A 300 különleges képi világa és eszmei háttere, vagyis az akciófilmes egyszersmind mitológiai látásmód méltó zenei támogatást kapott. Tyler Bates huszonöt feszes, javarészt két-három perces darabbal segítette a filmet. Sőt, ahogy Zack Snyder a borítón leírja, a vizuális munka elkezdése előtt már konzultált Batesszel, így a képek és a hang szoros kölcsönhatásban készültek.
Bates legnagyobb érdeme, hogy remekül keveri az eszközöket. A klasszikus zenekari hangzás keveredik az elektronikával, a rockos gitárhangzással, a szóló ének a kórussal, s mindez tökéletes dinamikai összhangban, igen széles tartományokat fogva át. Dicséretet érdemel a hangszerelés is, amely Timothy Williams munkája.
A nyitó To Victory-ban rögtön meg is kapjuk mindazt a változatosságot, ami az egész albumot végigkíséri. A vizualitás primátusa könnyen sodorja magával a zenét, itt is sokszor túl nagyok a váltások, a zene ezért esetenként túl sok lesz, túl nagyokat fordul, szétesik. Szerencsés esetekben azonban kompakt egész marad, ilyen a nagyszerű Returns the King is, ahol a monumentális kórusmű fordul először archaikus, majd modern dicsőítő hangzássá.
|
| A mitológiai látásmód méltó zenei támogatást kapott |
Nyilván a monumentalitás jellemzi Bates zenéjét, elvégre ez a film alaphangtónusa is. Ám ez a sodró erő ugyanúgy nincs rafinéria nélkül, mint a képi világ. A pőre metálos hangzás (Fever dream) mellett nemcsak a lírai darabok (Goodbye my love, What must a king do?) alkotnak ellenpontot, hanem egyes kompozíciókon belül is rengeteg dinamikai, hangszínbeli, hangulati, stiláris húzás fér bele. A nagyszerű The Hot Gates keleties ritmussal, hangszereléssel és Azam Ali varázslatos hangjával indul, hogy aztán felbőgjenek az elektromos gitárok is, de még mindig a fájdalmas keleti hangzásban. Aztán egy monumentális metálhimnuszba csöppenünk, hogy ugyanolyan hirtelen át is kerüljünk egy spirituális, elektronikus, némi vokállal fűszerezett szekvenciába – amilyen finom, olyan hátborzongató és belső sejtelmektől terhes. Ez az egy darab is jól sűríti össze a film alkotóelemeit és érzelmi komponenseit. Az antitézis pedig mondjuk a Tonight we dine in hell: klasszikus hollywoodi filmzene annak minden pátoszos és közhelyes frázisával.
Bates legnagyobb érdeme talán a különböző már ismert, megszokott elemek újrarendezésében, felfrissítésében rejlik. Ahogy össze- és kikeveri a hangszíneket, különböző, rendkívül eltérő hangzásokat, vagy ahogy például a Glory című számban keveri a pátoszt a fájdalommal. Mindazonáltal összességében az album nehezen hallgatható, mert a tömény zenei anyag nem tud egységbe forrni. A nagy változatosság -- talán épp a felületessége miatt -- megfekszi a gyomrot. S ha nem is az a helyzet, mint a számítógépes játékok zenéjével, amikor a huszonötödik szint után már rég elegünk van belőle, ahogy a kép nem lenne meg a filmzene nélkül, úgy ez a filmzene sem él meg a vizuális aláfestés hiányában.
