magát. Mégis, nem azt érezzük, hogy a rengeteg munka — a téli tréningektől kezdve az edző kegyetlen dresszúráján át egészen az únos-untig végzett tornagyakorlatokig — kárba veszett. A mű humanitását éppen az adja, hogy nyilvánvalóvá teszi: vereségek, bukások ellenére is tovább kell küzdeni, mert a céltudatos tevékenység az ember felemelő hivatása és záloga az esetleges sikernek.”


Ötvennyolc másodperc / Forrás: nfi.hu

Tizennégy évvel később a Kritika című lap szerzője kifejti, hogy Líviának már ebből az első filmjéből is kiderül, hogy arra vállalkozott karrierje kezdetétől, hogy analizáljon. Sőt, a kritikus kijelenti, hogy Gyarmathy itthon nem sikeres. „Az első munka — az 1964-ben forgatott Ötvennyolc másodperc — Gyarmathy Lívia pályáján többet jelent az egyszerű bemutatkozásnál. A rövid férfiportré az évek során elkészült filmek mottójává vált, sajátos vallomássá. Arról szólt, hogy megszállottságból vagy edzői parancsszóra — eldönthetetlen és valószínűleg mindegy is, hogy miért — a versenysportoló naponta fejest ugrik a medencébe, hogy leússza a maga néhány ezer méterét. Tornateremben a súlyzóval és bordásfalon izmosodik, levegővételt tanul, tökéletesíti mozgástechnikáját, ellenőrzi a felesleges kilókat. A szűkre zárt világ kizárólag az eredményre enged koncentrálni. A versenyen pedig, amelyre olyan sok aszkézissel készült a főszereplő, szép eredményt ér el: második lesz. A valóságban azonban jaj a másodiknak vagy a harmadiknak! Az Ötvennyolc másodperc úszófiúja magányos volt az erőltetett felkészülésben, és magára utalt ebben a másik, nem könnyebb küzdelemben, amelyet azért folytat, hogy kibírja és túlélje a csendes kudarcot. Ez a harc a nehezebb. Lelki tartalékaiból kell merítenie ahhoz, hogy legközelebb is mérhető legyen a teljesítmény. Nem új, de nem is túlzó a hasonlat, amelyik a filmrendező életét a versenysportolóéhoz méri. Mondjuk ki: Gyarmathy Lívia pályája a külföldi díjak és hazai elismerések ellenére sem nevezhető sikeresnek.”

A diplomafilm után dokumentumfilmeket forgat Gyarmathy Lívia (Üzenet, Tisztelt cím), majd 1969-ben, 37 évesen lehetővé válik az áttörés és megrendezheti első nagyjátékfilmjét, az Ismeri a szandi mandit? címűt. A premierről így számol be a Somogy megyei Hírlap: „A balatoni filmhetek szokásos évi programja, hogy bemutatnak egy-egy új magyar filmvígjátékot. Az Ismeri a szandi mandit? ősbemutatóját Lellén rendezték meg. Az eseményen megjelent – a főszereplők mellett – Gyarmathy Lívia is, a film rendezője, aki most debütált a szakmában. Filmjének anyagát még akkor gyűjtötte össze, amikor vegyészmérnökként dolgozott férjével, Böszörményi Gézával, a »szandi mandi« írójával együtt. A modern gyáriparról, a korszerű technikáról úgy szokás beszélni, hogy az elidegeníti az embert. Gyarmathy Lívia gyári munkásai azonban nem a homo technikusok, nem is annyira a technika áldozatai, mint inkább önmaguknak, hisz a technikának nem is részesei. Dolgoznak a hipermodern vegyi gyárban, de olyan munkát végeznek, melyikben nem találják meg a boldogságukat. Az ember boldogságának legfontosabb tényezője, hogy alkotó jellegű munkát végezhessen — mondja Gyarmathy Lívia, amikor filmjéről kezdünk beszélgetni. A film alapgondolata: az ember akkor érzi magát boldognak, ha a munka életszükségletévé válik. Két alapvető érzése van az embernek. A szeretet és a munka. Mindkettő elkíséri a haláláig. Az ember boldogulásának forrása lehet tehát a munka. De csakis az a munka, amelyikben a személyiség is a legteljesebben kibontakozhat. Úgy tűnik, ma ez egyre nehezebb... Ne hagyjuk kétségek közt az olvasót, a film nézőit, magyarázzuk meg, mi is az a »szandi mandi?« Pontos választ nem adhatunk rá. A szandi mandi egy világszám ... »Sunday Monday« így kezdődik eredetiben a sláger, és filmbeli modern gyárhoz közel eső munkásnegyed zugkocsmájában így énekli a zenekar: »szandi mandi...«”


Ismeri a szandi-mandit? / Forrás: nfi.hu

Gyarmathy Lívia a beszélgetésben elmesélte, hogy férjével alapos kutatómunkát végeztek a filmhez. „Munkáskörnyezetben nőttem fel, s ma is apám volt gyári kolóniás lakásában lakunk, ablakunk egy üzemi portára néz, és a kapu körüli trécselés minden szava felhallatszik hozzánk. De nem bíztuk magunkat csupán az ilyen esetleges információkra. Hosszú évek óta tervszerűen készülünk erre a filmre, magnószalagon riportok sokaságát őrizzük „házi archívumunkban”, beszélgetéseket, amelyeket házibulikon, gyárudvaron, kocsmákban vettünk fel, s amelyek tapasztalataiból nem is egy filmre elegendő nyersanyag telik ki.” Egy Esti Hírlapnak adott interjúban a rendezőnő férje, a film írója, Böszörményi Géza mozijukat ironikus játéknak nevezte, sok groteszk, humoros elemmel. „Az ipari fejlődés, a tömegtermelés óhatatlanul rutinmunkával jár; a munkás másutt: a magánéletben, a hobbykban kénytelen kiereszteni a szelepet. Az ő problémáit járja körül a film; szerkezete mozaikszerű lesz: egy forgószél-egyéniség kavarja benne maga körül a levegőt. Ezt a lányt Soós Edit játssza. A másik főszerepet a főiskolás Schütz Ilára osztottuk. Játszik a filmben Kiss Manyi és Dayka Margit, és sok civil szereplő, jellegzetes, érdekes fejek, akik önmagukhoz hasonló figurákat alakítanak.”

Az Ismeri a szandi mandit? premierjekor még mindig csodabogárnak számít a női rendező. A Nők Lapja 1969-ben Mészáros Mártát, Elek Juditot, Szemes Marianne-t és Vas Juditot (mindegyikőjükről lásd sorozatunk korábbi epizódjait) jelöli meg Lívia elődjeként, de megkérdezték őt magát is, hogy mit gondol a jelenségről. A rendezőnő ezt válaszolta: „Szerintem most érnek be a korábbi törekvések. A nők minden alkotói pályán kivívták az ambíciójuknak megfelelő lehetőségeket.” Majd hozzátette nagyjátékfilmes karrierjének kezdeti tapasztalatait: „Azt hiszem, ezen a téren sem volt több nehézségem, mint más elsőfilmesnek. Hétmillióval (ma körülbelül 700 millió forint) gazdálkodni, 60—80 ember munkájáért felelni… Kétségtelen, hogy az emberek némi averzióval „lépnek be” egy nő filmjébe. De ha látják, hogy az a nő konkrét elképzelést valósít meg a forgatás során, ha nem hiányzik belőle a folytonos döntéshez szükséges határozottság és aktivitás, ezt nagyon méltányolják. Ezekre a tulajdonságokra egyébként minden rendezőnek szüksége van, de én úgy gondolom, hogy egy nő ugyanúgy rendelkezhet vele, mint egy férfi.”


Ismeri a szandi-mandit? / Forrás: nfi.hu

Gyarmathy Lívia azt is hangsúlyozta a beszélgetésben, hogy szerinte a vígjáték is lehet komoly, elgondolkodtató, önvizsgálatra késztető alkotás. A rendezőnő a megújulás kulcsát, az önismétlés elkerülését a „folytonos valóságkutatásban, valamint az új és új élményanyagok halmozásában látja.” Az évek során kialakította a munkarendjét is, amelyről a Film, Színház, Muzsika című lapnak vallott 1972-ben „a dokumentumfilm és a játékfilm, akárcsak a regény vagy a novella, egyazon alkotói szándék különféle megnyilatkozási formái. Vannak dolgok, amelyeket csak dokumentumfilmben lehet megfogalmazni, és viszont. Arról nem is beszélve, hogy a dokumentumfilm két játékfilm között lehetőséget ad a megszólalásra, gondolatok megfogalmazására.” Gyarmathy Lívia ezen elv mentén a Magyar Televíziónak is forgatott időnként (Együttélés, Táncrend).

A rendezőnő 2006-ban, 74 évesen, férje és alkotótársa halála után fontosnak tartotta elmondani, hogy óriási szerencséje, hogy Böszörményi Gézával mindenben társai lehettek egymásnak. A Nők Lapja újságírójának megemlítette azt is, hogy Fellinitől tanulta, hogy a csoda itt van az életünkben, csak nem vesszük észre. Saját életében a legnagyobb csodának a lányát tartotta, akiből szintén rendező lett, Böszörményi Zsuzsa. Lívia egyszer úgy nyilatkozott, hogy három okos ember élt együtt náluk, ami nem volt egyszerű, de legalább sohasem unatkoztak.


Gyarmathy Lívia és Wim Wenders 2000-ben, az Európai Filmakadémia párizsi díjátadóján
Forrás: Arcanum / Népszava, 2000. december (128. évfolyam, 281–304. sz.)

A Balázs Béla-,Kossuth- és kétszeres Európai Filmdíjas alkotó (Recsk 1950-53—Egy titkos kényszemunkatábor története, A mi gólyánk) a beszélgetésekben örökké kész volt az önreflexióra. Beismerte, hogy volt olyan filmje, amit nem szeretett, mert rossz passzban volt, amikor csinálta és olyan területre tévedt, amit később nem tett volna: „Moralizáltam. Ez alapvetően távol áll tőlem. Úgy gondolom, a tévedéseket, a mellényúlásokat is tudatosan vállalni kell.” Ugyanebben a beszélgetésben arra is rávilágított, hogy kinek érdemes filmrendezőnek mennie: „ez egy magányos szakma, sok magányos farkassal, akik természetes konkurenciát jelentenek egymás számára. A filmrendezés futóverseny, ahol az nyer, aki szorgos, akinek gyors a lába és nem engedi be udvariasan a másikat maga elé.” (1986, Új Tükör)

Ettől függetlenül Gyarmathy Lívia sosem bánta meg a választását. Állítása szerint százszor feltette magának a kérdést, hogy állatkertben vagy dzsungelben élne-e inkább. A Pesti Riport zsurnalisztájának 1995-ben elárulta, hogy mindig a dzsungelt választotta, a bozótost, ahol nem tudni, mi vár az emberre. Sohasem vonzotta a kényelmes, biztonságos, rács mögötti, állatkerti élet.

Rendezőnők a magyar filmtörténetben

Portrésorozatunkban a magyar filmrendezőnőket mutatjuk be, szándékaink szerint a kezdetektől a rendszerváltásig. Szederkényi Olga kutatásának nem titkolt célja, hogy a magyar filmtörténet első száz évét más megvilágításban tárja az olvasók elé.

A sorozatban szereplő filmrendezőnők közül alighanem mindegyiküknek megérne egy regényt az élete. Jelen kutatás fókusza az, hogy bemutassa, honnan jöttek ezek az úttörő nők és miért szerettek volna filmet rendezni? Hogy érték el, hogy filmet készíthessenek? Miért nem adták fel álmaikat vagy éppen miért hagytak fel a szakmájukkal? Mi volt a specialitásuk? Hova jutottak el?

Amit biztos ne várj a sorozattól: az életmű teljes részletezését, értékelését vagy bármely film kritikáját. Történeteket mesélünk el, amelyek főhősei közül egyesek eltűntek a történelem süllyesztőjében, míg másokra emlékezünk. Viszont ők együtt taposták ki az utat a későbbi generációknak. Hiszünk abban, hogy érdemes megismerni a történetüket. A portrék nem lesznek egyformák, nem is törekszünk az uniformizálásra, hiszen szerencsére a szereplők élete, életműve sem egyforma.

 

Borítókép: Gyarmathy Lívia. Forrás: Arcanum / Lányok, Asszonyok, 26. évfolyam/ 6. szám, 1970