Interjú Tölgyesi Ágnes és Buglya Sándor filmrendezőkkel, a Dunatáj Alapítvány kurátorával és kuratóriumának elnökével.

- A Dunatáj Alapítvány keletkezésének történetét szeretném megismerni.

B.S.: A Dunatáj még a Filmgyár romjain született. A kilencvenes évek elején a filmszakma gyakorlatilag szétesett. A hagyományos értelemben vett stúdiók, gyártóműhelyek megszűntek, újak alakultak, de rövid idő után nem sokan maradtak életben. A magas rezsiköltség miatt a nagyobb stúdiók nem voltak képesek az új gazdasági körülményekhez igazodni. Ennek a folyamatnak vált áldozatává a MOVI (Magyar Mozi és Video Filmgyár) is az összes stúdiójával együtt. 1987-ben vált külön a MAFILM-től, '95-ben pedig végleg fölszámolásra került. Párhuzamosan bekövetkezett egy média-robbanás, vagyis rengeteg kisebb, nagyobb regionális, kábel, földi és szatelit, közszolgálati és kereskedelmi televízió alakult, ami új kihívás elé állította a filmszakmát is.
A Dunatáj Alapítványt '94-ben alapítottuk a MOVI Dunatáj Szerkesztőségének a jogutódjaként, amely a Duna Televízió indulása körüli időszakban sok műsort készített. A szerkesztőségben elkezdett munkát az alapítványban folytattuk. Akkoriban még egy kuratórium irányította a Duna Televíziót és mi megrendelésre, illetve a kuratóriumnak benyújtott tématervek alapján készítettünk filmeket.

- A Dunatáj Alapítvány tehát a Duna Televízióhoz kötődik...

BS: Igen. A kezdeti időben a DTV-n belül egyáltalán nem voltak műhelyek, valójában szerkesztőségek sem, mert egy-egy „részleg” maximum két emberből állt. Egy tévécsatorna annyi napi feladattal van ellátva, hogy igazából sem szellemi, sem anyagi erő nem jut arra, hogy huzamosabb ideig figyeljenek, illetve rögzítsenek társadalmi jelenségeket, folyamatokat. Mi viszont arra törekedtünk, hogy a tévé-szerkesztőségek között elkallódó ígéretesebb, fontosabb témák a Dunatájban dokumentumfilmes igényességgel kerüljenek feldolgozásra.

T.Á: A televízióknál egy-egy témára mindössze egy-két forgatási nap áll rendelkezésre, egy-egy műsornak maximum egy-két hét, legfeljebb hónap az átfutási ideje. Hallatlan előny, hogy egy filmstúdiószerűen működő filmkészítő közösség úgy tud dolgozni, hogy egy folyamatot akár egy évig is nyomon követhet. Mohi Sándor Olga filmje, vagy a Pipacsok, amelyeknél több, mint egy évig figyeltük szereplőink sorsát, más módszerrel el sem készülhetett volna. Ezt a televíziók nem tudják megengedni maguknak, vagy csak akkor, ha egy ilyen filmkészítő közösséget segítenek valamilyen módon -- adáskötelezettséggel, kapacitással vagy pénzzel. Ezért van szükség a televíziós struktúrától viszonylag független, önálló dokumentumfilmes műhelyre.

- Úgy érzem, A Dunatáj hiánypótló intézmény, hiszen azzal, hogy megszűntek a gyártó műhelyek, amelyek maguk köré gyűjtöttek alkotókat, hiátus keletkezett és az Alapítvány ezt a rést próbálja valamilyen módon betölteni. Kik irányítják a műhely munkáját?

B.S.: Három Balázs Béla-díjas filmrendező, Balogh Zsolt és mi ketten irányítjuk a dramaturgiai munkát. Ez - természetesen - csupán „baráti tanács” formájában működik. A szakma szétesése következtében sajnos megszűntek azok a műhelyek, ahol egymással találkozni, beszélgetni lehetett, vagy egymás filmjeivel kapcsolatban meg lehetett tárgyalni esztétikai, dramaturgiai, műfaji kérdéseket. A BBS hőskorára emlékeztetően nálunk is egyfajta lelkesedés hozta össze azt a gárdát, akik végül is a Dunatáj körül dolgoznak.

- Ez a lelkesedés mind a mai napig tart?

BS: A lelkesedést sajnos megtépázza a pályázati rendszer. Most már 4-5 helyre lehet pályázni - szerencsére -, de az év nagy része azzal telik, hogy vagy pályázunk, vagy elszámolunk. Kényszerpályán mozgunk, igaz, nem csak mi, hanem minden műhely a legkisebbektől a legnagyobbakig...
A Dunatáj Alapítványban - átlagot vonni nehéz lenne - de a kezdeti 8-9 egészestés film után, ahogy a pályázati lehetőségek bővültek, évente 20-25 egészestés film készül. Ezek közül jónéhány szerepelt a Magyar Filmszemlén, általában 80-90 %-ukat bemutatják a Duna Tévében, illetve más televíziós csatornákon, vagy az MTV-ben.
A Dunatáj munkájában komoly segítséget jelent, hogy olyan gyártásvezetőnk van, mint Szederkényi Miklós, aki hobbiját tekintve „könyvmoly”. Egyfolytában bújja az antikváriumokat, a különböző határontúli területek sajtóját és mindig hozza az újabb témákat, keresi a fiatal szerzőket, hogy próbálkozzanak meg valamivel, aztán ha mégsem sikerül jelesre a munka, akkor nekem marad a feladat, hogy kijavítsam, vagy befejezzem, mert nálunk a régi fogalom, a „dramaturgiai tűrt-selejt” nem ismeretes. Anyagilag sem lehetséges, vagyis elfogadhatatlan, hogy egy filmet ne fejezzünk be.

- Nagy fesztiváli sikerekről is hallottunk: az idei szemlén is fontos díjakat kaptatok.

BS: Büszkék vagyunk arra, hogy Gyarmathy Lívia Lépcsők című filmje, ami elnyerte a Magyar Játékfilmszemle nagydíját, nálunk készült koprodukcióban az MTV-vel. Szintén nálunk készült a két évvel ezelőtti Filmszemle dokumentumfilm kategóriájának fődíjas alkotása, a Pipacsok - Tölgyesi Ági filmje. Az idei szereplésünk is jónak mondható: öt filmünk szerepelt a versenyben, négy dokumentum- és egy népszerű-tudományos film. Ebből Mohi Sándor Ahogy az Isten elrendeli.... - Olga filmje elnyerte a MADE-díját, az ifjúsági zsűri különdíját, valamint a fő zsűrinek a legjobb dokumentumfilm-rendezés díját.

- Meglepetéssel fedeztem fel a katalógusotokban, hogy a dokumentum- és népszerű- tudományos filmek mellett játékfilmeket is gyártottatok koprodukcióban....

BS: Ezek általában személyes kapcsolatok alapján születnek. Az elmúlt években a Dunatáj három olyan nagyjátékfilmben vett részt koprodukciós partnerként, amelyekhez akkor még anyagi eszközöket is tudott adni. Az egyik egy elsőfilmes, Németországban főiskolát végzett rendezőnőnek a munkája, egy magyar vonatkozású, Magyarországon játszódó könyv filmes feldolgozása volt. A címe: Brigitta. Sikerrel vetítették Németországban és Amerikában is. A másik egy osztrák-magyar koprodukció volt, azt is egy első nagyjátékfilmjét készítő, Erdélyből származó fiatal, Robert Pejo készítette Rúzs címmel. A film férfi főszerepét Andorai Péter játszotta.

- Miért nem kerültek ezek a filmek Magyarországon is forgalmazásra?

BS: Ezeknek a filmeknek az elkészülte egybeesett a filmgyár szétesésével és a támogatás, vagy a koprodukciós részvétel annakidején még a filmgyárból indult ki. A filmek léteznek, de a mai napig nincs magyar verziójuk. Szőke András Kisvakond című filmjében is koprodukciós partnerek voltunk. Belga koprodukcióban forgattunk egy rövidfilmet Piruett címen, a Klauzál téren. Ez a munka elnyerte a brüsszeli fesztiválon a legjobb producernek járó díjat. Ezek egyébként itt vannak a tarsolyunkban és előbb-utóbb bemutatásra kerülnek.

- Úgy tudom, szoros kapcsolatot tartotok fenn határainkon túli műhelyekkel, alkotókkal....

BS: Amikor a környező országokban is megindult a rendszerváltás, akkor rögtön az elején, a Magyar Független Film- Video Szövetségben meghirdettünk olyan tanfolyamokat, ahol a határainkon túli magyar tévés vagy kábeltévés adások készítőit továbbképeztük, mert addig ott csak autodidakta képzésről lehetett szó. Rendszeresen szerveztünk a MOVI-ban, megszűnése után pedig más helyszíneken, tanfolyamokat, ahol főleg erdélyiek vettek részt ,de érkeztek hallgatók Felvidékről, Vajdaságból és Kárpátaljáról is, akikkel a kapcsolat később sem szakadt meg. Körülbelül öt év után úgy gondoltam, hogy ezeket a tanfolyamokat érdemes lenne a határokon kívülre helyezni, mert azt tapasztaltam, hogy néha ahhoz is kedvet csináltunk, hogy a jobb körülmények reményében néhányan elhagyják a szülőföldjüket. Többen cserélték fel otthonukat Budapestre, mert a médiarobbanás miatt itt nagyobb volt a felvevőpiac. Mostanában már kint rendezzük meg a tanfolyamokat és a tanárokat, illetve a technikát szállítjuk a helyszínre. A Vajdaságban például Siflis Zoltán és Gordán Klára szervezésében azóta is évente rendezünk alkotótáborokat, ahol sok fiatal ismerkedik a mozgóképi szakmai fogásokkal. Az erdélyi Árkoson és Illyefalván operatőr-képzés folyik, Kalamár György közreműködésével.

- A filmtémák kiválasztásában nagyfokú szociális érzékenység tükröződik...

BS:... A határontúli szórványmagyarság életéből, a kisebbségi sorsból merítjük témáink nagy részét. Rengeteg cigány tematikájú film készül nálunk, az elnéptelenedő falvakról szól több munka. Ez utóbbit nem sorozatnak terveztük, de lassan már annak tekinthető… A magyar mezőgazdaság helyzetéről, a szó szerint talajt vesztett parasztemberekről, a mozgássérültekről, a szellemi fogyatékosokról, vagyis mindenféle hasonló hátrányos helyzetről gondolkodunk a filmek segítségével. Azokról a témákról készülnek filmjeink, ahol úgy érezzük, hogy általános emberi tartalmakat lehet drámai módon kifejezni. A humán és a kulturális értékőrzés az önként vállalt feladatunk… Azt hiszem, hogy ezek a filmek nézhetőek, lekötik a nézőket, akik talán nem kapcsolnak át az első pár perc után egy szórakoztatóbb csatornára.

T.Á.: A '89-es nagy változásnak ez a másik vetülete, hogy addig felfutott a magyar dokumentumfilm azért, mert a szocializmusban mellőzött, vagy tiltott témákat, közösségeket, gondolkodásmódokat egy-egy szenvedéstörténet keretében megmutatta. De a '90-es évekre ez nagyjából értelmét, vagy legalábbis aktualitását vesztette, tehát meg kellett találni azt, ami ezekben az években aktuálissá vált. Már nem volt elegendő annyi, hogy mi minden történt a szocializmus negyven éve alatt.
Az a véleményem, hogy most már nem a szenvedéstörténeteket kellene feldolgozni, mert azoknak az ideje lejárt, hanem inkább az életstratégiákat, a boldogulási stratégiákat, az összetartozásokat, azt, hogy valamilyen rossz helyzetből hogyan lehet kitörni, vagy azt megváltoztatni. Arról kell szólni, hogy egy határon kívüli hogyan érezheti magát magyarnak... Sok filmünk foglalkozik a vallással. Amit én nem a vallás miatt ünnepelek, hanem azért, mert a vallásos gondolkodásmód az élet sok területén segíthet a problémák megoldásában, a közösségszervezésben, az etikai megnyilvánulásokban, az emberek egymás közötti kapcsolataiban, a szeretetben... Szóval én ezt istenhittől függetlenül is roppant fontosnak tartom.

- A Dunatáj Alapítványhoz bárki bekopoghat?

TÁ: A Dunatáj nyitottsággal fogadja az elsőfilmeseket, a főiskoláról frissen kikerült alkotókat, akik a téma iránti tisztességgel, ha úgy tetszik alázattal fognak a filmkészítéshez. A kuratórium és a gyártási csapat - Szederkényi Miklós, Paulik Marika, Maloványi Vera és Antal Miklós áldozatos munkája mellett ez a fajta szellemi nyitottság segített abban, hogy az Alapítvány talpon tudott maradni. Állandó alkotói kapcsolatban vagyunk a Duna Televízióval is. Meggyőződésünk, hogy egy közszolgálati televízió nem működhet dokumentumfilmes műhely nélkül.

BS: Ha egy eredeti szinopszissal, vagy egy jó témával megkeresnek bennünket, akkor mi ezeket javasoljuk tovább pályázni, mert mi olyan eszközökkel nem rendelkezünk, hogy egy filmet simán elindítsunk és el tudjunk készíteni, ahhoz valamelyik támogató szervezetnek a pénze kell. De segítünk a megfogalmazásban, a pályázat elkészítésében, tehát kicsit úgy működünk, mint egy produceri iroda.

- Terveitek?

BS: Rengeteg terv áll itt várakozópályán, az íróasztalokon tornyosulnak a filmtervek, mert téma annyi van, ahány ember él a Kárpát-medencében...