Nézek egy számomra kedves filmet az egyik kereskedelmi televízióban, víztükörszerűen hullámzani kezd a kép, megjelenik Uri Geller, és üdvözletét küldi felém. A reklámblokkban egy hétre előre minden valamirevaló műsort beharangoznak, sőt, egy rövid híradót is kapok bonuszként, hogy végképp elfelejtsem, mit néztem addig. Azzal nyugtatom magam, ha egyszer végre folytatják a filmet, úgyis felírják a képre a címét, már ha van még egyáltalán hely a csatorna logója, a színes korhatárkarika, és a szombat esti műsorig visszaszámláló animált hirdetés mellett.
Nincs szerencsém: a reklámokkal két és fél órásra nyújtott filmből a fő-műsoridőben vetíthetőség miatt a legizgalmasabb jeleneteket kivágták, és az elmaradt vége-főcím miatt azt sem tudom meg, ki szerezte a film zseniális zenéjét. Azon már meg sem lepődöm, hogy az utolsó snitt madártávlatba emelkedő kamerája csak a villanyoszlop tetejéig jut, amikor rákeverik a következő műsor előzetesét, elvégre a rutinos tévénéző a reklám alatt is képes lecsengetni magában a katarzist. (Talán a színházaknak is javasolni kellene a költségcsökkentés érdekében, hogy miután lement a függöny, meghajlás és taps nélkül tereljék ki a nézőket, a tévén edzett közönségnek úgysem volna hiányérzete, a villanyokat viszont hamarabb lehetne leoltani).
Az pedig csak hab a tortán, hogy a film utolsó felvonása alatt a képernyő alján folyamatosan a legfrissebb hírek és a rendkívüli híradó beharangozója volt olvasható, mert egy be nem jelentett tüntetés résztvevői rendőri felszólításra sem kezdtek oszolni. Dübörög a reklám, bámulok magam elé, és azon gondolkodom, mennyi az esély rá, hogy a filmrajongóknál ma este betelt a pohár, és ők hallatják hangjukat az utcán a filmművészet tévés legyalázása ellen?
A magyarországi televíziók sportot űznek a filmkép rongálásából, és így lesz ez mindaddig, amíg a filmszakmai szervezetek közösen fel nem lépnek ellene. Szabó Márton, a Művész mozi vezetője szerint a vizuális kultúra meggyilkolása, amit a kereskedelmi televíziók csinálnak, sajnos azonban ez a borzasztó gyakorlat nem visz be több embert a moziba, inkább a filmekkel szemben támasztott igényszint csökkenését eredményezi.
Abban mindenki egyetért, hogy felháborító, ami a televíziókban a filmműsorok vetítésénél tapasztalható, de közösen még nem sikerült hangot adni a felháborodásnak. Janisch Attila rendező és Szabó Gábor operatőr a filmalkotók nevében már tavaly megfogalmaztak egy petíciót a filmkép védelmében, parlamenti interpretációnak szánták, de sajnos még szakmai berkekben sem talált jelentős visszhangra.
Álláspontjuk szerint a filmkép jogvédett felület, a szerző territóriuma, ezért a csatorna jelzésén kívül minden más plusz információ a film saját felségterületének megsértése. A maratoni reklámblokkok, bizonyos jelenetek kivágása, a vége-főcím elhagyása pedig a film egységes, belső struktúrájának meggyalázása. Janisch szerint „a legtöbb film dramaturgiája nem úgy épül, hogy bárhol meg lehessen szakítani. A külföldi filmekbe már gyakorta beépítik a reklám helyét, de a magyar kereskedelmi tévék még ezt sem veszik figyelembe, ezért látni néha olyat, hogy megy a jelenet, leblende, majd ugyanaz a jelenet folytatódik, öt percre rá meg benyomják a reklámot”.
Kabdebó György, a Filmjus vezetője szerint a legjobb példát a beépített reklámra az ismeretterjesztő csatornákon látni, ahol „az egyórás film eleve csak negyvenöt perc, amit három felvonásosra készítenek, mert beletervezik a reklámhelyeket is, majd a soron következő rész elején elismétlik az addigi legfontosabb információkat”. Ezek azonban kifejezetten televízióra készült műsorok, művészi értékük vajmi kevés, információtartalmuk pedig igen szerény. Nehezen elképzelhető, hogy egy játékfilmben több ponton összefoglalják az addigi történéseket, hogy a maratoni reklámból visszacsöppenő nézőben felidéződjön a cselekmény. A módszer annyiban viszont példaértékű, hogy az „end of part 1” felirat nem ad lehetőséget a sugárzó csatorna számára, hogy máshová helyezze a reklámot.
Varró Attila, az ELTE filmelmélet-filmtörténet szakának oktatója elmondta: „a filmek többsége történetorientált, a hosszú reklám viszont megnehezíti a befogadást, ami frusztrálja a nézőt, és leszoktatja a filmműsorok nézéséről az adott csatornán; a tévék tehát hosszú távon maguk ellen dolgoznak ezzel a gyakorlattal. Bizonyos filmtípusok elviselik az ilyen szaggatottságot, pl. az akciófilmek, a pornó, vagy az ismert történetek, népszerű műfajok lebutított verziói, a B és C- szériás filmek, amiből ha láttunk kettőt, már oda sem kell figyelni a harmadiknál ahhoz, hogy megértsük. De ezek a sematikus sztori miatt kevesebb élvezetet okoznak, ami megint oda vezet, hogy leszoknak a nézők a tévés filmnézésről, főleg mivel napjainkban már számos más módja van az otthoni filmnézésnek. Ha pedig nem nézik a filmműsorokat, a közbeékelt reklám is kevesebb emberhez jut el.”
Janisch Attila szerint az ORTT által engedélyezett akár tízpercnyi egybefüggő reklám alatt a néző teljesen kizökken a film világából. „A reklám ellen a filmalkotóknak nincsen kifogásuk, hiszen az a szerző, aki kereskedelmi televíziónak eladja a filmjét, pontosan tudja, hogy ott a reklám a fő profil, a műsorszolgáltatás csak másodlagos, arra való, hogy a reklámot el lehessen adni. Mi úgy gondoljuk, hogy 3-5 perc reklám még elviselhető lenne, amennyiben kizárólag reklám szerepel benne, nem műsorajánló, vagy ami mostanában tapasztalható: rövid híradó. A híradó egy egészen más műfaj, arra a néző ráfókuszál, áthangolódik, verbális és vizuális információkkal is telítődik, ezután szinte esélye sincs visszatalálni a film világába.” – mondja Janisch.
Kabdebó György szerint a kereskedelmi tévéknek önmérsékletet kellene gyakorolni a reklámblokkba helyezett ajánlók és más műsorok tekintetében, de valójában még azt sem tartják be, hogy egy másfél órás filmet maximum kétszer lehet megszakítani, és egy órán belül max. 12 perc reklám sugározható.
„A jelenleg tapasztalható televíziós gyakorlat a film integritásának durva megsértése. Legalább azt el kellene érni, hogy a médiatörvény legközelebbi módosításánál tisztességesen szabályozzák ezeket a kérdéseket is.” – mondja Kabdebó György, a Filmjus elnöke.
A filmalkotók is egységes rendelkezést szorgalmaznak a televíziós filmműsorok vetítésének szabályairól, ami mind a szerzők, mind a nézők érdekeit szem előtt tartja, de addig is megoldást jelentene, ha az egyes szerződések pontosan rendelkeznének arról, hogy milyen beavatkozásokat enged az alkotó a filmbe. Fontos lenne, hogy a reklámblokkok helyét a szerző határozhassa meg, hiszen ő ismeri legjobban a filmet, ő tudja, mikor sérül kevésbé a mű.
„A médiatörvény megengedi, hogy bizonyos időközönként reklámokkal megszakítsák a filmet, a szerzői jogi törvény szerint viszont ez ellentétes a mű integritására vonatkozó kitétellel, tehát van két törvényünk, amelyek ellentmondanak egymásnak. Erre lenne megoldás, hogy amikor a producer szerződést köt a rendezővel, abban az is szerepeljen, hogy a szerző hozzájárul-e ahhoz, hogy reklámokkal megszakítsák a művét, és ha igen, az hol történjen. De mivel ez csökkenti a film eladhatóságát, Magyarországon még senki sem foglalt szerződésbe ilyesmit. Vannak olyan szerzők, például Spielberg, akik filmjük televíziós vetítésénél megtiltják a reklámokat, és megkövetelik, hogy az első perctől a vége-főcím utolsó betűjéig leadják azt, erre azonban magyar szerzőnek igen kevés az esélye.” – mondja Kabdebó György.
Kabdebó szerint „tengersok nézőt nyerhetne azzal bármelyik kereskedelmi tévé, hogy reklám nélkül ad le egy jó filmet. A saját üzletüket rontják azzal, ha egy film nézhetetlen a reklámok miatt, hiszen ezzel a nézőszám fog csökkenni.” Ma már számtalan módon, legkönnyebben a merevlemezes dvd-felvevőkkel kijátszhatóak a reklámblokkok, sokan felveszik a filmet vagy sorozatot, kivágják belőle a reklámokat, és másnap egyben megnézik a kigyomlált verziót. Az is egyszerű megoldás, ha negyedórával a kezdési időpont után kezdjük nézni a filmet, hiszen a dvd-felvevő képes elejétől játszani, amit éppen rögzít, így mire a reklámhoz érünk, egyszerűen átugorjuk, és nézzük tovább. A reklámblokkok hosszát csak a nézők leleményessége múlja felül…
A reklámok mellett a filmképre helyezett plusz információk is aggályosak, hiszen sem tartalmilag, sem formailag, sem esztétikailag nem tartoznak hozzá a filmképhez. És míg a filmet megszakító reklámok szerencsére csak a kereskedelmi televíziókra jellemzőek, addig a filmképen elhelyezett hirdetések terén a közszolgálati televízió is versenybe szállt a kereskedelmi tévékkel.
A színes, animált hirdetések (más műsorok, filmek, események, sportversenyek hirdetései) lassan a képernyő felét beterítik, forognak, mozognak, robbannak, a legkülönfélébb figyelemfelkeltő effekteket alkalmazzák.
Varró Attila véleménye szerint „a harminc év alatti, de főleg a tizenéves generáció már egészen más kiindulópontból néz filmet: sokkal nagyobb információ-mennyiséget tudnak sokkal rövidebb idő alatt hatékonyan kezelni, de kevesebb ideig képesek koncentrálni, ezért egy két és fél órás filmet nehezebben fogadnak be, mint a harminc fölötti generáció. A képernyőn elhelyezett hihetetlen mennyiségű információra, az sms-csíkra, animált logókra is másképpen reagálnak: sokkal hatékonyabban tudják szelektálni, könnyebben zárják ki figyelmükből, kevésbé látják azokat, mint az idősebbek. A képernyő sarkában elhelyezett logó vagy hirdetés nem is tudatosul a fiatalokban, a műsor végeztével már nem tudják visszamondani annak tartalmát, ez viszont az efféle hirdetések értelmét is kétségbe vonja.
A filmképen elhelyezett hirdetésekkel a tévé célja, hogy az egységnyi idő alatti információmennyiséget minél jobban feltornázza, így ne kelljen külön műsoridőt szentelnie az önreklámnak. A tévé azonban mindenképpen rosszul jár, mert azt a nézőt, aki észreveszi a hirdetést, zavarja, amelyiket meg nem zavarja, ahhoz a kívánt üzenet sem jut el. A filmbe helyezett reklámokat a néző különböző védekezési mechanizmusokkal legátolja, kimegy a mosdóba, konyhába, próbálja kizárni a filmtől elidegenítő hatásokat, ugyanezt teszik a fiatalok is a filmképbe ágyazott plusz információkkal: kizárják az oda nem illő dolgokat.
Az idősebb generáció viszont, aki a feliratos filmeken szocializálódott, adott esetben beleolvashatja a plusz információt a film szövegébe, például egy játékfilm befogadásába integrálja a képernyő alján futó, természeti katasztrófáról hírt adó szöveget.”
A filmalkotók szerint nem szerencsés az sem, hogy fekete-fehér filmen színes logó látható, még ha az a kötelezően előírt korhatárkarika is. A korhatár megjelölésnek a filmkép védelmére írott szöveg megfogalmazói szerint nem kellene folyamatosan rajta lennie a filmképen, hanem a film elején és a reklámblokkok végén kellene csak feltüntetni. „Az EU intenciója, hogy a korhatár-megjelölést fel kell tüntetni, de azt nem mondja, hogy ennek mindvégig szerepelnie kell a filmképen, a magyar médiatörvény viszont ezt az intenciót így értelmezi” – mondja Kabdebó Gyögy a Filmjustól.
A filmműsort sugárzó kereskedelmi televízióknak azt is be kellene látniuk, hogy a vége-főcím is a filmhez tartozik, hiszen ez vezeti ki a nézőt a történetből, ez csengeti le a filmet. Nyolcvan-kilencven percen keresztül épül a film a katarzisig; ez gyakran az utolsó jelenet a filmben, és erre vágják rá rögtön a következő műsor – gyorsan pergő képpel és agresszív hanggal összerakott – ajánlóját. A stáb munkája iránti tiszteletet talán túlzás lenne elvárni, de sokszor már az utolsó snittet sem várják végig, hanem a felénél elvágják, így téve tönkre azokat a filmeket, amiben az utolsó beállítás, a főcím alatti vagy utáni jelenet átértelmezi, új megvilágításba helyezi a történetet. Kabdebó György szerint a vége-főcím levétele kategorikusan a mű integritásának és a szerző személyiségi jogainak megsértése, ebben nincs pardon. A filmalkotók viszont csak annyit szeretnék elérni, hogy a vége-főcímből legalább 1 percet kötelesek legyenek leadni a televíziók, ha pedig a következő műsort ajánlani akarják, ez alatt tegyék, ne az utolsó jelenet végén.
A formátum szintén nagyon kényes kérdés, főleg, ha egy szélesvásznú filmet 4:3-ban vetít a televízió, mert így sokszor éppen a lényegi információ hiányzik a képről.
Varró Attila elmondta, „ez azért is nagyon káros gyakorlat, mert gyakorta az egyetemen kell rádöbbenteni a leendő mozgókép-tanárokat, hogy a tévében látott film kép és tartalom szempontjából is egy csonkított verzió. Fontos tudatosítani, hogy a film nem úgy készült, mint ahogy a tévé közvetíti számunkra, tehát nem a film, nem a rendező hibája, ha nem látszik a lényeg, hanem a vetítési formátumé. Ez ma már nem olyan evidens, mint régen, amikor a filmek tekintélyes részét még moziban fogadták be az emberek.”
A film értékéből az is elvesz, hogy a reklám dupla hangerővel szól (pedig ez elvileg tilos), hozzászokik a fülünk, ezután a filmet percekig alig halljuk. A hangerővel történő manipulálás is arra hívja fel a figyelmet, hogy a lényeg a reklám, elsősorban ennek az üzenetnek kell eljutni a nézőhöz. Érdekes jelenség, hogy a kereskedelmi tévék a reklámokban, hírműsorokban, saját készítésű műsorokban tiszteletben tartják a képfelületet, miközben a filmműsorok sugárzásakor rongálják a filmképet, mintha a sugárzási jog megvásárlásával jogot szereznének arra is, hogy kedvükre alakítsanak át egy művészeti produktumot.
A filmalkotóktól nehezen várható el, hogy egymaguk kiálljanak a jogaikért, hiszen ezzel saját maguk alatt vágnák a fát. Sokan közülük úgy érzik, kényszerpályán vannak: vagy elfogadják ezeket a szabályokat, és akkor levetítik a filmjüket, vagy nem vetítik le a filmet, és az nem a tévének fog fájni. Ha egy alkotó egyszer perre vinné az esetet, biztos, hogy megnyerné, hiszen jogvédett felület a filmkép, és jogvédett terület a filmalkotás az első perctől az utolsóig. De senki sem kockáztatja, hogy a tévék margóra tegyék a filmjeit.
A Filmjus létrehozott egy ügynökséget azért, hogy a rendezők ne legyenek ennyire kiszolgáltatottak, ne tudjanak olyan szerződéseket aláíratni velük, amiben sérülnek a jogaik. A rendező megspórolja az ügyvédi költséget, hiszen az ügynökség jogásza képviseli az érdekeit, aláírás előtt ellenőrzi a szerződéseket.
A szerzői jogi törvény tartalmazza a mű integritására vonatkozó kitételeket, de egy erre alapuló pert a Filmjus nem, csak a film szerzője, a rendező indíthat, és ezt eddig még senki sem vállalta magára. Kabdebó György szerint segítene előremozdítani a filmkép védelmének ügyet, ha egy vagy két ember felvállalná, hogy próbapert kezdeményez; a Filmjus ebben az esetben a bírósági és ügyvédi költségek kifizetésével támogatná a filmalkotókat.
„Az embernek az az érzése, mintha a tévék és a nézők ellentétes oldalon állnának, ők kitalálnak valamit, mi védekezünk, megint kitalálnak valamit, mi hozzászokunk. Sajnos a tévék nem hajlandók velünk, nézőkkel kompromisszumot kötni: lassan minden sarokba elhelyeznek valamilyen információt; úgy viselkednek, mintha nem tartoznának felelősséggel azért a filmért, amit megvásároltak. Ez csak akkor tartható hozzáállás, ha hosszútávon az a céljuk, hogy leépítsék a filmműsorokat, és helyüket logó-konformabb műsorokkal töltsék ki.” – mondja végezetül Varró Attila.
