Múlt évben kaptunk a Kreatív Európától fejlesztési támogatást a Király Tamásról szóló filmemre, emiatt elég sokat mászkáltam mostanában haza, főleg mivel Nedeczky Dórával, a film producerével nem ez az egyetlen közös projektünk. Eddig Londonban volt a bázisom, de elég sokat idegeskedtem a Brexit miatt. Ezért most inkább itthon vagyok és kijárok a kinti dolgaim miatt. Mindkét várost imádom, nem is tudnék dönteni, szerintem Budapest az egyik legfantasztikusabb hely a világon.
Az előkelő Royal College of Art-ra jártál. Milyen élmény volt ott tanulni?
Nagyon más a kinti rendszer, mint az itthoni. Akkor vezették be ezt a röghözkötési szerződést, amikor BA-n diplomáztam és vágytam rá, hogy külföldön is körbenézzek. Elég sokat filmeztem már akkor is, főleg divatvideókat csináltunk. Először a London College of Fashion divatvideós szakját néztem, de odakint lebeszéltek róla. Egy itt tanító rendezőnő javasolta a Royal College-t. Az a furcsa ebben az iskolában, hogy nincs igazán oktatás, szabadjára engednek titeket, jegyeket sem osztanak. Itthon sokszor azt tapasztaltam, hogy van egy autoriter tanár, aki megmondja, hogy amit csinálsz az jó vagy rossz, itt viszont nincs ilyen. A második évben ráadásul mindenki csak a saját diploma-projektjét viszi, én viszont nem tudtam még, hogy mit akarok csinálni, ezért ki is hagytam egy évet. Ezalatt a pár hónap alatt tisztázódott bennem, ebből született A legvidámabb barakk.
A legvidámabb barakk / Nézd meg a teljes filmet itt!
Az, hogy a nevében benne van a Royal, mit jelent pontosan? Időnként meglátogat titeket Harry herceg?
Ő nem, de Fülöp herceg az összes diplomabemutatóra eljön, csak szegény már nincs olyan jó bőrben. Nagyon régi ez az iskola, és gondolom kellett valamilyen udvari jóváhagyás amikor megalakult. Érdekes, mert Kensingtonban van, ami most az egyik legdrágább környék, de amikor alapították az egyetemet, ez London külvárosa volt.
Akkor egy éven keresztül A legvidámabb barakkon dolgoztál? Mindig is fel akartad dolgozni a családod történetét?
Igen, de máshonnan indult az egész. A nagymamámnak volt egy egypetéjű ikertestvére, akivel nem voltak jóban. Aztán 10-12 éve a temetésén hirtelen megjelent ő is, teljesen ugyanúgy néztek ki. Először ebből a sokkoló élményből indultam ki, de amikor elkezdtem interjúzni, kiderült, hogy teljesen más a sztori, így született a Barakk. Dokumentumfilmek készítésénél gyakran van, hogy elkezdődik egy történet, és valami teljesen más kerekedik ki belőle.
Rögtön tudtad, hogy dokumentumfilmet akarsz készíteni és nem fikciós filmet?
Sokaknak nem volt világos, hogy ez dokumentumfilm, mert nem úgy néz ki. Amikor az első interjút felvettem édesanyámmal, azt éreztem, hogy annyi érzelmi töltet van benne, hogy az ő kapcsolatukról kell szólnia a filmnek. Akkoriban olvastam György Péter Apám helyett című könyvét, és azon gondolkoztam, hogy milyen sok rétege van a magyar történelemnek, amik még most is körbevesznek. Például a Podmaniczky utcában, ahol felnőttem, a ház falában a mai napig ott vannak az ’56-os golyónyomok. Szóval a terek, amikben nap mint nap élünk iszonyúan terheltek. Ez adta az inspirációt a film képi részéhez.
Varga Noémi / Fotó: Lobenwein Marcell
A történelem által megtépázott kelet-európai történetet hogyan fogadták a Royal Art of College-ban?
A lakhatási krízis, ami Angliában van, egészen hasonló ehhez, az irreális ingatlanárak miatt ott is gyakran élnek családok egy szobában, ők valahogy ezen keresztül fogták meg. Az egyetemen heti egyszer, csoportokban találkoztunk és volt egy egyéni tutor is, aki csak velem foglalkozott. Miután elkészült a film, meglepett, hogy milyen sok embert érdekel, három BAFTA nevező díjat nyert Angliában, illetve Rotterdamban volt a premierje. Ezután a Vimeo-n Staff Pick-et kapott, több tízezren nézték meg azóta a világ minden tájáról.
Szerinted miért érdekelt ennyi embert?
Talán azért, mert őszinte. Tényleg meglepett, hogy ilyen sok embert megérintett egy ilyen személyes történet.
Ez egy nyitott téma volt a családodban vagy a mélyére kellett ásni?
Más volt a kapcsolatom a nagyszüleimmel, mint anyukámnak, de ezek a dolgok nem voltak a felszínen, terhelt vele a család. Nem csak én vagyok így, a történelmünk miatt ez egy magyar, sőt talán regionális sajátosság. Engem inkább az érdekelt, hogy ez a terheltség hogyan örökíti tovább magát generációkon át. A készítés során jöttem rá egy csomó mindenre magammal kapcsolatban és a saját családommal is.
Király Tamás divatbemutató a Petőfi Csarnokban / Fotó: Szilágyi Lenke
Akkor mondhatjuk, hogy terápiás volt a forgatás?
Nem, mert csinálni viszont egy pokol volt. Inkább az ellentéte a terápiának.
Arra gondoltál, hogy magadat is beleforgasd?
Gondoltam rá, de végülis én csináltam az egészet. Nyilván azért is készítek hibrid filmeket, mert a klasszikus dokumentumfilmekkel szoktak lenni etikai aggályaim. Azzal már én is benne vagyok, hogy egy teljesen más módon, nem egy tisztán informáló dokumentációként mutatom meg, hanem annál rétegesebben.
Mit tartasz etikai aggálynak?
Ezt az elválasztást. Van a fikció, amiről tudjuk, hogy az, és ott van a dokumentumfilm, amit ha úgy vesszük, a fikció ellentéte, vagyis a valóság kellene, hogy legyen. Miközben ugyanúgy vágva és keretezve van, mint egy fikciós film, tehát ugyanúgy egy szerkesztett, konstruált narratíva.
Élvezed, hogy vékonyodik a fikció és dokumentum közötti határvonal?
Nem teljesen új ez a jelenség, csak most jobban előtérbe került. Most épp nem tudom melyik felé húzódom jobban, a fikció vagy a dokumentumfilm felé. De közben azt is gondolom, hogy a kettő vegyítésével nagyon érdekes igazságokra lehet bukkanni.
Király Tamás és modellje / Fotó: Almási J. Csaba
Király Tamás mikor került az életedbe?
Három éve, amikor a barátaim, Soós Andi és Muskovics Gyula kurátorokként és kutatóként már foglalkoztak egy ideje a hagyatékával. Amikor 2016-ban megrendezték a második Inkubátort, tök jó lehetőségnek tartottam és éppen egy diploma utáni hosszabb távú tervben gondolkodtam. Ismertem valamennyire Tamást, a szakdolgozatomban is divatvideókkal foglalkoztam - az ő filmjéről és Bódy Gábor Ez a divat című kisfilmjéről is írtam benne, szóval már akkor mozgott bennem ez a téma.
Hogy kezdtél hozzá a kutatáshoz?
Találkoztunk a barátaival és a fiával, interjúkat vettünk fel. Az Inkubátor szerintem azért is nem sikerült, mert több idő kellett ennek a témának, nem volt elég kiforrott. Iszonyatosan fontosnak tartom Tamás munkásságát, teljesen egyedülálló, nem csak a magyar művészettörténetben, hanem az egész kontinensen. Ezzel a mostani fejlesztési pénzzel több időt tudtunk a témával tölteni, van egy már szinte végleges treatmentünk és egy erős első draftunk.
Gondolom itt is adott volt, hogy ne a hagyományos dokumentumfilmes módszerekkel nyúlj hozzá.
Igen, ez is egy hibrid film lesz, nem egy klasszikus értelemben vett, beszélőfejes dokumentumfilm. A fejlesztési folyamat egyik eredménye, hogy találtunk a témán egy fogást: Király Tamás életművét és életét egy fikcionalizált keretbe foglaltuk, melyhez Goethe Faust-ja adta az inspirációt.
Mi a kedvenc ruhád tőle?
A berlini kollekció szerintem fantasztikus, illetve van egy ’test-körvonal ruha’, azt is nagyon szeretem.
And it was the same with son
Sheffieldben júniusban volt az And it was the same with my son című kisfilmed világpremierje. Honnan jött a témája?
Franciaország után Angliából származik a legtöbb foreign fighter, aki Szíriába utazik. Mivel szinte minden nap lehetett erről olvasni, elkezdtem kutatni a témában és így bukkantam Nicola Benyahia-ra a saját tanácsadó és radikalizáció megelőző szervezetén keresztül. Nicola fia 2015-ben eltűnt, majd hónapok múlva Szíriában bukkant fel. Kísérleti dokumentumfilmként az ő saját szemszögéből rekonstruáltuk, hogy min ment keresztül és hogyan dolgozta fel azt, hogy a fia belépett az ISIS-ba.
Szerinted a dokumentumfilm és a fikció közti határ elmosódásával a nézői szokások is változni fognak? Másként ülnek le az emberek egy dokumentumfilm elé?
Azt látom a világ minden pontján, hogy az az elv, hogy a nézőket elsősorban szórakoztatni kell. Értem, hogy miért van ez, és nyilván ennek is van létjogosultsága, de közben azt is gondolom, hogy fontos lenne mégiscsak gondolkodásra is késztetni, mert ha már a kultúra sem teszi ezt meg, annak nem lesz jó vége.
Borítófotó: Szombat Éva
