Egy négyéves kisfiú női hálóingben, A-hát hallgatva futkos az utcán. Három idősebb testvérével és az anyjával él egy idilli kertes házban, a legidősebb bátyja már elköltözött otthonról. Az önfeledt kisfiú Amin, aki előtt olyan ifjúkor áll, amit rémálmainkban sem tudnánk elképzelni.

A film a jelenben, Dániában indul, de a történet Afganisztánban kezdődik, a nyolcvanas években. Amin felnőttként, egyfajta terápiás jelleggel életében először meséli el valakinek a gyerekkorát. A „terapeuta” a rendező, Jonas Poher Rasmussen, akivel tinédzserkorukban ismerkedtek meg, egy suliba jártak, régi barátok. A férfi egy ágyon fekve kezd bele élete történetébe, felülről látjuk az arcát, miközben a rendező mellette ül. Egyértelműen pszichoterápiáként állítja be a film a múlt felidézését, ami akár szájbarágósnak is tűnhet, de hamar valódi, régóta elnyomott, súlyos érzelmek törnek elő Aminból. A váratlanul erős érzelmi reakciók miatt egy évig félreteszik a filmet.

A dokufilmes rendező animációs formát választott Amin történetének elmeséléséhez. Akárcsak Ari Folman 2008-as Libanoni keringője, a Menekülés is az animáció segítségével stilizált, némileg eltávolító hatású formában elevenít fel olyan borzalmakat, amelyek élőszereplős felvételeken talán túlontúl is megterhelőek lennének. Ott van a feszültség tartalom és forma között: megtörtént eseményt mond el kreált technikával. Az animáció egyúttal megvédi a szereplők személyiségét is, akiknek a neveit is megváltoztatták az alkotók. Maga a megjelenés nem olyan aprólékos, mint ahogy a mainstream animációktól megszoktuk, sokkal darabosabb, stilizáltabb és monokróm. Ebből billentenek ki az archív, élő felvételek, amik minduntalan aláhúzzák az egész valóságtartalmát. 

 

Az első beszélgetés után még nem sejtjük, milyen élettörténetet fogunk hallani. Állandó harcok, a tálib rémuralom, a fiatalokra ráerőltetett kötelező katonaság, a titkos lázadások, a szegénység, a bujdosás és a konstans félelem szövik át az emberek mindennapjait Afganisztánban. Nemcsak a nyolcvanas években, még napjainkban is. Nyugati nézőként, a kényelmes otthonainkban ülve, a erőszakmentes utcáinkon sétálva csak a hírekből van némi sejtésünk arról, hogy hozzánk hasonló emberek mit élnek át párezer kilométerrel odébb. Olyan emberek, akik ugyanúgy csak élni szeretnének, szórakozni, barátokkal találkozni, családot alapítani, dolgozni, és legfőképpen nyugalmat és biztonságot maguk körül.

Az egyre veszélyesebb mindennapok elől Amin és családja a nyolcvanas évek végén Moszkvába menekült, oda tudtak turista vízumot szerezni. Moszkvában várt rájuk a báty, Svédországba akartak továbbutazni embercsempészekkel, azonban csak a két lánytestvér utazására volt elég a pénzük. Embertelen körülmények között sikerült eljutniuk az északi országba, ami mindkét lányt fizikai és szellemi módon is megviselte. 

Amin, a fiatalabb bátyja és az anyja Moszkvában ragadt, egyetlen szobában, ahol mexikói szappanoperákon kívül nem érte őket más inger. Az utcára nem mertek kimenni, miután származásuk miatt a rendőrök kirabolták és megalázták őket, a nőket pedig megerőszakolták a rendőrautóikban, az éppen nyíló McDonalds és az ünneplő tömeg mellett pár méterrel.

Aminék egy lyukban nőnek fel, miközben bátyjuk takarítással próbál pénzt szerezni arra, hogy ők is Svédországba jussanak. Megalázó és veszélyes úton kell végigmenniük azért, hogy szabadok legyenek. Egy hajó fenekében, a sötétben, ablak és étel nélkül két napig utazni nem éppen méltóságteljes helyzet, és a jobb státuszú emberek között menekültnek lenni is szégyenteljes érzés. Fiatalként keveredik ebbe a dehumanizáló helyzetbe, fotókkal és felvételekkel zsákmányolják ki őt, mintha csak turistalátványosság lennének a menekültek.

Ráadásul Amin homoszexuális. Afganisztánban a nyolcvanas években a szigorú tiltás még a létezését is elhazudta a homoszexualitásnak, még szavuk sem volt rá. A kis Amin gyerekkorától kezdve a férfiakról álmodozott, szobája falán Chuck Norris, Bruce Lee és Jean-Claude Van Damme filmposzterek lógtak. Utóbbi ébresztette rá, hogy a férfiakhoz vonzódik. Nemcsak a tálib harcok közepette és a kizsákmányoló moszkvai létben kellett életben maradnia ügyeskedésekkel, még a szexuális vonzódását sem mutathatta ki. Ezernyi érzelem lobogott benne mélyen visszafojtva. Aminnak óriási szerencséje volt a szerető, odaadó és elfogadó családjával, akik még melegbárba is elküldték, hogy végre felszabadultan tapasztalja meg nemi identitását.

Ha félelemben élsz, bizalmatlan vagy, amire rámennek az emberi kapcsolataid. Amin talált egy szerető és támogató párt Dániában, akivel közös jövőt terveznek, de még 40 felé közeledve is ott motoszkálnak benne gyerekkorának mély traumái. Felfoghatatlan traumák, amin emberek ezrei mennek át nap mint nap. Olyan trauma van a férfiban, ami miatt az idilli, dániai vidék is a menekülttábort juttatja eszébe.

Nem véletlenül megy hatalmasat a film a filmfesztiválokon. 2020-ban beválogatták a cannes-i versenyprogramba, a Sundance-en elnyerte a zsűri nagydíját a dokufilmes kategóriában, és óriási eredmény volt, amikor nemcsak a legjobb animációs film, de a legjobb dokumentumfilm Európai Filmdíját is megkapta. A Menekülés Dánia Oscar-nevezettje a nemzetközi Oscar-kategóriában, a szakma pedig arra is esélyesnek tartja, hogy emellett a legjobb egész estés animációs film és a legjobb dokumentumfilm kategóriában is jelöljék.  

A Menekülést január 29-en vetítik Budapesten, Győrben és Székesfehérváron a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretében, a vetítések pontos helyéért és időpontjáért kattints ide.