Te mit tennél, ha egész életedben egyetlen lehetőséged nyílna arra, hogy az elnyomást szabadságra cseréld fel? Megragadnád? Akkor is, ha az életedet kellene érte kockáztatnod? Simas Kudirka, aki egy szovjet halászhajón teljesített szolgálatot, nem sokat teketóriázott, amikor 1970. november 23-án megállt mellettük az Egyesült Államok Parti Őrségének Vigilant nevű hajója. Átugrott a szomszédos fedélzetre, és minimális angoltudásával menedékért könyörgött.

Az Egy nagy ugrás (The Jump) nem csupán egy pillanatnyi felindulásból elkövetett bátor cselekedet, illetve a disszidálási kísérlet politikai botránnyá dagadó, drámai csavarokat tartogató utóéletének a krónikája. Kudirkában egy elragadó személyiségű, kilencven évesen is eleven férfit ismerhetünk meg, valamint a személyes története alkalmat ad arra, hogy jobban megértsük az országos és a világpolitikai játszmák mozgatórugóit, szabályrendszerét és céljait.

Sokszorosan kifizetődött Giedrė Žickytė rendező alighanem költséges ötlete, miszerint az eredeti helyszínen, a Vigilant hajón játszassa újra Kudirkával a nagy ugrást, illetve az azt megelőző és követő órákat. A litván férfi megfontolt mesélőként, régi fotókat mutogatva kezd hozzá a fél évszázaddal korábbi események felelevenítéséhez, a történések drámai csúcspontjához közeledve azonban ő is egyre izgatottabb lesz, egész testével újraéli, ahogy próbált ellenállni az őt durván ütlegelő és a halászhajóra visszatoloncoló szovjet tiszteknek. Látszik rajta, hogy ez a pár óra az egész további életét meghatározta.

Mintha egy thriller főpróbáját néznénk, ahol valaki elmagyarázza, hogy néz majd ki a jelenet. Csak éppen az ide-oda csapkodó képek keresetlensége és a felhevülten magyarázó Kudirka miatt az egész lélegzetelállítóan izgalmas és mélységesen megrendítő. Azt hihetnénk, hogy ez a doku fő attrakciója, pedig még csak a film egyharmadánál tartunk, és a későbbiekben sem kell attól tartanunk, hogy elkalandozik a figyelmünk.

Kudirkát az amerikai hajó legénysége felsőbb parancsra visszaszolgáltatta a szovjeteknek. Tették ezt az Egyesült Államok képviseletében, amely a szabadság földjeként tüntette fel magát a hidegháború folyamán. Az eset országos botrányt kavart, még Nixon elnöknek is magyarázkodnia kellett a menedékkérő elutasítása miatt, hiszen ez szembe ment az amerikai identitás és állam egyik alapvető értékével, miszerint ez egy befogadó ország és egy befogadó nép, itt szabadságra lelhet az, akit máshol elnyomnak.

A filmben ügyesen erősíti és egészíti ki egymást a személyes és a társadalmi szint, és szerencsére egyik sem érdektelenebb a másiknál. Hiányérzetünk talán csak a feleség kapcsán lehet, ő is fontos szereplője a történetnek, hiszen Kudirka az ugrásával nem csak a Szovjetuniónak fordított hátat, de az egész családjának is. Kár, hogy a feleség dilemmái és érzései nem jelennek meg a filmben.

A férfi esetéből kiindulva a szabadságvágy részegítő érzésétől eljuthatunk a várva-várt szabadság mindennapos megéléséig, és az ebből törvényszerűen következő kijózanodásig. Az Egy nagy ugrás olyan fontos témát érint, mint a szolidaritás fontossága a társadalmunkban, és olyan komplex folyamatot ábrázol, mint a hős megteremtése a médiában és a politikában, majd felhasználása ugyanezen erők által.

A litván matróz életének fordulatait az a jelző írja le a legpontosabban, hogy meseszerű. Nehezen egyeztethető össze a 20. századi világtörténelem tanulságaival, hiszen a nagyhatalmak játszmáiban a Kudirkához hasonló figurák rendszerint a feláldozható gyalog szerepét töltik be. Ezúttal máshogy történt, de a film emlékeztet arra, hogy ehhez óriási méretű összefogás és talán még annál is nagyobb szerencse kellett. Ennél nem szeretnék konkrétabban fogalmazni, a legjobb, ha mindenkinek az információkat tökéletesen ritmusban adagoló dokumentumfilm nézése közben áll csak össze a matróz élete.

Filmre kívánkozó történet ez – ezt már a hetvenes években felismerték, amikor az Oscar-díjas Alan Arkin főszereplésével forgattak belőle tévéfilmet. Mostanáig kellett azonban várni, hogy Kudirka életének feldolgozásához megtalálják a tökéletes formátumot, a dokumentumfilmet. Így már nem lehet azt mondani, hogy ezt pár hollywoodi forgatókönyvíró ötlötte ki és jegyezte le giccsbe mártott tollával.

Az Egy nagy ugrás az emberi dimenzió kihangsúlyozásával, Simas Kudirka empatikus bemutatásával ellenáll annak a késztetésnek, hogy mindezt annyival intézzük el – ez már történelem. Ráadásul az elmúlt hetek eseménysorozata, az Ukrajnát fenyegető orosz invázió és a két nagyhatalom nem is annyira burkolt fenyegetőzései abból a hidegháborús légkörből adnak ízelítőt, ami Kudirka életét tragikus módon befolyásolta, és amiről egyszer már azt hittük, hogy magunk mögött hagytuk.

Az Egy nagy ugrást január 28-án és 29-én vetítik a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon.