Sok mindentől függ, hogy a mozis csoda létrejön-e, de semmiképpen sem független attól, hogy mi történik a forgatáson, illetve a nyersanyag és az alkotók (vágó, hangmérnök stb.) közti találkozásokban. A filmes jelenléte, szándéka (ha úgy tetszik, akarata) átüt a vásznon. Érezzük, ha egy rendező agresszívan, vagy ügyeskedve meg akar győzni minket valamiről, szerethetővé vagy unszimpatikussá igyekszik tenni valakit, az aktivizmussal határos doksik pedig szabályosan a cselekvés irányába lökdösik a közönséget.
Nagy Dénes (Természetes fény) szemlélődő, meditatív pozíciót felvéve követi Kurtág Györgyöt – esetenként ráközelít a hétköznapok bájos részleteire, de leginkább nagy igazságokra, az alkotást és a művészetet boncolgató univerzálisabb kérdésekre, valamint kollektív emberi tapasztalatokra (gyász, magány, összetartozás, szerelem, bűntudat, öregedés) fókuszál. A zenecsinálás folyamataiból és a különböző életeseményekből kizoomol, azokat egy nagyobb kép részeként igyekszik megmutatni különböző filmes eszközökkel: hosszabb csendekkel és természeti képekkel. Mindez nem teszi vontatottá a filmet – a kontemplatív, merengő pozíció inkább csak az idő múlására hívja fel a figyelmet.
Az első jelenetben Kurtágot láthatjuk, ahogy otthonában a zongora felett ülve komponál – a hosszú snitten egy ponton megjelenik a zeneszerző segítője (házvezetőnő vagy idősgondozó) és ebédelni hívja. Nincs vágás, a nővel együtt érezhetjük, mennyi idő telik el, mire Kurtág ideiglenesen befejezi a munkát és valóban az asztalhoz indul. Ebben a köztes időben hátulról látjuk őket, a csendes várakozásban szinte halljuk a ki nem mondott szavak előtti levegővételeket. Nincsen „Gyuri bácsi, most már tényleg tessék jönni”, csak megszokás van, türelem, egyensúly, és persze gyermeki szeretet. Ahogy a játszó gyerekeket se lehet azonnal asztalhoz ültetni, úgy egy felszabadultan alkotó művészt sem – a film nyitánya tehát egy triviális szituációban adja Kurtág György szellemiségének esszenciáját. A cselekvő, a köztes és a szünetre szánt idő szétválasztásával és szép rendjével pedig nemcsak a film, de a zene struktúrájába is bevezet minket ez a kulcsjelenet.
A Kurtág-töredékekben éppolyan fontos a „szünet”, mint a zenében: a filmben a jelenetek váltakozása (ritmusváltások) és sorrendje (egymásra felelgetés) szépen leköveti a zene logikáját. Belemélyedünk egy jelentbe, majd pontosan akkor jön a vágás, mikor már elsüppednénk benne, az egyik pillanatban elgondolkodunk egy mozzanaton vagy mondaton, majd azt a másikban már ki is fejti vagy ábrázolja a film. Ilyen, amikor az izlandi Víkingur Ólafsson Kurtág egyik művét elemzi hosszabban, majd erre válaszként, a következő jelenetben a zenész első találkozását láthatjuk a zeneszerzővel. Ólafsson aprólékosan végigmegy a darabon és részenként boncolgatja azt. Az egyik hangot a megszakítás pontjaként jellemzi – egy zajként, ami visszaránt minket a földre, amikor valamiben igazán elmerülünk, gyakorlatilag „kilőjük magunkat az űrbe”.
A következő jelenet éppen ezt a jelenséget mutatja meg: a Kurtágra váró Ólafsson zongorán játszik, a flow élményt pedig megakasztja egy elektronikusan mozgatható állvány indusztriális hangja. Ólafsson és a zeneszerző találkozásában is ott van az az őszinte kapcsolódás és kíváncsiság, ami Kurtág György és a zenészek közös munkáját általánosságban jellemzi – a stúdiófelvételeken és a próbákon látszólag mindig ugyanazzal a nyitottsággal és elhivatottsággal van jelen mindenki, a zene a kollégák közti változatos dinamikában finomodik folyamatosan, sosincs „kész”. A rendező a közelik váltogatásával követi le a „párbeszédet”, amiben legtöbbször Kurtág dudorászása, „ja-pammja” a kérdés (kérés), és arra felel a hegedű vagy zongoraszó. Egy-egy hangszerhez vagy archoz még közelebb merészkedve pedig a zeneművészet kettős természetére csodálkozhatunk rá: a zenében ott rejlik egy műszer pontossága, ugyanakkor az emberi teljesítmény kiszámíthatatlansága is.
A fekete-fehér zongorabillentyűkben, vagy az ütemvonalakkal egyenlő részekre osztott sorokban a zenélés strukturális, szabályszerű dimenziója, a zenészek tekintetében, gesztusaiban pedig a lelki és spirituális dimenziója válik hangsúlyossá inkább. Előbbit summázza a filmvégi etűd, a komponista krikszkrakszairól készült képkockák ritmikus montázsában egymás után pörögnek a formátlan „hangjegyek”, a szemünk arányosságot és rendet talál ebben a káoszban. Ehhez képest az ablak előtt légzongorázó Kurtág házaspár négykezese inkább a zenélés zsigeri és lelki dimenzióját ragadja meg: a repetitív mozgás szinte a rítusok szintjére helyezi a közös zenélésben megtapasztalt „ölelkezést”.
A Mártával közös jelenetek intimek és érzékenyek, a zenei közeg ábrázolását, Kurtág munkakapcsolatait pedig mély megértés és tisztelet jellemzi. Mindezeket hitelesen és természetesen tárja elénk a rendező. Éppen ezért nagyon szembetűnő, amikor a kamera jelenléte kényelmetlenné válik, vagy legalábbis érezhető módon hat a szereplőkre, ilyen egy-két családi jelenet, amik legtöbbször le is esnek a filmekről. A portrékban általánosságban is nehéz a hangsúlyokat belőni: a családi és a szakmai élet bemutatása között ügyesen kell lavírozni. Nagy Dénes filmjének akkor megy a legjobban ez az egyensúlyozás, amikor a személyes, családi élet területén ugyanazokat a kérdéseket szedi szét, amiket a zenecsinálás, tanulás mezőjén is feszeget.
Egy négykezesben (a házasságban) hogyan tudunk egyensúlyozni az önmagunkhoz való hűség és a másikhoz való alkalmazkodás között? Hol hagyjunk teret a másiknak, hol érvényesüljünk mi? Hogyan lehetséges, hogy a szerelem (a zene) sosem teljesedik ki, de újra és újra beteljesül? Miért van az, hogy egy érintés (hang) tűnhet akármilyen puhának és gyengédnek, nem tudhatjuk, hogy a másik milyennek éli meg azt? Mit kutatunk, amikor folyamatosan tökéletesítünk valamit? Hogy lehet a másikból a legtöbbet kihozni úgy, hogy közben elégnek és értékesnek is érezze magát? A kérdéseken merengve elveszünk a megismételhetetlen és a megismerhetetlen dolgokban, kicsit megáll az idő. Ebben a levegővételnyi szünetben egy (csaknem) százéves művész tanít minket arra, hogy a legnagyobb kincsünk a figyelmünk, ezért nem mindegy, hogy arra figyelünk, amitől függünk és szorongunk, vagy arra, amiben örömünket leljük.
A Kurtág-töredékek február 19-től látható a mozikban.
