Idén már másodszor fordul meg hazánkban, a Mediawave volt valamint a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál jelenlegi vendége. A közönség egy retrospektív blokkban nézheti meg filmjeit (a KAFF-on, csütörtökön 18 órától a Művelődési Központban). A „morbid humor nagymestereként” bemutatott angol rendező maga válogatta össze a filmeket. Itt lesz legújabb filmje is, az Intolerancia II. - Az Invázió.

Levágott pöcsök, vérfürdő, hullazabálás, tintadiktatúrák sora váltogatta egymást a vásznon a zsúfolásig telt kisteremben, és hamar kiderült, Mulloy nem csupán vicces, hanem rendkívül nyomasztó is tud lenni. Ne csüggedjünk, a kettőt általában egyszerre csinálja.

Mulloy a 80-as évek végén állt át a filmrendezésről az animációra, és két bevezető film (Eye of the Storm, 1989; Possession, 1990) után a hat részes Cowboy-sorozattal, amelyet a Channel 4 televíziónak készített, már kialakult mind forma-, mind témavilága. Mulloy festőnek tanult Londonban, majd elvégezte a Royal College of Art filmes iskolát, és a 80-as években egy-két kivételtől eltekintve élőfilmeket készített, valamint forgatókönyvírásból élt.

Azóta számos fesztivált nyert, legnagyobb hírnevet az Invázió-sorozat szerezte neki. Az első epizód a tamperei rövidfilmes fesztivál fődíját nyerte el.

„Az emberekkel kapcsolatban optimista vagyok, a politikai rendszerekkel ellenben pesszimista.”

Beszélgetés Phil Mulloy-jal a Mediawave-en

- Hogyan kezdett el animációs filmeket csinálni?

- Világéletemben festő akartam lenni. Aztán, amikor bekerültem az iskolába, rájöttem, hogy nem azokhoz az emberekhez akarok beszélni, akik a galériákba, megnyitókra járnak. Nem az én világom a kiállítás-megnyitók világa. Úgyhogy harminc évvel ezelőtt elkészítettem az első animációs filmemet azoknak, akiket kedvelek.

A következő tíz évben mégis játékfilmeket rendeztem, de nem tudtam kedvemre való filmet csinálni. Az angliai cenzúra, persze gazdasági szempontból, ellehetetlenített azzal a fárasztó procedúrával, amelyet végig kellett járnom. ’89-ben ismét arra vártam, hogy finanszírozzák egy filmemet, és ekkor kezdtem újra animációs filmbe. Láttam annak a lehetőségét, hogy a magamfajta emberekhez beszéljek. Pontosan az történt, amit akartam, én vehettem kezembe az ügyek intézését, ahelyett, hogy az összegyűlő pénzre vártam volna.

A mozi, a film túlságosan ellenőrzött manapság, abban a tekintetben, hogy mit mondjon el, vagy egyáltalán, hogyan készüljön el a film. Ezt mind ellenőrzik, azok, akik a pénzt adják. Az animáció azonban megadja a lehetőséget arra, hogy azt mondd el, ami belőled jön.

A leglényegesebb, amit hiányoltam az élőfilmkészítésből, az az alkotói folyamat fizikalitásának hiánya. Amikor rendezel, leginkább írsz, írod a forgatókönyvet. És amikor mondatokon, szavakon gondolkozol, valójában absztrakciókkal foglalkozol. Én hiányoltam a kézzelfoghatóságot, azt, hogy nem vagyok igazán része az alkotásnak, nem tudom realizálni, mi történik éppen. Az igazi öröm ugyanis az, ami akkor ér, amikor nyomot hagyok a papíron. A legszebb dolog az animációban, hogy azt teszem vele, amit akarok. Cowboyokat, űrben játszódó történeteket, akármit rajzolhatok. Ez maga a szabadság.

Van azonban egy probléma. Gyakran magyarázkodnom kell, ha megkérdezik, mit csinálok, és kiderül animációs filmes vagyok. Az animációs filmet általában a filmgyártás Hamupipőkéjének tartják, valami alacsonyrendű dolognak. Biztosan furcsa az is, hogy ülök a szobámban, és akármit csinálhatok, mondhatok, és a filmjeim mindenhova eljutnak a világba, Kínába, Japánba, bárhova.

Én egyszerű papírlapra dolgozom, tussal, ecsettel, amelyet meg tudok vásárolni a sarki boltban. Olyan ez, mint a számítógép. Felszabadít, mivel általa egy egész filmstúdiód lehet az otthonodban. Egyszerű, nagyon egyszerű. Semmi misztikus vagy titokzatos nincsen benne. Csak van valami mondanivalóm, és könnyedén ki tudom fejezni. És azt szeretném, ha ezt a közönség is látná a filmjeimben, ha rájönne, hogy ő is ilyen egyszerűen ki tudja magát fejezni. Csak annyi kell hozzá, hogy rácsodálkozzon a világra, legyen álláspontja, mondanivalója.

- Szokott számítógéppel dolgozni, használja-e a Flasht?

- Igen, az utóbbi két filmemet már egy DV kamerával vettem fel, és számítógépen vágtam. Megnéztem a Flasht is, de nagyon belenyúl a rajzaimba, befolyásolja a képeimet. Ami érdekel a számítógépben az a low-tech és a high-tech kapcsolata. A rajzaim igazából a low-tech kategóriába tartoznak, de a számítógép nem őrzi meg ezt a tulajdonságukat, ezért alkotói szempontból nem különösebben érdekel.

- Mit gondol a South Parkról és társairól?

- Szeretem a szellemiségüket. A Simpson családét is például, de a vizualitásukat már nem. A képi világuk ócska, engem teljesen hidegen hagynak. Az amerikaiak nagyon jók az írásban, marha vicces helyzeteket írnak. És az animációs filmjeik pedig ebből építkeznek. De csak ebből, és engem ez nem foglalkoztat túlzottan.

- Hogyan alakult ki ez a nagyon lecsupaszított képi világa?

- Az animáció sokkal komplexebb annál, mintsem hogy kizárólag képekből állna. Sokkal jobban érdekel a stílusánál az, hogy mit mond el. És mivel animációs filmet csinálni nagyon unalmas dolog, a legegyszerűbb módon, a leggyorsabban csinálom.

- A legutóbbi filmjében, a Láncban (Chain) már használt színeket...

- Igen, nem kötelező érvényű, amit mondtam. Ez a filmem epikus, egy hosszú történetet mesélek el, sok helyszínen, sok szereplővel. Nem használok színeket, a Lánc kivétel volt. A képek készítése persze a legfontosabb egyfelől, másfelől viszont a legkevésbé sem az. Én nem a képekben gondolkozom, hanem ennél nagyobb tartományokban, sosem azon töröm a fejem, hogy most éppen mit rajzoljak. És ha valamit sikerül megfognom, akkor már gyorsan, könnyen jönnek a képek is. Az animálás nagyon hosszú folyamat, és rengeteget lehet közben gondolkozni rajta, de sosem avval törődőm, hogy milyen legyen a kép.

- Milyen volt Alex Balanescuval dolgozni?

- Ismertem a testvérét, ő is filmes. Én éppen kerestem valami zenét egy filmemhez, ő szólt Alexnek, akkor dolgoztunk együtt először. Annyira jó volt, hogy elhatároztam, csinálok egy filmet külön neki és csapatának. Ez volt a Zene hangja (Sound of Music).

Szeretem az ő európai zenéjét, és valahogyan nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Különböző módokon lehet filmet készíteni. Alex olyan valaki, aki csak zenét csinál, ellentétben más zenészekkel, akik a filmen is gondolkodni kezdenek. Nagyon érdekes volt Alexszel dolgozni, mert sosem tisztelte az elvárásaimat. Amikor meghallgattam a kompozícióját, mindig tiltakoztam, hogy ez nem lesz jó. De amikor összeraktuk, mindig kiderült, hogy Alexnek volt igaza. Azokkal a zenészekkel, akikkel Alex után dolgoztam, épp ellenkezőleg jártam. Pontosan megcsinálták, amit mondtam nekik, de valahogy elveszett a zene lelke. Alex mindig hozzátette a saját érzésvilágát is a filmekhez. Amikor ezeket a filmeket nézed, rögtön tudod, hogy Alex Balanescu zenél.

- Az animációs filmjeivel megtalálta a közönségét, amire a festészettel nem volt képes?

- Az apám egyszerű kétkezi ír munkás volt. Amikor elmentem a képzőművészeti iskolára, idegennek éreztem magam, állandóan azt kérdeztem magamtól, mit keresek én itt. Nem akarom ezt túlromanticizálni, mert nem is volt tudatos. Ezek az emberek, akik közül én is jöttem, sosem mentek el kiállításra, viszont elmennek például a moziba, ahol megy a filmem kísérőfilmként. Londonban, a lakásom melletti moziban például. A tévében is szerepeltek már alkotásaim, tehát már nem csak fesztiválokra jutok el. Nagyon fontos, hogy a filmkészítés során is elkísér az, ahonnan jöttem. Azoknak az embereknek beszélhetek, amilyen én is vagyok, a filmek oda jutnak el, ahonnan én is jöttem. Kikerülhetetlen dolog ez, amikor egy filmet készítek.

Kicsit talán patetikus voltam, igazából egyszerűen jól érzem magam, amikor animációs filmet csinálok. Az örömöt a filmjeimen való gondolkodás jelenti.

Például itt van ez a filmem, A szék nemi élete (The Sex Life of the Chairs). Először a címe volt meg, gondoltam ilyen hülye címmel még nem csináltak filmet, ezért megcsináltam.

Vannak azért komolyabb filmjeim is, például az Intolerancia-sorozat [eddig két rész készült el], jelenleg a harmadik epizódon dolgozom. De meg akarom csinálni a WC nemi életét, ahol nem lenne a képen semmi. Én egyébként azt gondolom, hogy a közönség sokkal jobb filmet csinálhat, mint én.

Most is van két címem, az egyik A világ legjobb filmje, a másik A világ legrosszabb filmje. Ha ezeket is megcsináltam, már elmondhatom magamról, hogy én csináltam a világ legrosszabb és legjobb filmjét is. Most aztán törhetem a fejemet, mi legyen a filmekben.

(A beszélgetés a közönségtalálkozó anyagát és az utána készült interjút tartalmazza - filmhu)

fotó - Gőzsy Kati