Vigyázó szemünket már réges-rég nem vetettük Párizsra. Minek? A nyolcvanas évek francia filmje, az unoka mozija unalmasabb volt, mint amilyenre a nagypapa valaha is vetemedett. Akadtak persze tisztes kismesterek, vagy épp levegő híján idejekorán kilobbant tehetségek (Carax, Beineix), de ugyan ki volt, mondjuk, az idő tájt a francia Jarmusch? Olyasvalaki, akinek nem jelképek erdején, filozófiai közhelyek díszletei közt vitt át az útja, hanem a város érdes részén, eleven emberek között. Miközben odakint zajlott az élet, az új raj még mindig a stúdiókban emelgette a Nagy Művészetet. Míg beleszakadt a semmibe.
|
|
Nem a zuhanás számít, hanem a földet érés
Hubert Koundé, Saïd Taghmaoui és Vincent Cassel |
Párizsban, majd negyven év múltán, újra filmforradalom van. A kamerák kint cirkálnak az utcán, a mozitermekbe levegő árad. Míg az elmúlt évtizedekben csak elvétve akadt rendező, aki „éjszaka, külsőben” forgatott – Jacques Bral filmjén kívül, Christian Bricoult észak-francia lidércnyomását (Paradiso), Serge Le Péron és Jean-Claude Brisseau lakótelepi kórrajzait (Laisse béton, 1983, Du bruit et du fureur, 1988) lehet ideszámlálni – az elmúlt két évben nyolc-tíz film forgott a lemállott külvárosokban. Nem a filmfőiskolán kiművelt intelligencia fedezte fel magának a banlieut, hanem a külvároslakó nyomult be a stúdiókba. Akár úgy, hogy – többnyire autodidaktaként – kitanulta a filmrendezést, mint Ahmed Bouchala (Krim), Karim Dridi (Bye-Bye), Malik Chibane (Hexagone, Panne des sens), akár úgy, mint Jean-François Richet és Patrick Dell’Isola, két csóró munkanélküli, akik a deauville-i kaszinóban nyert pénzből forgatták le első – sikeres – filmjüket. (Etat des lieux). Amúgy igen szerény költségvetéssel: százötvenezer frankból a stúdiószisztémában egy percnyi játékfilmre futotta volna. Ez persze csak Franciaországban meglepő debütálás. Az amerikai rendezők sikersztorijában ma már kötelező fordulat: bagatell pénzekkel dobbantott a világhírbe annak idején Jarmusch, Spike Lee, Quentin Tarantino, legutóbb pedig egy New Jersey-i fűszértes, Kevin Smith katapultált potom huszonnégyezer dollárral a pult túlsó oldalára. Iróniám nem nekik szól, még kevésbé a filmjeiknek, hanem a sorsdramaturgiának, mert az színtiszta Hollywood. Ez a sikerszéria nem egyszerűen a lentről jött tehetség vagy a mély beleérzés diadala. A neorealizmusból senki nem lett milliomos. Mára a nyomor divatba jött. Áru lett és milliós üzlet. A biciklitolvaj ma nem biciklit lopna az elrabolt régi helyett, hanem kamerát, s már tekerné is a Ladri di biciclettit, az Oscar-ig meg sem állna.
Ennyit a veszedelmesen kedvező kondíciókról, melyekkel minden rendezőnek számolnia kell, ha New York, Párizs vagy Budapest érdes részén kezd forgatni gyűlöletről, lepusztulásról, a forradalom rögtön elforr. A show-biz lábon megvesz minden lázadást. A gyűlölet – a magyar származású autodidakta francia másodfilmes, az immár díjakkal megterhelt Mathieu Kassovitz külváros-filmje is ezeken a hullámhegyeken süllyed-emelkedik. Egyszerre vonzóan eredeti, és tenyérbe mászóan divatos. Már a cím hendikep. A gyűlölet? Csak egyféle gyűlölet volna? Hát a fekete epe, a sárga irigység, a veres indulat, a tébolyultan fortyogó harag, a hirtelen felindulás, a ceterum censeo pedantériája vagy a mámoros gonoszság? A gyűlölet divatos varázsszó: íme, itt látható színről színre napjaink gyilkos mételye! Próbáljon meg egy zsűri A gyűlöletnek díjat nem adni. Kassovitz filmje – kedvező fordulat – többről szól, mint amit a címe ígér. Sűrűbb, vibrálóbb, kiismerhetetlenebb, habár a publicisztikai szándék mindvégig vissza-visszaköveteli a jussát.
 |
| Öklendezve szabadul a gyűlölettől |
A főcím alatt egy külvárosi zavargás dokumentum-felvételeit látjuk, fékevesztett tüntetők és brutális rendőrök csapnak össze valahol egy francia lakótelepen. (A negyed neve, Muguet, ,,gyöngyvirág”, a házak fekete-fehér filmen is átütő tarkasága, a falakra festett Baudelaire és Rimbaud portré, megannyi kedélyes arculcsapás.) A gyűlölet explóziója után látványos szimbólum ,,figyelmeztet”: a földgolyó felé égő benzinespalack zuhan, robbanása mindent lángba borít. Egy hang viccet mesél (később megtudjuk, a film egyik főszereplője, Hubert az): egy ember leesik a tízedik emeletről, zuhanás közben minden egyes emeletnél elégedetten jegyzi meg, eddig még rendben volnánk. A marha – kommentálja viccét a nagydarab fekete bokszoló – nem tudja, hogy nem a zuhanás számít, hanem a földet érés. A film végén a gyengébbek kedvéért megmagyarázzák a poént: egy társadalmat láttunk, „zuhanás közben”.
Így igaz, a francia külvárosokban iszonyú erejű gyúanyag gyülemlett föl. Ezekben a bevándorlógettókban, ahol zömmel algériai, tunéziai arabok élnek, „a felnőttek nyolcvan, a fiatalok száz százaléka nem tudja, hogy mit csináljon” (Kassovitz). Nincs munka, nincs pénz, nincs kultúra, lassan nincs már nyelv sem (ezért is igazabb a Tarr-féle peremlakók roncs-beszéde, mint a fülünknek kedves jenki nagy zsuga). Nem marad más, csak a gyűlölet és merde-nek becézett, legsilányabb heroin kábulata. A lányokból többnyire kurva lesz, a fiúkból strici, kábszerárus, tolvaj. Amire persze beindul a kicsit is jobb helyzetben élők védekezési mechanizmusa: minden arab született tolvaj, minden arab lusta disznó, egyedül magának köszönheti a sorsát. Még inkább így látja az, aki nap nap után arab autótolvajokkal, arab dealerekkel, arab kurvákkal vesződik, a francia zsaru. Különösen mióta Le Pen rasszizmusa és Pasqua belügyminiszter rendpárti frazeológiája megerősítette bennük a fajvédő öntudatot. 1990 óta több száz, egyelőre kődobálásban, gyújtogatásban, áruház-fosztogatásban kifulladó gettólázadás söpört végig a külvárosokon: Avignontól Amiens-ig, Lyontól Lille-ig, Vaulx-en-Velintől Val d’Argent-ig. A zavargások kísértetiesen hasonlóan kezdődtek szinte minden egyes esetben. A rendőrök, biztonsági őrök arabokat értek tetten kocsilopás, áruházi tolvajlás közben, és azok, hogy hogy nem, az autós-üldözésbe, figyelmeztető lövésekbe, miheztartás végett adott ütlegekbe, célirányos kihallgatásba rendre belehaltak. Mire a külváros népe bosszúra szomjazva kivonult az utcákra.
„A gyűlölet zsaruellenes film, és azt akarom, hogy így is értelmezzék” – nyilatkozta Kassovitz. Nem csodálom, csak marhaságnak gondolom. Mert akkor Le Pen-ék miért ne dörgölhetnének oda egy tökös kis arabgyűlölő filmet? Még szerencse, hogy a történet ellenáll a rendezői doktrinának, és éppenséggel egy „zsaruellenes” film véresen kegyetlen paródiája lesz.
A film főhőse, Vinz, a csupa ideg, szegénysége, csúnyasága miatt sokszorosan frusztrált külvárosi zsidófiú épp egy ilyen rendőrgyűlölő film hős bosszúállójának képzelgi magát. Akár Travis Bickle A taxisofőrben, tükör előtt próbálgatja a fegyveres igazságtevő szerepét. Csak hát nem hős lesz belőle, hanem a szerep kezdetben komikus, később tragikus áldozata. Övében csőre töltött colttal (egy rendőr veszítette el az éjszakai összecsapásban) a külváros császárának képzeli magát. Alig várja, hogy törleszthessen „arab testvéréért”, akit a zsaruk az éjszaka félholtra vertek. Vele tart két jóbarátja is. Said, az izgága arab tolvajocska, a balhé kedvéért, Hubert, a jóindulatú fekete óriás, lévén joviálisabb alkat, inkább azért, hogy visszatartsa a robbanékony Vinz-t a jóvátehetetlen tettektől. Mintha csak Don Quijote kelne új életre oldalán két fegyverhordozóval, még naivabbul, még zűrösebben.
La Mancha lovagjának nem az eszményei voltak komikusak, a realitásérzéke hibádzott. Nem vette észre, egyenes jelleme nevetségesen kihorgad az eltörpült világból. A Vinzhoz hasonló mai ködlovagoknak az álmai groteszkek, a képességei kisszerűek, ha mégis megkaparintják, amit remegve áhítottak, akkor lesz csak igazán nagy a baj, lötyög rajtuk a világ.
|
| „Zsaruellenes film, és azt akarom, hogy így is értelmezzék.” |
Fényes bosszú helyett itt is sorjáznak a balfogások. Vinz és fegyverhordozói az éj leple alatt autót lopnának, hogy végre szabaduljanak a bűnös és zűrös Párizstól, ahová némi tartozás visszaszerzésére bevonatoztak, mire kínkeservvel sikerül beindítaniuk a motort, eszükbe jut, egyikük sem tud autót vezetni. Futva menekülnek a rajtuk ütő rendőrök elől. Hogy aztán egy exkluzív vernisszázsra keveredve újból csődöt mondjanak. Két kívánatos lányba botlanak, azok hajlandók is volnának ...beszélgetni. Said lekattan. Beszélni? Sohasem volt ilyenformán nőkkel. Most mit mondjon? Inkább tajtékozva kimenekül a gonoszul incselkedő párizsi éjszakába. Ezen a rendkívüli napon minden álmuk teljesül – ha Said úgy akarja, az Eiffel-torony óriás gyertyája is kialszik – nem történhet velük ennél cudarabb. Bosszúról álmodoztak? Végül arra is kínálkozik kiváló alkalom. Skinheadek támadnak a védtelen „idegenekre”. Vinz előrántja a pisztolyt, ütött a bosszú perce. „Öld meg, lődd le!” – bíztatja még galamblelkű fekete barátja is. De Vinz futni hagyja a túszul ejtett, halálra rémült bőrfejűt. A szó szoros értelmében katarktikus pillanat. Vinz öklendezve szabadul a gyűlölettől.
Most jöhetne egy szép hepiend. Csakhogy a gyűlölet szívósabb, rafináltabb kórság. Legalább két élete van. Tükörjáték. Valahol már készülődik az a zsernyák, aki épp egy ilyen rohadt „arab-zsidó pofát” (életből ellesett francia rendőr-bon mot) szeretne beverni, mint amilyen Vinzé. Alighogy visszaérnek a fiúk a Muguet negyedbe, újból igazoltatják őket. És most már elsül egy pisztoly, csak épp egy álmélkodó zsaru kezében. Értetlenkedve néz le a halott Vinzre. Miért rontotta el a vigasságot?
A tükörjáték azonban folytatódik. Most Hubert szegez pisztolyt a rendőr fejéhez, az pedig az ő halántékára céloz. Akár Tarantinónál a bérgyilkosok. Patt. Zuhannak tovább. Az élet pesszimistább, mint Mrožek vagy Kassovitz: sohasem fognak földet érni.
Filmvilág 1996/1.
