A filmet író és rendező James Vanderbilt két fő dramaturgiai szálon keresztül vezet végig a történeten: egyrészt Robert H. Jackson bírónak (Michael Shannon), a nürnbergi per amerikai jogi képviselőjének fáradságos küzdelmein keresztül érzékelteti, hogy a szövetséges államoknak milyen logisztikai és jogi káoszból kellett rendszert építeniük a pert megelőzően. A háborút követő zűrzavaros időszakban a szövetségesek egyik legnagyobb dilemmája az volt, hogy milyen jogi kereteken belül vonják felelősségre azokat az elfogott náci vezetőket, akik életben maradtak és megadták magukat. Korábban ugyanis nem létezett arra vonatkozó precedens, hogy háborús aggresszorokat, emberiség elleni bűnöket elkövető személyeket nemzetközi bírósági eljárás során vonjanak felelősségre.
Ezzel párhuzamosan megismerjük Douglas Kelley pszichiátert (Rami Malek), akit az amerikai tisztek azzal a feladattal bíznak meg, hogy a börtönben raboskodó, magas rangú náci vezetők mentális állapotát felmérje és stabilizálja, így elkerülve, hogy bárki öngyilkos legyen a tárgyalás előtt. A legfontosabb fogoly Hermann Göring (Russell Crowe), Hitler elsőszámú szövetségese, a Harmadik Birodalom reichsmarsallja, a háború előtt és alatt elkövetett rémtettek egyik fő felelőse. Kelleyt a feladat egyszerre tölti el szakmai lelkesedéssel és a meggazdagodás reményével, hiszen nem kevesebbre nyílik lehetősége, minthogy közvetlenül beszélgessen a 20. század egyik leggonoszabb emberével, akinek a pszichoanalízise egyszerre jelenthet tudományos áttörést az ember destruktív és amorális természetének megértésében, nem mellesleg jó eséllyel bestsellert lehet belőle írni.
A két férfi beszélgetései során azonban Göring egyáltalán nem tűnik olyan egyértelműen ördögi figurának, mint aminek a tettei alapján hinné az ember. Kelley is egyre gyakrabban kapja magát azon, hogy empátiát érez iránta, hogy meghallja és olykor el is fogadja az érveit, amivel egy-egy döntését megmagyarázza. Ez pedig roppant izgalmas alaphelyzet, hiszen miniatűr formában leképezi azt a folyamatot, amin a német és számos más európai nép jelentős része átesett, vagyis bűvkörébe került egy olyan hatalomnak, amely lassacskán eltorzítja és felemészti a lelkiismeretet. Sajnos azonban a film csak részlegesen tudja megéreztetni a nézővel ennek a folyamatnak a működését.
A Nürnberg egyszerre próbál közérthető történelemlecke és hatásvadász hollywoodi elemekkel könnyen fogyaszthatóvá egyszerűsített tanmese lenni arról, miként emelkedhetnek fel a Harmadik Birodalomhoz hasonló tömeggyilkos rendszerek és milyen pszichés folyamatok zajlanak le azok kiszolgálóiban, így például Göringben. Azonban hiába telik a játékidő terjedelmes része Göring és Kelley beszélgetéseivel, Vanderbilt egyáltalán nem képes bármiféle valós vagy megrázó következtetésre jutni annak az állapotnak a természetéről, ami Hitler követőit jellemezte és amit Hannah Arendt „a gonosz banalitása”- ként nevezett meg.
Ehelyett kényszeresen mondat ki a szereplőkkel felszínes és klisés igazságokat arról, hogy hasonló szörnyűségek máshol is megtörténhetnének, a hatalom korrumpálja az embert és sokszor aláhúzza, hogy Amerikában is vannak, akik ha lehetőséghez jutnának, véghezvinnének hasonló rémségeket, mint Hitlerék, mert a gonosz győzelméhez az kell, hogy a jók ne tegyenek semmit. Csakhogy valószínűtlennek tűnik, hogy van még bárki, akire ezek a megállapítások revelatív erővel hatnának, vagy emiatt kezdené el más fénytörésben látni napjaink világpolitikai folyamatait. Félreértés ne essék, nem csak akkor jó egy film, ha valami egetrengetően újat tár elénk, hanem attól is, ha közismert dolgokat képes megrázó, felemelő vagy elgondolkodtató formában megmutatni.
De a felületes elmélkedés mellett a Nürbberg fájdalmasan sok időt tölt a per előkészítésének és Jackson bírónak a felkészülésével arra, hogy kikérdezze a vádlottak padján ülő Göringet. A film úgy állítja be a tárgyalást, mintha valami boxmeccs lenne az igazság és a gonosz bajnokai között, sőt Vanderbilt azt akarja elhitetni velünk, hogy a tárgyalás lehetősége, amit megadtak a vádlottaknak, annak a kockázatát is magában hordozta, hogy esetleg a bíróság ártatlannak ítéli majd őket, vagy olyan erőteljes védőbeszédet mondanak, ami melléjük állítja a közvéleményt. Egészen röhejes, ahogy Göring kihallgatását úgy kezelik, mintha egy szuperhősfilm végső összecsapása lenne, ahol a jóknak mind össze kell fogniuk, hogy legyőzzék az ördögi szupergonoszt.
Mintha Vanderbilt, aki korábban a Csodálatos Pókember és a Sikoly 5 forgatókönyvein is dolgozott, maga sem értette volna meg, hogy ebben a történetben épp az a legijesztőbb, hogy a gonosz nem valami félelmetes monstrum képében jelenik meg, sőt, ha az ember szóba áll vele, még talán az is kiderül, hogy van, amiben egyetértenek. Ezzel együtt Russell Crowe meglepően erős alakítást nyújt Göring szerepében. Képes elkerülni annak a csapdáját, hogy a túlsúlyos és markáns német akcentussal angolul beszélő Göringből bohócot csináljon, sőt pusztán arcjátékával és testbeszédével is felrajzolja egy nárcisztikus, ijesztő, mégis érző (ezáltal még félelmetesebb és kiszámíthatatlanabb) ember személyiségét.
Az egész filmre jellemző egyfajta tévéfilmes avittság, mintha a készítők a formával egyáltalán nem is próbálkoztak volna bármit is vizuálisan elmesélni. Szinte minden jelenet a legkézenfekvőbb módon van felvéve és ritmizálva, emiatt nagyban elillan a feszültség, az amúgy is terjedelmes játékidő pedig még elnyújtottabbnak érződik. A Nürnberg összességében tisztes iparosmunka, amely azonban legfőbb célját – vagyis annak a ténynek a kihangsúlyozását, hogy a világ ma is öles léptekkel halad abba az irányba, amire a második világháború előtt oly sokan ráléptek, és ismét valós veszéllyé vált a fasizmus felemelkedése – pont azáltal nem éri el, hogy folyamatosan felszínes és leegyszerűsített módon próbálja ezt mindenáron tudatosítani a nézőben.
