Denys Arcand Barbárok a kapuk előtt című filmjét – velem ellentétben – nagyon szereti. Ehhez nem sokat tudok hozzátenni : hogy nekem miért nem tetszett, azt már megírtam a cikkben.
Történt azonban egy különös, majdnem telepatikus jelenség. Azért is örülök cikkének, mert kritkám írásakor épp Dettre Gábor két filmje is eszembe jutott, és majdnem megemlítettem őket cikkemben. Mindkettő megrendített. A Színésznő és a halál hosszú nagydokumentum, melyben Kathleen Gati (Gáti Kati) részletesen elmeséli anyja szenvedését és halálát. Könnyei igazabbak, mint a kanadai fikció szereplőinek könnyei. Édesanyja szenvedéstörténete nem hamis emelkedettséget és a halál (inkább: a meghalás) felemelő szépségét közvetítette a számomra. A halálról (meghalásról, mert a kettő nem ugyanaz) mind a vallásos emberek, a hívők, mind pedig az élet, a létezés szépségét (sőt értelmét!) valló ateisták emelkedetten szólnak. Nemigen térnek ki arra a « lényegtelen » tényre, hogy a rákbetegség általában irtózatos, elviselhetetlen szenvedést mér a haldoklóra. (A hívők természetesen a szenvedést is helyeslik, hisz az Isten akarata.) Cikkemben megemlítek néhány irodalmi klasszikust, mely keserűbben és számomra igazabbul szól erről.
Dettre látszólag joggal bírál, hiszen a kanadai film szerinte meseszerű, és nem szabad földözragadt realitást keresni benne. Én viszont valóban sültrealista hajlamú vagyok – de csak akkor, ha a látott film jól láthatóan realista igénnyel is fellép. Az Amélie csodálatos életében például nem reklamálom a realitást, és nem fanyalgok a kerti törpe világkörüli meseútján, a sok panoptikumfigura boldogság-keresésén. A Barbárok a kapuk előtt viszont nem mese, legfeljebb szépelgő utópia a szenvedést elkerülni tudó szeretettel enyhített halálról. Sajnos “társadalomkritikai” és “lélektani” realitást is hamiskodik. Eredetiség és “bátorság” semmi nincs benne. A halált idillinek festi. Nekem nem festheti idillinek. “Létezésünknek és szenvedésteli halálunknak semmi értelme” – ezt az Istennel feleselő, hitért sikoltó pascali kiáltást szeretem és vallom.
... Kész. Hagyjuk. Erről a túl nagy, emészthetetlen tárgyról szólván lehetetlen nem csurom-izzadtan szubjektívnek lenni, feledni filmet meg irodalmat, verset és képet... - valami sokkal hatalmasabbra várva. Ezért hadd áruljam el, hogy a halált, vagyis a jövendő nem-létemet nagyon rég, tán gyerekkorom óta áhítva vágyom – csak a meghalás szenvedésteli folyamatát nem akarom és nem fogadom el. (Azok az állatok a példaképeim, melyek haldokolván elvonulnak magányosan pusztulni, és nem óhajtanak hozzá együttérző társakat.) De hogy mégse legyek ilyen szubjekív, és visszakanyarodjak a filmhez meg Dettréhez: nemcsak a Színésznő és a halálból sugárzik a kivédhetetlen szenvedés és fájdalom igazsága, hanem Dettre legutóbbi filmjéből, a Felhő a Gangesz felett sok alig elviselhető képsorából is. Mind a fikció hősének, mind a szerepét játszó, nemsokára hatalmas szenvedések közepette meghalt zseniális színész, Ternyák Zoltánnak a sorsa – bennem legalábbis - keményen és haragosan szembeszáll a kanadai mesével. Dehát nem! nem mese az, Gábor, hanem rosszabb: hamis utópia egy ősrégi hazug vigaszról, hogy ugyanis a legszörnyűbb szenvedés is megszépíthető, és a szenvedést elhessentve mosolyogva lehet meghalni.
Igen, ha álmunkban ér, mint Mándy Ivánt. De a sors ezt nem mindenkinek adja meg. Köpök a lelki nagyszabásra: káromkodva rettegek, hogy nekem sem.
