Az íróként (Esküvő után, Egy jobb világ) is aktív Jensen saját rendezései egy jól beazonosítható mintázatot követnek. A történetek általában családi viszonyrendszerekre fókuszálnak, és gyakori alaphelyzet, hogy a valamiféle racionalitást képviselő főszereplők egy rettentő furcsa, kaotikus közegbe csöppennek, ebből az ütközőpontból pedig abszurd helyzetkomikum kerekedik.
A markáns, sokszor váratlanul berobbanó, kellemetlen és nem kifejezetten PC humor mellett Jensen filmjeit a műfaji kanyarok teszik kiszámíthatatlanná. A rendező könnyedén váltogat a jól időzített egysorosok, az érzelmes családdráma vagy épp a slapstick vígjátékok elemei között, de a túltolt brutalitás is meglepetésszerűen, mégis magától értetődő természetességgel épül be ezekbe a történetekbe.
Nincs ez másképp Az utolsó viking esetében sem, ami egy heist movie-ból indít. Egy félresikerült rablást követően a már-már komikusan sztereotip, slim-fit öltönyben feszítő gengszter, Anker (Nikolaj Lie Kaas) a testvérére, a disszociatív személyiségzavarral küzdő Manfred-ra (Mads Mikkelsen) bízza a szajrét. A zavart, gyermekien naiv Manfred feladata, hogy az erdő ölelésében álló egykori szülői ház környékén elássa a pénzt. Ankert 15 évre lesittelik, szabadulása után azonban kiderül, hogy Manfred személyiséget váltott, a neve már John. John Lennon. Így aztán a banda többi tagjára, és a velük közös anekdotákra tisztán emlékszik, a pénz helyére azonban nem. Ez pedig nemcsak a törtető Anker miatt gond, hanem a zsákmányra vadászó, rezzenéstelen arccal gyilkoló egykori tettestárs Flemming (Nicolas Bro) miatt is, aki ultimátumot ad a frissen szabadult bankrablónak.
Jensen meglepő fordulatokkal és műfajváltásokkal dolgozik, egyre mélyíti a családdrámát, miközben a történetet mégis Anker küldetése, azaz az elásott szajré megszerzése görgeti előre. A testvérpár útja az egykori szülői házhoz vezet, ami súlyos traumákkal és sötét titkokkal terhelt. Bár végül, gyakori flashbackek formájában egy megrázó családi tragédia bomlik ki a történetben, Az utolsó viking mégis egy szórakoztató, elsősorban a fekete humorra épülő vígjáték.
A film ereje pedig épp ebben az erős kontrasztban rejlik: Jensen könnyedén váltogat a szélsőséges hangulatok között, így a legabszurdabb ötlet is szervesen beépül ebbe a műfaji kavalkádba. A rendező a disszociatív személyiségzavar motívumát egy, az egész filmen végigvonuló, virtuóz geghalmazként használja: mivel Manfred John Lennonnak képzeli magát, így Anker és egy önjelölt egészségügyi szakember, Lothar (Lars Brygmann) megpróbálnak olyan pácienseket felkutatni Dánia-szerte, akik a The Beatles többi tagjának képzelik magukat.
Így áll össze újra a legendás zenekar az erdő közepén, ez pedig önmagában van annyira vicces geg, hogy majdnem el is viszi a hátán az egész filmet. Jensen kockázatot vállal, hiszen a sokszor a slapstick vígjátékokat idéző helyzetkomikumot súlyos pszichés zavarral terhelt figurák szolgáltatják. A rendező azonban szeretettel és őszinte érdeklődéssel közelít a témához, és bár a disszociatív személyiségzavar alapvetően poénforrásként funkcionál, mégsem érződik kizsákmányolónak, inkább a karakterekkel együtt nevetünk, nem rajtuk.
Ebben nagy szerep jut a színészeknek is, különösen a Mads Mikkelsen - Nikolaj Lie Kaas párosnak, akik Jensen eddigi összes filmjében szerepeltek. Mikkelsen teljesen átlényegül Manfred szerepében, szeretetre méltó, gyámoltalan, gyermeki, mégis karizmatikus figura, a színész pedig a disszociatív személyiségzavar jegyei mellett a karakter családi traumáit is képes érzékeltetni. Nikolaj Lie Kaas pedig abban sikeres, ahogyan a törtető gengszterből szerető fivérbe kormányozza át Anker karakterét, miközben enyhe öniróniával közelít a dühkezelési gondokkal küzdő kispályás bűnöző keménykedéséhez.
Bár önmagában nagy eredmény, hogy a sok, egymástól eltérő műfaj- és cselekményelem nem egymás kárára dolgozik, Jensen pedig magabiztosan tartja egyben a filmet, Az utolsó viking hiányosságai így is kiütköznek. A két testvér családi traumáit feltáró flashbackek görcsösnek érződnek, mintha a rendező nem bízott volna eléggé a színészeiben és a forgatókönyvben egyébként is elrejtett utalásokban. A családi tragédia körülményeit feltáró visszatekintés-füzér nemcsak avítt megoldás, de ki is lóg a filmből.
Többek között ehhez a szálhoz kapcsolódnak Az utolsó viking vizuális esetlenségei: a flashback-jelenetek halszemoptikás, elmosódott effektusokkal játszó beállításai olcsónak és stílusidegennek érződnek, olyanok, mintha egy tévéfilmből léptek volna elő. Sebastian Blenkov operatőr (Ádám almái, Férfiak és csirkék) ezúttal egyébként sem jeleskedik atmoszférateremtésben, meglepően generikus az összkép, nem vonulnak végig a filmen olyan markáns színek és más vizuális elemek, amik könnyen beazonosíthatóvá és emlékezetessé tették például a Férfiak és csirkék-et vagy Az igazság bajnokai-t.
A látvány- és díszlettervezés azonban elsőrangú, nem véletlenül szerepel a film a szolnoki ATAFF idei versenyprogramjában. A történetet keretező viking mese ízléses minimalista animáció formájában jelenik meg, a látvány másik kulcseleme pedig az ódon, misztikus hangulatú szülői ház, a traumák helyszíne, amit Jensen és Nikolaj Danielsen látványtervező, valamint Søren Jochumsen és Jon Truelsen art directorok metaforikus térként kezelnek. A ház úgy néz ki, mintha a főszereplő testvérpár rémálmaiból kelt volna életre, az alkotók ezzel elegánsan érzékeltetik a két kiemelt karakter traumatikus múltját.
Az ide-oda kanyargó történet, és a sok szereplő ellenére Az utolsó viking végül is a testvéri szeretet erejét hangsúlyozza, és a látványos hiányosságai ellenére is szórakoztató, a szélsőséges hangulatok között virtuóz módon lavírozó, sötét humorú vígjátékként épül be Jensen figyelemre méltó rendezői életművébe.
Az utolsó viking a szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztivál programjában látható október 15-én. Országosan október 30-án érkezik a mozikba, forgalmazója a Vertigo Média.
