“Szeretjük azt gondolni, hogy az áldozathozatal és a szenvedés szükséges, sőt gyakran idealizáljuk az áldozathozatalt, mintha ez hitelesebbé tenne minket művészként.“
(Johanna Koljonen)
A kortárs dokumentumfilmben népszerű irány, hogy a rendezők saját és környezetük traumáit dolgozzák fel: minél személyesebb, intimebb az elmesélés, annál jobban rezonál az ipar, a pályázati rendszer és a fesztiválok igényeivel. Azonban az az érzésem, hogy ennek az igénynek a lélektani feltételei még nincsenek tudatosítva és ezért a megfelelő keretek sinscenek megteremtve az iparág dolgozói számára.
A dokumentumfilmes nem pusztán elmesél egy történetet, hanem saját érzelmeivel, megélt tapasztalataival, traumáival, etikai és pszichés korlátaival együtt részt is vesz benne. Sokan forgatnak veszélyes helyzetekben, vagy olyan emberekkel, akik nehéz körülmények között élnek, súlyos terheket hordoznak. Az empatikus, érzékeny filmesek számára ezek a terhek gyakran nem zárulnak le a forgatás végével. A láthatatlan érzelmi munka, amely sokszor kibeszéletlenül és elismerés nélkül marad idővel felőrli a kreatív energiát – különösen akkor, amikor a szakmát eleve anyagi, politikai és egzisztenciális bizonytalanságok terhelik.
Jelen cikknek az alapját adó, poszt-doktori kutatásomban személyes tapasztalatok motiváltak: az érzés, hogy a szabadúszó dokumentumfilmes életmód szorongatóvá vált, egy ideje nem tesz boldoggá és a szakmaváltás gondolata gyakran felmerül bennem, bár a szenvedélyem a dokumentumfilm iránt nem csökkent. Akkor mi lehet a gond?
Doktori dolgozatomban a dokumentumfilmezés lélektani hatásait vizsgáltam, különös tekintettel a rendező és a szereplő közötti kapcsolati dinamikára és annak dramaturgiai következményeire. Az foglalkoztatott, hogy milyen hatással van az alkotó jelenléte az intim helyzetekben zajló forgatásra, és mennyiben formálja a kamera előtti „valóságot”. A kérdéseket nemcsak etikai, hanem pszichológiai szempontból közelítettem meg, kiemelve a szereplő védelmének fontosságát. Jelenlegi kutatásom hamar a dokumentumfilm készítők mentális állapotának vizsgálata felé tolódott el.
Amikor ezekről a kérdésekről kollegáimmal beszélgettem arra kellett rájönnöm, hogy ez nem pusztán személyes megélés, gyengeség, vagy valami, amit rosszul csinálok. Ez közös tapasztalat, amely generációm sok dokumentumfilmesét érinti és ezért érdemes róla beszélni. Bár nagyon sok az átfedés a játékfilmes kollégákkal, ezért megemlítek a teljes filmiparra vonatkozó adatokat, kutatási eredményeket is, de a dokumentumfilm műfaji sajátosságaiból adódóan speciális terhekkel és felelősséggel jár, emiatt a továbbiakban is erre a területre fókuszálok.
Mivel Magyarországon nem készült még ebben a témában átfogó kutatás, a hazai helyzet feltérképezéséhez egy általam szervezett kerekasztal beszélgetés nyújtott segítséget. Ennek során olyan dokumentumfilmesekkel beszélgettem, akik a 2010 után megjelent, a személyességre és rendezői jelenlétre hangsúlyt helyező, kreatív dokumentumfilmes irányt képviselik. Érdekelt, hogy milyen mentális terhekkel jár a kortárs dokumentumfilmes munka a rendezők számára, és remélem, sikerül javaslatokat megfogalmaznom arra a kérdésre, hogyan lehetne ezt a témát beépíteni a szakmai diskurzusba elsősorban az oktatáson keresztül. Így talán elkerülhető lenne, hogy csak utólag szembesüljünk súlyos következményeivel, mint például a pályalehagyás és a kiégés. Azt gondolom, hogy ahhoz, hogy kezelni tudjuk ezeket a problémákat, először maga a jelenség átfogó megértésére van szükség.
NEMZETKÖZI ÁTTEKINTÉS
A filmesek lelki egészégével foglalkozó írások többsége 2020 után született – a COVID–19 járvány egyértelműen felgyorsította a téma iránti érdeklődést. Az áttörést a brit Film + TvCharity által publikált, és a Berlinale filmfesztiválon bemutatott Looking Glass Report hozta meg 2020-ban, amely lesújtó képet festett az iparágról. A több mint 9000 válasz alapján készült felmérés az Egyesült Királyság film- és televíziós dolgozóinak mentális egészségét vizsgálta. Az eredmények megdöbbentőek voltak: „A film- és televíziós dolgozók kétharmada tapasztalt már depressziót, míg országos szinten ez az arány öt emberből kettő”, illetve „a szabadúszók 66%-a fontolgatta már, hogy elhagyja az iparágat mentális egészségével és jólétével kapcsolatos aggodalmak miatt.”
Ezeket az adatokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni, azóta minden nagy presztizsű filmes eseményen helyet kapnak a témával foglalkozó panelbeszélgetések, mint például a Mental health in the film industry panelbeszélgetés a 2024-es Cannes-i filmfesztiválon, valamint egyre több podcast és workshop jelenik meg a filmpiacon a témában. A Looking Glass Report-ot kétévente megismétlik, így láthatjuk, az eredmények nem javulnak, sőt bizonyos aspektusból romlanak is.
Két jelentős szervezet foglalkozik dedikáltan a problémával. A Sane Cinema-t a Looking Glass Report eredményei inspirálták: alapvető kérdésfeltevésük, hogy “Hogyan maradhatunk mentálisan egészségesek ebben az iparágban, és hogyan biztosíthatunk biztonságos, kreatív munkakörnyezetet?”. Alapítója, Louise Højgaard Johansen, Csehországban élő dán producer célja, hogy felhívja a figyelmet a mentális egészség kérdésének fontosságára a filmiparban biztonságos teret kínálva az élmények megosztására és a változást segítő gyakorlati eszközök átadására. Nyilvános beszélgetéseket, professzionális képzéseket és oktatási programokat szerveznek gyakran filmfesztiválokkal, filmes egyetemekkel társulva. A másik, 2018 óta működő kezdeményezés a brit Film in Mind, amelyet Rebecca Day, producer és pszichoterapeuta indított „az iparágban fennálló, kimondatlan igényre reagálva, hogy kezelje a kollektív nyomást és problémákat”. 2020 óta terápiás támogatást nyújtanak filmes stáboknak, és a szervezethez kapcsolódó Documentality keretében 2021 és 2023 között 21 fókuszcsoport-beszélgetést szerveztek amerikai, kanadai és brit filmkészítőkkel. E munka eredményeként született meg az egyik legfontosabb, jelen írás szempontjából is meghatározó tanulmány, a Price of Passion: How Our Love of Documentary Filmmaking Impacts Our Mental Health. A jelentés részletesen vizsgálja, milyen hatással van a dokumentumfilmes ipar az alkotók mentális állapotára, különös tekintettel a kulturális összefüggésekre, a munkakörülményekre és az egyéni következményekre. A résztvevők között voltak teljes- és részmunkaidőben dolgozó alkotók, friss diplomások és nagy tapasztalattal rendelkezők, akik az iparág szinte minden szerepkörét lefedték. Külön hangsúlyt helyeztek arra, hogy a kisebbségekhez tartozó filmesek tapasztalatai is megjelennek a válaszokban. Minden fejezet tartalmaz egy rövid összefoglalót is a résztvevők javaslatairól, hogyan lehetne egészségesebb, fenntarthatóbb jövőt teremteni a szakmában. A tanulmány eredményei megrendítőek: a résztvevők 90%-a számolt be mentális egészséget érintő problémákról, és 60%-a fontolgatja a szakma elhagyását pszichés túlterhelés miatt.
(fotó: Karczag Dániel)
Az első és talán legegyértelműbb probléma a finanszírozási hiány. A dokumentumfilmes iparág egységesen alulfinanszírozott, sokan mélyen az átlagbér alatt, vagy akár ingyen dolgoznak, és nem rendelkeznek eszközökkel arra, hogy hangot adjanak elégedetlenségüknek. Ez a helyzet azoknak kedvez, akiknek van rendszeres jövedelme más forrásból és nem elsősorban a dokumentumfilmes munkájukból akarnak megélni. Az egyik résztvevő szerint „teljesen irreális elvárások vannak azzal kapcsolatban, mennyi munkát kell befektetni, mielőtt egyáltalán pályázhatnál.” Több száz fizetetlen munkaóra és saját anyagi források felhasználása után egy indoklás nélkül elutasított pályázat megalázó és kétségbeejtő lehet.
A finanszírozás hiánya pénzügyi bizonytalanságot teremt, valamint hatalmi egyenlőtlenségeket a készítők és a finanszírozók között, irreálisan nagy befolyást kapnak a pénzt adó személyek, ami visszaélésekre adhat lehetőséget. A tapasztalt filmesek arról is beszámoltak, hogy gyakran kényszerítik őket etikátlan döntések meghozatalára, a film kereskedelmi vonzerejének növelése érdekében.
A második nehézség a munkahelyi bizonytalanság. A független, szabadúszó filmesek folyamatosan küzdenek, hogy az iparágban maradjanak és stressz-szintjük gyakran a túlélésükért érzett félelemhez hasonló. Hatalmas a nyomás, hogy nem lehetnek gyengék, „soha ne mondjanak nemet munkára, mert nem tudhatják, mikor jön a következő lehetőség.” Ez pedig egy ördögi kör: „Folyamatosan attól félsz, hogy nem kapsz munkát, ezért minden munkát elfogadsz. Mert alapélménnyé vált, hogy nincs semmilyen biztonságom!” Nehéz határokat szabni és nemet mondani, sokan attól tartanak, hogy a szakmában problémásnak vagy „nem elég lazának” bélyegzik őket.
A szűk lehetőségek kiélezik a versenyhelyzetet a szektoron belül, az önkizsákmányolás tovább fokozódik a siker hajszolásának nyomása miatt: a siker egyet jelent a termékenységgel, a láthatósággal amelyet a közösségi média torzító hatása még kitettebbé tesz. A kapitalista ipar számára az alkotók értékét a díjak, fesztivál megjelenés, nézőszám, pitch eredmények adják. “Mindannyian önpromócióvá váltunk. Ki mit kapott? Ki mit csinál? Mindenki mások előrehaladását figyeli. Olyan mintha nem hencegnél éjjel-nappal, valamit rosszul csinálnál.”
Az ötödik nehézség az interperszonális kapcsolatok kezelése. Az interperszonális kapcsolatokban jelenlevő konfliktusok, a dokumentumfilmeseknél nem csak a stábban jelenlevő hierarchikus viszonyokból fakadnak, hanem még inkább a rendező - szereplő kapcsolat dinamikájának kezeléséből. A finanszírozók és a nézők oldaláról megjelenő elvárások, hogy a film legyen eladható, tehát legyen megrázó történet, de mégis szórakoztasson sokszor feloldhatatlan feszültséget teremt a rendezőben.
A szereplő kizsákmányolásának érzése pedig folyamatos etikai dilemmát okoz a rendezőben, amely az egyik legsúlyosabb pszichés megterhelés forrása dokumentumfilmeseknél. Meddig tart a produkciós csapat felelőssége a szereplő felé? Mi történik vele a film nyilvánosságra kerülése után? „Úgy érzem, mintha kaput nyitnék egy sebezhető emberre zúduló kritikák előtt.” -mondja egy résztvevő filmes. “Nyilvánosságra hozom az életük legintimebb, legkényesebb részleteit. Nincs támogatásunk ahhoz, hogy segítsük őket végiggondolni, ez mit jelent számukra. Sőt, az iparág egészét inkább nem is érdekli ez a kérdés, mert közvetlenül veszélyeztetné egy film akadálytalan bemutatását.”
Ennek a szorongásnak a feloldására általában nincs se megoldókulcsa a rendezőknek, se segítsége a forgatás során. A felmérés résztvevői közül többen is beszéltek arról, milyen nehéz olyan terapeutát találni, aki valóban érti a dokumentumfilmesek egyedi problémáit. „Két terapeutám is volt. Amikor elmondtam nekik, milyen helyzetben vagyok, mindketten azonnal azt javasolták: ‘hagyja abba a film készítését.’ Értem a logikát – csökkenteni a traumának való kitettséget – de ez egyszerűen nem lehetséges.”
Mindezek pszichés válságot, kimerültséget, traumaélményt és érzelmi kiégést idéznek elő az iparágban. Ezek azok a mentális szükségletek, amelyek kielégítésére sosem marad idő, mert teljesíteni kell a soha véget nem érő feladatokat és nincs rendszerszintű megoldás. A folyamatos munkavégzés a siker mércéje: azonnal kell válaszolni éjszaka érkezett munka emailekre, nem lehet szünetet tartani még egészségügyi, vagy más személyes szükséglet esetén sem. Ez újabb versenyhelyzetet teremt, azok tudnak jól teljesíteni, akiknek nincsen családjuk, vagy nem kell gondoskodniuk senkiről.
Számos alkotó számolt be arról is, hogy a család és a filmes munka összeegyeztethetetlennek tűnik számukra, ami komoly terhet ró a személyes kapcsolataikra, és arra kényszeríti őket, hogy válasszanak a kettő között. Egy résztvevő arról számolt be, hogy felesége elvált tőle, mert nem bírta elviselni, hogy elmosódott a határ munka és magánélet között. “Munkafüggő lettem, és az iparág imádja a munkafüggő embereket. Elveszi az idődet, a pénzedet – amennyit csak bír.” Emma Stewart, a Timewise társalapítója így fogalmaz: .„Én is azok közé tartozom, akik családalapítás után kénytelenek voltak feladni televíziós és filmes karrierjüket. A jelenlegi munkamódszerek azt jelentik, hogy bezárjuk az ajtót az inkluzív társadalom előtt. Elveszítjük azokat, akiknek családi kötelezettségeik vannak, és akiknek egyensúlyt kell teremteniük az életükben. Az irónia? Dinamikus kreatív szektorunk a sokszínűségből és a lehetőségek művészetéből merít erőt.”
A kisebbségi alkotók – női, LGBTQIA+, BIPOC és fogyatékkal élő filmesek – különösen súlyosan élik meg ezeket a helyzeteket, hiszen már alapból strukturálisan hátrányos helyzetben vannak, és gyakran szembesülnek a többségi társadalom elvárásaival, elnyomással, kizsákmányolással.
Még ahol léteznek szigorúbb munkakörülmény-szabályozások – Nyugat-Európában vagy Észak-Amerikában – sem feltétlenül tartják be ezeket a stábok. Az elhivatottság, a művészet szeretete vagy a társadalmi hasznosságba vetett hit miatt a film elkészülése gyakran minden más fölé kerül, és könnyen legitimálja az ön- és egymás kizsákmányolását. “Szeretjük azt gondolni, hogy az áldozathozatal és a szenvedés szükséges, sőt gyakran idealizáljuk az áldozathozatalt, mintha ez hitelesebbé tenne minket művészként“ - mondja Johanna Koljonen, a Berlinale Európai Film Piac (EFM) Podcast moderátora.
Mindezeket a problémákat súlyosbítja a mentálhigiénés támogatás hiánya, valamint a téma kibeszéletlensége a filmes közösségekben. “A jelenlegi légkörben a mentális egészség elsősorban egyéni felelősségként jelenik meg, miközben a dokumentumfilmesek minden egyes produkció mentális és érzelmi terhét viselik” - írják a Price of Passion jelentés készítői. Ezért kiemelten fontosak a korábban említett szervezetek és kezdeményezések: minél több fórumon jelennek meg ezek a kérdések, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a probléma rendszerszintű, nem csupán egyéni, rosszul kezelt helyzetek következményei.
Mivel Magyarországon még nem készült mélyreható és átfogó vizsgálat a témában, nemhogy a dokumentumfilmesek, de az általánosabb filmes szakma körében sem, a kutatás során mélyinterjúkra támaszkodtam, amelyeket a doktori disszertációm írása során készítettem 2017 és 2023 között, illetve szerveztem egy zártkörű kerekasztal beszélgetést fiatal filmesek számára Bakony Alexa, Fuchs Máté, Kőrösi Máté, Oláh Judit, Nemes Anna, Rubi Anna, Tuza-Ritter Bernadett és Zurbó Dorottya részvételével, akik már túl vannak legalább egy szituatív, hosszú távon forgó dokumentumfilm készítésén.
Kíváncsi voltam hogyan reflektálnak a fiatal magyar dokumentumfilmesek saját munkájuk kihívásaira, célom volt az állapotfelmérés, dilemmák felfejtése, konkrét esetek és példák gyűjtése. A tapasztalat az volt, hogy a magyar alkotók problémái nem tértek el lényegesebben a nemzetközi trendektől, de bizonyos aspektusban, még nehezebb helyzetben vannak. Értem ezalatt a pénzügyi nehézségeket, a politikai helyzetből fakadó filmes szektort is érintő korrupció és cenzúra/öncenzúra jelenlétét, és a mentálhigiénés megközelítés szervezeti szintű hiányát a filmiparban és az oktatásban. Sőt, nem csak intézményi szinten lehet érezni a hiányát „Ezekről a nehéz helyzetekről nem beszél senki” - mondja Nemes Anna. „Én például azt hittem, hogy ilyen helyzetbe csak én kerültem, nyilván, mert egy amatőr dilettáns vagyok. És amikor a Szarajevói filmfesztiválon összeverődtünk magyar doksisok, filmesek, és mindenki mesélt horror sztorikat magáról meg a karaktereiről, én akkor csodálkoztam rá, hogy ez van, csak erről nem jelennek meg cikkek, mert erről a nyilvánosságban nem illik beszélni. Főleg amikor még fesztivál körúton van a filmed.” Döbbenetes volt hallani, hogy milyen mentális állapotban vannak a magyar fiatal és középkorú filmesek: a kiégettség határán, elfáradva és kétségbeesve a támogatás nélkül készített filmek után, elkeseredve az erkölcsi elismerés hiányától.
Csuja László és Nemes Anna filmje
Bár elsőre távoli kapcsolatnak tűnhet, mégis érdemes megnézni egy 2011-es tanulmányt, amely az érzelmi bevonódás és a kiégés összefüggéseit vizsgálta a pszichiáter rezidensek körében, mivel ők kerülnek az összes szakorvos közül a legösszetettebb interperszonális kapcsolatba a pácienseikkel. Az orvos-páciens kapcsolat, az „odafordulás, megértés mint terápiás hatótényező” egyre nagyobb hangsúlyt kap a gyógyulás folyamatában, de ezzel együtt megjelennek a módszer „mellékhatásai, amelyek káros hatással lehetnek az orvos mentális és fizikai egészségére is”. Kifejezetten a pályakezdő és a női szakorvosok körében tapasztalták a kiégés legmagasabb értékét: 40-75%-ot.
Az empátia a dokumentumfilmeseknél is az egyik legfontosabb eszköz, és a disszociáció, kiégés között fennálló kapcsolatot komolyan kell vennünk, ha a cél az érzelmileg is fenntartható dokumentumfilm készítés.
ÉRZELMI TÚLTERHELTSÉG
Aki filmezéssel kezd foglalkozni, azt legtöbbször a szenvedély hajtja: az önkifejezés vágya, dokumentumfilmesek esetében sokszor a világjobbító szándék, a társadalmi hatás reménye. Ehhez társul az a felfokozott felelősségérzet, ami egyszerre irányul a történetek felé - amelyeket minden áron el kell mondani - és a szereplők felé, akiket meg kell védeni. Ez a felelősség érzet gyakran még saját jólétük iránti aggodalmukat is felülírja. Érthető, hogy pályakezdőként, fiatalon az elhivatottság még fontosabb számukra, mint a fizetés, vagy a biztonságos munkakörnyezet határainak kialakítása. Gyakran hallani olyan mondatokat, hogy „élek, halok a munkámért”, vagy „a filmelkészítése olyan, mint a szülés, a filmek a gyerekeim”. A valóságban pedig ez hajnali 2-kor írott munka e-maileket, napi 14-16 órás forgatásokat, majd saját autóban fáradtan hazavezetést jelent, sokszor heti hat-hét nap folyamatos munka mellett, pihenőnap nélkül. Ezek nem kirívó esetek, hanem általános filmes munkakörülmények.
Az elhivatottság valóban elengedhetetlen a filmezésben, de amikor a munka iránti odaadás és a személyes élettel már a kezdetektől összemosódik, az hosszú távon komoly mentális veszélyeket hordozhat. Ahogy a Sane Cinema alapítói fogalmaznak: „…a munkánk nyomása és határtalan jellege elsöprővé válhat, a filmipar egészében jelenleg mentális egészségügyi válságot élünk át. (…) Ez az iparág rendszerszintű kihívásaira mutat rá.”
Ez a „határtalan jelleg” különösen igaz a hosszútávú, szituatív filmeket készítő fiatal dokumentumfilmes generációra, amely Magyarországon nagyjából a 2010-es évek óta van jelen. Ekkor indult el egy paradigmaváltás, amelyben a személyesség, a jelenlét és a közelség váltak az alkotói folyamat legfontosabb kulcsfogalmaivá. A valósághoz való ragaszkodás, a leíró, beavatkozásmentes, objektív bemutatás helyett előtérbe került a szubjektív „én”: a rendezői látásmód, a szereplő szubjektuma, és kettejük kapcsolata. A rendező és szereplő viszonya gyakran a film részévé is válik. A fiatal alkotók nagyon személyes és intim módon közelítenek témáikhoz, ám ez újfajta érzelmi és mentális terheket is hoz magával. Felmerül a kérdés: mit jelent ez a paradigmaváltás az alkotó számára érzelmi és lélektani folyamatok szempontjából? Meggyőződésem, hogy az egyik legnagyobb kihívást éppen a rendező és a szereplő közötti kapcsolat helyes kialakítása és hosszú távú fenntartása jelenti.
A dokumentumfilmesek és szereplők közötti viszony régóta központi kérdése a tudományos diskurzusnak. A téma legtöbbször a hatalom és a kizsákmányolás kérdése felől kerül elő, etikai szempontból elemezve. Én azonban egy másik megközelítést javaslok: a dokumentumfilmes kapcsolatokra a munkavégzés részeként tekintek. Valójában ez az egyik legfontosabb eleme a rendezői munkának: az intim, bizalmi kapcsolat kialakítása a szereplővel. Minél erősebb ez a kapcsolat, annál közelebb engedi a kamerát a szereplő, így a film is érzelmileg megragadób történetet tud elmesélni. Mindeközben ezekre a kapcsolatokra kereskedelmi nyomás és intézményi elvárások is nehezednek. Fuchs Máté szerint ez az egyik legfrusztrálóbb kényszer: „Az, hogy a filmnek el kell készülnie, mert van egy támogatója, van egy aláírt szerződés, az teljes mértékben természetellenes, doksiellenes. Mert előfordulhat olyan helyzet, hogy egy filmnek nem kell elkészülnie, abba kellene hagyni, ki kellene szállni. De nem lehet. És ez borzasztó, ez maga a kapitalista realizmus.”
A kapcsolatépítés a munka perifériáján zajlik: gyakran fizetetlenül és láthatatlanul. Ennek egyik következménye, hogy máig nem alakult ki egy megfelelő szakmai keretrendszer - sem a gyakorlatban, sem például az oktatásban. A munka és a magánélet határai így könnyen elmosódnak, ez pedig érzelmi hatásokkal járhat a filmesekre és a szereplőkre nézve is.
„Sok dokumentumfilm szereplője nem aktivista attitűdből vállalja a szereplést, hanem az emberi kapcsolat motiválja. Ebben benne lehet a szociális helyzetéből fakadó magányossága, a figyelem keresése, vagy a vágy, hogy megmutassa a nehézségeit, a sorsát – ezért van szüksége ránk” – mondja Zurbó Dorottya. – „Ez egy nagyon komplex emberi, érzelmi és munkakapcsolat egyszerre. Amikor a rendező megkapja a finanszírozást, a felelőssége megsokszorozódik: be kell fejeznie a filmet, hiszen egy egész stáb dolgozik rajta, akik iránt szintén kötelességgel tartozik. Ha a szereplő elfárad a több éves forgatás során, motiválnia kell, benne kell tartania őt az alkotófolyamatban, hiszen érte is felelősséget vállalt. Ez a helyzet nagyon kiszolgáltatottá tehet minket egymás felé, és könnyen alakulhat függőségi viszonnyá, ha nincs folyamatos reflexió.”
Általában a szereplők kiszolgáltatottságáról esik szó, hiszen ők azok, akik a rendezővel szemben sérülékenyebb pozícióban vannak. Fontos azonban látni, hogy a rendezőben is megjelenhet szorongás: attól tarthat, hogy a szereplő egyszer csak kilép a filmből, akár több év forgatás után is. Egy ilyen mély bizalmi kapcsolatban senkit sem lehet erőszakkal bent tartani – még akkor sem, ha jogilag a produkciós cég kezében vannak az eszközök, és aláírt szerződés is köti a feleket.
A személyesség, az interperszonalitás miatt a rendező és a szereplő viszonya a hosszú forgatási idő alatt nagyon összetetté tud válni. A filmes viszony sokszor átlép más szerepekbe: a rendező – akár öntudatlanul – baráttá, terapeutává, megmentővé vagy szociális munkássá válik. Fiatal rendezők gyakran érzik, hogy segítő szerepbe kerülnek, és kötelességük helytállni benne – ez azonban könnyen káros határátlépésekhez vezethet mindkét oldalon.
A dokumentumfilmezés rendkívül komplex tevékenység, amelyhez nem elegendő az a pusztán művészi felkészültség, amit a filmes egyetemek nyújtanak. Az empátia és a kiégés kapcsán már előjött a párhuzam a terápiás munkával, nem véletlen, hogy a segítő szakmában már a képzés alatt hangsúlyt kap a saját határok védelme. A pszichológiai etika sokat foglalkozik a kettős kapcsolatok lelki terhével, különösen a páciens szempontjából. A filmrendezés pedig ennél is komplexebb: nem kettős, hanem sokszorosan terhelt kapcsolatról van szó. A gyóntató, a lelki társ vagy a segítő szerep könnyen függőséget alakíthat ki a szereplőben, miközben a rendező is a saját személyiségéből és tapasztalataiból hozott megoldásokkal próbálja kezelni a helyzetet. Emellett gyakran elveszik az, amiért az egész folyamat elindult: maga a film. Hosszú távon pedig komoly érzelmi terheket okozhat. Érdemes lenne ezért megnézni, milyen módszerek léteznek a segítő szakmákban a megfelelő távolság megtartására. Nem arról van szó, hogy a rendező terápiás szerepbe helyezkedjen, hanem épp ellenkezőleg: tudatosabban reflektáljon a különbségekre, és megtanuljon olyan technikákat, amelyek segítik a határok kijelölését és védelmét.
Ebben az irányban megerősít, hogy talán az érzelmileg fenntartható dokumentumfilmezés iránti vágy az oka, hogy egyre több magyar dokumentumfilmes indult el – a filmezés mellett vagy helyett – mentálhigiénés képzés felé. Kiss Viki Réka elvégzett egy business coach képzést, Szakonyi Noémi a Károli egyetemen idén diplomázik pszichológia szakon, illetve elvégzett egy meseterapeuta képzést is, Tuza-Ritter Bernadett pedig a Károli Egyetemen a Mentálhigiénés szakember képzését végezte el, és most kezdi a Semmelweis Egyetem pszichológia szakát.
„Én azért indultam el mentálhigiénés irányba – mondja Tuza-Ritter Bernadett vágó és rendező –, mert az Egy nő fogságban című film rengeteg váratlan nehézség elé állított, amelyekre a filmes tanulmányaim nem készítettek fel. Utólag értettem csak meg, hogy mi mindennel kellett volna tisztában lennem rendezőként, és mire lett volna szüksége a szereplőmnek. A kapcsolatépítés, a szereplő kezelése teljes egészében rám nehezedett, és elvonta az energiámat a kreatív kérdésektől – ezzel a filmkészítés élvezetéből is levett. Emiatt mentálhigiénés képzésre mentem, ahol rengeteg releváns dolgot tanultam és megdöbbentett, hogy mindez miért nem része a filmes oktatásnak. Azóta inkább ezzel foglalkozom, mert látom, hogy a filmesek sokszor csak akkor döbbennek rá, milyen súlyosan kiégtek, amikor már a pályaelhagyáson gondolkoznak – pedig ez megelőzhető lenne.”
Hasonló gondolatokat fogalmaz meg Rebecca Day is, aki tíz évet dolgozott dokumentumfilmes producerként. Látta, mennyi szorongással él együtt egy dokumentumfilm készítő, ezért elhatározta, hogy elvégzi a pszichoterapeuta képzést. A személyközpontú terápiás módszerek elsajátítása közben rájött, hogy rengeteg eszközt tanul, amelyeket a dokumentumfilmes munkában is hasznosítani tud önmaga támogatására. Így született meg a döntés, hogy összekapcsolja a két területet, és terapeutaként a dokumentumfilmes alkotókra fókuszál, majd megalapította a Film in Mind szervezetet. „Számomra a legfontosabb eszköz az önismeret – mondja egy podcastban. – Nagyon sokat segít tudatosítani, hogyan működöm az emberi kapcsolatokban, mi triggerel, hogyan birkózom meg nehéz helyzetekkel, és hogyan tudnék még jobban reagálni rájuk.”
Fontos hangsúlyozni, hogy nem az a cél, hogy a dokumentumfilmesek képzett terapeuták legyenek, vagy hogy összemosódjon a rendező és a segítő szerep. Éppen ellenkezőleg: a rendező és a szereplő között egy szakmai munkakapcsolat kialakítására kell törekedni, ahol tiszták a célok, szerepek és kompetenciák. Vannak olyan pszichológiai módszertani készségek, amelyek elsajátításával a rendezők felkészültebben reagálhatnak a nem tudatos terápiás hatásokra és érzelmi reakciókra – akár a saját, akár a szereplő oldaláról. Fontos beszélni arról, mit jelent 3–4 évig, vagy még hosszabb ideig, egy projekt során belemerülni egy másik ember életébe rendezőként. Alapvető fontosságú figyelni a szereplő biztonságára és jóllétére, de nem szabad elfeledkezni a saját jóllétünkről sem. „Nekik rosszabb, mint nekem. Nem baj, ha én kikészülök, mert ők annyit szenvednek. Nekem csak meg kell csinálnom ezt a filmet”- idézi fel a dokumentumfilmesekkel folytatott terápia során gyakran hallott mondatot Rebecca Day.
A cikk második része ITT olvasható.
