|
| Ő nem egyszerűen egy közönséges gengszter |
Mindez persze csak elnagyolt elemzés. Mert hogy kicsoda is volt tulajdonképpen Jacques Mesrine, az Jean-François Richet filmjéből nem derül ki: de hát a film, amely lazán kapcsolódó zsánerképek sorozata, nem is annyira kritikus elemzése, mint inkább illusztrációja a legendának. A néző nem magyarázatot kap, hanem hagiográfiát, nem pokoljárást lát, hanem mennybemenetelt, nem bűnhődést, hanem megigazulást.
A figura mindenesetre korántsem előzmény nélküli a francia banditizmus történetében; Jacques Mesrine alakja azért olyan izgalmas, mert ügyesen rájátszik a francia anarchizmus nagy hagyományára. Ő nem egyszerűen egy közönséges gengszter, mint a többi francia első számú közellenség – mint például a Bolond Pierrot-nak is nevezett Pierre Loutrel (1916–1946) vagy Émile Buisson (1902–1956) –, hanem Ravachol (1859–1892) és az 1912-ben felgöngyölített Bonnot-féle bűnbanda örökségének is folytatója.
Akárcsak a nagy elődök, Mesrine is lázadó, aki engesztelhetetlenül gyűlöli a törvényt meg a társadalmat. Ezt a tradíciót azonban jó érzékkel a hetvenes évek szélsőbalos terrorizmusának témáival és formai elemeivel gazdagítja. Mi több, a figura azért olyan sokrétű, mert valamiféle szintézis, amelynek az említettek mellett a francia bűnügyi irodalom két klasszikus alakja is szerves alkotórésze: Jacques Mesrine Fantômasnak, sőt Arsène Lupinnek is közeli rokona.
|
| Ellentétben a tipikus bűnözőkkel, Mesrine rendes, tisztességes családban nőtt fel |
Mesrine tetejében olyan bűnöző, aki nem maradt meg a társadalmi igazságot képviselő bankrabló agyonkoptatott szerepében. Ő egy nagy „ügy” szolgálatában lépett nyilvánosság elé: nem csoda, hogy neve teljesen összefonódott a franciául Quartier de Haute Sécuritének nevezett szigorított fegyház, az embertelen börtönviszonyok elleni szenvedélyes tiltakozással. Ez a harc nemcsak igazságérzetét, de szereplésvágyát is kielégítette.
És Mesrine nagy intelligenciával, kíméletlen logikával érvelt igaza mellett. A Paris Match-nak meg a Libérationnak adott és mindig nagy feltűnést keltő interjúi feltehetően a bankrablásoknál is nagyobb súllyal estek latba: ez a magyarázata, hogy sorsáról alighanem a legfelső szinten (a belügyminiszter dolgozószobájában, ha ugyan nem az Élysée-palotában) döntöttek, és hogy nem is annyira ártalmatlanná tenni akarták, mint inkább végleg elhallgattatni. A nyilvános kivégzésbe nyilván az annyiszor nevetségessé tett államhatalom alantas bosszúja is jócskán belejátszott.
Mesrine nem érte be az interjúkkal meg a napilapoknak küldözgetett üzenetekkel. Két könyvet is írt: az első regényes önéletrajz (erről már volt szó), a második – ennek Az ártatlanság bűne (Coupable d’être innocent) a címe – Mesrine kanadai meghurcoltatásának története (Kanadában őt meg az élettársát olyan gyilkossággal is vádolták, amit nem követtek el). Beteges érzékenység, nárcizmus és megalománia – szó, ami szó, a két mű sem hozza közelebb az olvasót a szerző igazi énjéhez, legfeljebb az álarcokat szaporítja. A hang azonban, a stílus kétségtelenül szuggesztív.
|
| A néző nem magyarázatot kap, hanem hagiográfiát |
A két mű ma már internetről is letölthető kultuszkönyve Mesrine rajongóinak. A tollforgató gengszter, aki minden törvényen, normán, előíráson gátlástalanul keresztülgázolt, egy szabályt aggályosan tiszteletben tartott: a francia írott nyelv megfellebbezhetetlen kánonját, a passé simple-nek nevezett irodalmi múlt idő kötelező használatát. Hiába, az irodalmi konvencióval szemben még egy ilyen kaliberű anarchista is tehetetlen… (vö. a Jules és Jim idevágó jelenetével – a szerk.)
Jacques Mesrine emellett a régi betyárerkölcsnek is megtestesítője, sőt, meglehet, egyik utolsó romantikus képviselője. Neki mindig is szent volt az adott szó, a gengsztertársak iránti szolidaritás, és mélyen megvetette a bűnözés szerinte férfiatlan válfajait (mint például a lányok futtatását).
Végül alakját valami franciás savoir-vivre is jellemzi. Mesrine szerette a csinos nőket, a márkás pezsgőt, a jó autót, a finom szivart. Olyannyira, hogy néha olyan érzése van az embernek, mintha a valóság összemosódna a fikcióval, és mintha Mesrine Jean-Paul Belmondónak volna az alakmása (nem csoda, hogy Belmondo egy időben meg akarta vásárolni a Halálösztön megfilmesítésének jogait). Persze az elfojthatatlanul (ön)pusztító ösztönt az élni tudás sem tudja ellensúlyozni. Mesrine a befejezést illetően nem áltatta magát illúziókkal, de szeretett volna hősként meghalni, katonásan, fegyverrel a kézben. Ezt az élet megtagadta tőle. A dicstelen vég megint csak Shakespeare III. Richárdját juttatja eszünkbe: „Ha pedig meghalok, senki se fog sírni utánam, / De hát miért is sírna, amikor / Énbennem sincs önmagamért semmi szánalom…”
|
| Sorsáról alighanem a legfelső szinten döntöttek |
