Már az sem teljesen egyértelmű, hogy melyik nap jelenjen meg ez a cikk, ugyanis a hivatalos iratokban Allen Stewart Konigsberg 1935. december 1-én született, ez azonban nem teljesen felel meg a valóságnak. A későbbi Woody Allen ugyanis november 30-án, néhány perccel éjfél előtt látta meg a kórház lámpafényét, és csupán szülei jegyeztették be egy nappal későbbre, hogy édesanyja nagyratörő vágyai szerint az „elsőként kezdhesse”. És, ahogy láthatjuk, amilyen bonyolultan és különc módjára kezdte el az életét egy bronx-i kórházban, úgy is folytatta, nem sokkal messzebb onnan.
Woody Allen és Diane Keaton a Hétalvó című filmben
Vastagkeretes szemüvegével, apró termetével, kordbársony nadrágjaival, Kant, Freud vagy Marshall McLuhan idézeteivel az egész világ szemében ő maga a New York-i zsidó entellektüel megtestesítője, pedig gyerekkora közel sem erre a képre determinálta. „(…) az anyám okos volt, de műveletlen, és így sem ő, sem az apám, akinek iskolázottsága csupán a kosárlabdára, a kártyára meg a Hopalong Cassidy-filmekre terjedt ki, nem vittek el soha, de tényleg soha színházba vagy múzeumba” - írja Apropó nélkül című önéletrajzi kötetében. A múzeumokat iskolakerülés miatt látogatta - a fagyos New York-i teleken az ingyenes intézményekben melegedett, moziba a nővére rángatta magával, könyveket pedig azért kezdett olvasni, hogy a vonzó, hosszú hajú egyetemista lányoknál bevágódjon.
Bár - ahogy azt filmjeiben is ábrázolja - kispolgári családból származik, könnyen alakulhatott volna ez egészen másképp is: apai nagyapja, Isaac Konigsberg igen jó módú ember volt, amellett, hogy taxi flottát üzemeltetett, több elegáns mozi tulajdonjogával is rendelkezett New Yorkban, egyikük közülük az a Midwood mozi volt, ahova később Allen is rendszeresen járt. Ám a nagy gazdasági világválság romba döntötte a „Konigsberg-birodalmat”, a kis Allen már egy teljesen átlagos brooklyni családba született. Ennek ellenére mindig volt benne valami, ami a kultúra felé csábította. „Mindig is írtam. Kisgyerekként is. Már azelőtt írtam történeteket, hogy olvasni tudtam. Mindig mondtam, hogy előbb tudtam írni, mint olvasni. Tizenhat évesen vettek fel először írónak, iskolába jártam még. Tréfás jeleneteket és vicces anekdotákat írtam. Később a rádiónak, a tévének, és kabaréművészeknek dolgoztam” - számolt be a kezdetekről a Stig Björkmann által készített interjúkötetben.
Azon kevés emberek egyike, aki esetében néhány vonalnyi rajzból megmondjuk, hogy őt ábrázolja, de még Gershwin Rhapsody in Blue-járól is sokaknak az egyik leghíresebb filmje, a Manhattan jut először eszébe. Filmjeibe leplezetlenül tesz be életrajzi elemeket, ismerjük a kedvenc zenéit, szerzőit, idézeteit, mégis beskatulyázhatatlan. Az európaiaknak amerikai, Hollywoodnak inkább európai, blockbusternek rétegfilmes, a szerzői filmeseknek túl populáris. Valamiféle megfoghatatlanság lebegi körül, miközben önmagáról mindig nagyon egyszerűen nyilatkozik: leginkább otthon szeret ülni, zenét hallgatni, sport közvetítést nézni, klarinétozni és írni minden nap.
Művésznéven alkot, de a mítoszát mélyíti, hogy több legenda is kering a keletkezéséről: van, ahol úgy olvasni, hogy gyerekkorában, a családjában hívták Woody-nak, mert westernes hatásúnak érezték, amikért rajongott, és e mellé pedig csak nem párosíthatta a Konigsberg vezetéknevet… Egy interjúban, saját bevallása szerint a klarinétos Woody Herman előtti tisztelgésképp eleinte Heywood Allen álnéven publikált különböző New York-i újságokba, majd ezt rövidítette le Woody Allenre. A Time-ban pedig egy régi barátja nyilatkozott így: „Volt egy lány, akibe szerelmes volt, Nancy Kreisman. A Tizennegyedik utcában lakott az I. és a J. sugárút között. Volt egy kutyája, Woody. És innen ered ez a név.”
Kép a Fogd a pénzt és fuss! című filmből
Bármi is legyen az igazság, a nők mindig meghatározó szerepet játszottak az életében. Alkotói pályáját akár a hozzá közel álló nők vonala nyomán is lehetne kísérni. Legelső olyan filmjében, amit maga írt, rendezett és a főszerepét is eljátszotta, Jennet Margolin által alakított női főszereplő mellett, akkori felesége, Louise Lasser feltűnt a filmben. Ez volt a Fogd a pénzt és fuss!, amelyben megalkotta azt a csetlő-botló, kétbalkezes, kétségbeesett embert, aki aztán évtizedekig meghatározta a filmes perszónáját - ekkor még kisemberként és komolyabb intellektus nélkül. Lasserrel készíti el a Banánköztársaságot, és az Amit tudni akarsz a szexről… című szkeccsfilmben is szerepet kap, amelyben Allent sperma szerepében is láthatjuk. Ekkor még nem annyira szakad el a stand-up-os múltjától, inkább gag-ekre húzta fel a dramaturgiát, mint hogy mélyebb történetet meséljen el.
Igazán átütő sikert azonban a Diane Keaton-korszakban ér el. Először a Játszd újra, Sam! színházi meghallgatásán találkozott a színésznővel, aki bár művészi ambíciókkal érkezett Orange County-ból a Nagy Almába, a Hair című produkcióban dolgozott ruhatárosként. Igaz, hogy több színdarabot is írt - például Tiszta őrület című legújabb darabjának világpremierje idén, november 7-én volt a budapesti Centrál Színházban -, ez volt az egyetlen színházi előadás, amiben ő maga is színpadra állt. Romantikus kapcsolatuk hiába tartott csak néhány évig és nem is házasodtak össze, talán ő volt az egyik legfontosabb nő Allen életében, akivel az idén őszi haláláig nagyon szoros kapcsolatot ápolt. „Ahogy telt az idő, egyre inkább egyetlen embernek készítettem a filmjeimet, Diane Keatonnak. Soha egyetlen kritikát sem olvastam el a munkáimról, csak az érdekelt, hogy Keaton mit mond róla” - írta visszaemlékezésében a The Freepress oldalán. (A Variety szemlézése)
Bár már a ’73-as Hétalvóban és a két évvel később készült Szerelem és halálban is együtt dolgoztak, az 1977-es Annie Hall aratott igazán zajos sikert, amely öt Oscar-jelölés közül négyet el is hozott. Allen talán egy kivétellel, soha nem ment el a díjátadókra, így ekkor is távol maradt. Az Annie Hall esetében arra hivatkozott, hogy pont hétfőre esett, amikor ő minden héten a New York-i Michael’s Pubban klarinétozott - hogy ez mennyire az imázs részre, nem tudni, azonban erről a szokásáról így nyilatkozott: „Ha megnézed, hogy kik nyernek és kik maradnak hoppon, rájössz, hogy az Oscar-nak nincs semmi értelme. Tudom, hogy ez most elég furcsán fog hangzani, de számomra semmit sem jelentett, hogy például az Annie Hall begyűjtött pár díjat.”
Az Annie Hall kétségtelenül mindkettejük legszemélyesebb filmje. Diane vezetékneve eredetileg Hall, azonban pályája kezdetén már volt egy Diane Hall nevű színésznő, ezért édesanyja vezetéknevével (Keaton) került fel a stáblistákra. Szinte magát alakítja a filmben nyugati-parti családjával, az éneklés és a fotográfia iránti valós vonzalmával, ráadásul a film nagy részében a saját ruháiban szerepel. Allen is sokat megmutat valós múltjából, családi viszonyairól, és ő maga is egy Alvy Singer nevű komikust formál meg az alkotásban.
Kép az Annie Hall című filmből
De az Annie Hall nemcsak Woody Allen pályájának egyik csúcspontja, gyakorlatilag újradefiniálta vele a romantikus komédia műfaját, ahogy egyensúlyoz az intellektuális humor, a melankólia, az önreflexió és a hétköznapi érzelmek pontos megfigyelése között. Itt már tényleg a történet van a középpontban és a dramaturgia nem csak egyfajta csirízként szolgál a gag-ek összetapasztására. Ez persze nem jelenti azt, hogy a rendező ne tűzdelné tele ötletes megoldásokkal a történetet, az animációs betét, a legendássá vált jelenet, amelyben feliratozza a pár belső monológját az első randevún, vagy a közvetlen kiszólás a nézőnek, amelyben behúzza a képbe Marshall McLuhan-t, mind a filmtörténet részévé váltak.
Különösen áldott időszak volt Allen számára a ’70-es évek második fele, az Annie Hall után két évvel mutatták be a Manhattant, amely sokak szerint a rendező legfontosabb filmje. Ezért is különösen érdekes, hogy Allen ki nem állhatja: „Az volt a cél, hogy olyan legyen, mint amilyennek az Annie Hallt és a Szobabelsőket is akartam. Hát, nem jött össze” - foglalta össze tömören a mozi keletkezéstörténetet, amit a hatalmas közönségsiker ellenére valóban annyira utált, hogy felajánlotta a United Artists-nak, inkább csinál egy másik filmet ingyen, ha ezt megsemmisítik és soha nem mutatják be. A Manhattant Gershwin zenéje inspirálta, és valóban monumentálisra sikerült, bármennyire is kapálózik ellene az alkotója, szerelmi vallomást komponált szeretett városa felé. Élete későbbi fejleményei miatt külön érdekes, hogy az egyik központi konflikus egy szerelmespár nagy korkülönbsége miatt alakul ki - a lányt pedig Ernest Hemingway unokája, Mariel alakította.
A ’80-as évekre megérkezik Allen életébe Mia Farrow. Hogy magánéleti szempontból mennyire volt szerencsés ez a találkozás, vitatható, de hogy az együtt töltött tizenkét év alatt olyan filmek készültek, amelyek nélkül szegényebb lenne a filmtörténet, azzal sokan egyetértenének. Szentivánéji szexkomédia, Broadway Danny Rose, Kairó Bíbor rózsája, A rádió aranykora, Szeptember, Férjek és feleségek, mindezek között pedig a ’86-os Hannah és nővérei, amely kétségtelenül Allen egyik egyik legérettebb, legszebb és legemberibb filmje. Természetesen itt is rengeteg magánéleti vonatkozást húzott be az alkotásba, például Hannah lakása valóban Mia Farrow saját elegáns, Upper West Side-i otthona volt, de magát a családot is a színésznő hatalmas, különc, művészlelkű rokonsága inspirálta.
Kép a Hannah és nővérei című filmből
„A Farrow család olyan volt, mint egy Csehov-dráma. Ebből lett a Hannah” - nyilatkozta egyszer a három nővérről szóló filmjéről, amit sokkal többre tart, mint másik nagy opuszát, a Manhattant. Bár tény, hogy az eredetileg komorabbnak szánt, több szálon futó film elkészítésénél minden klappolt, néha már úgy tűnt, túlságosan is. Michael Caine például azon aggódott, hogy nem lesz jó benne: „Úgy érzem, túl jól csinálom. Mintha túl könnyű lenne. Biztos valamit rosszul csinálok” - jelezte Allennek a színész, aki csak annyit reagált a felvetésre, hogy azért érzi könnyű feladatnak, mert annyira természetes benne. Ráadásul Max von Sydow-t, a rendező által igen nagyra tartott Bergman színészét is sikerült szerzőttetnie az egyik mellékszerepre.
Bár sokáig idillinek tűnhetett, ahogy két különálló Central Park melletti lakásukból esténként romantikus jeleket küldenek egymásnak, Farrow-val való magánéleti- és munkakapcsolata koránt sem ennyire organikusan ért véget - ahogy azt több évtizede kísérhetjük végig újra és újra a bulvár magazinok szalagcímeiből. A botrány 1992-ben robbant, amikor Mia Farrow leleplezte, hogy Allen és korábbi férjével, André Previnnel közösen örökbefogadott, éppen csak nagykorú lánya, Soon-Yi Previn viszonyt folytatnak. A válás és a közös gyerekeik felügyeleti joga körüli konfliktus közepén a színésznő azt is állította, hogy Allen egy közösen örökbefogadott gyereküket, Dylan-t molesztálta. A bíróság nem talált elég bizonyítékot az állításra, de a rendezőre rásült az abúzor pecsétje. Megítélésen az sem segített, hogy folytatta kapcsolatát a volt szerelme lányával, sőt feleségül is vette Soon-Yi-t, akivel már több, mint harminc éve élnek együtt és nevelik közösen örökbefogadott gyerekeiket.
A botrány akkor lángolt fel ismét, amikor 2014-ben Allen életműdíjat kapott a Golden Globe gálán és Dylan felháborodását fejezte ki. Ekkor több, a rendezőnél korábban játszó sztár sajnálatát és megbánását fejezte ki, hogy elvállalták az Allen által felkínált szerepet. Azóta megjelent az HBO Max saját gyártású és meglehetősen egyoldalú dokumentumfilmje a témában, amelyben csak Farrow és az őt támogató felek nyilatkoztak, miközben Allen kiadott egy önéletrajzi könyvet Apropó nélkül címmel (Jaffa Kiadó, 2020), amely egy ponton védőbeszéddé fajul.
A meglehetősen kiterjedt család az évtizedek alatt kettéhasadt: Farrow oldalán áll Dylan és közös biológiai gyermekük (ezt többen tagadják, mert a férfi kísértetiesen hasonlít Mia Farrow első férjére, nála közel harminc évvel idősebb Frank Sinatrára), a felnőtt korában me too ügyekre specializálódott jogász Satchel (aki egy idő után a Ronan nevet használja), Allen mellett pedig jelenlegi felesége Soon-Yi és Farrow-val örökbefogadott fiuk, a családterapeutaként dolgozó Moses áll, aki komoly vádakkal illeti Farrow-t. A neten megjelentetett írásában hosszan fogalmazza, hogy valójában a színésznő közel sem olyan jótét lélek, mint amit a világ felé sugároz, ellentmondást nem tűr, gyerekeit (a testi fogyatékkal élőket is), rendszeresen fizikailag és lelkileg is abuzálta, továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy Farrow két idősebb örökbefogadott gyereke is öngyilkos lett, egy pedig nincstelenül és drogosan halt meg, a családból kitaszítva. Az igazságot csak néhányan tudják, de így vált a csehovi történetből brazil szappanopera.
Kép a Rejtélyes manhattani haláleset című filmből
A ’90-es évek közepétől Allen fel is hagyott azzal, hogy egy központi színésznője legyen, azonban szinte minden filmjébe egy (vagy több) világsztárt kért fel maga mellé. ’93-ban még egyszer visszatért Diane Keaton (Rejtélyes manhattani haláleset), a Hatalmas Aphroditében (1995) Helena Bonham Carterrel forgatott, majd ’96-ban fél Hollywoodot beszuszakolta (Edward Norton, Drew Barrymore, Goldie Hawn, Julia Roberts, Tim Roth) Varázsige: I love you című filmjébe. De dolgozott Kenneth Branagh-hal, Leonardo DiCaprioval és Melanie Griffith-szel is a Sztárral szemben című filmjében, Helen Hunttal és Charlize Theronnal A jade skorpió átkában, vagy Thea Leonival a Hollywoodi történetben. A ’70-es, ’80-as évek lendületét kicsit talán itt már elvesztette. Filmjei inkább váltak szórakoztató ujjgyakorlatokká, minthogy fel tudják venni a versenyt az Annie Hallal vagy a Hannah és nővéreivel. Mindenesetre presztízzsé vált Woody Alennel forgatni.
Ennek az időszaknak egyik legkiemelkedőbb alkotása a Sean Penn főszereplésével készült A világ második legjobb gitárosa, amelyben ő maga csupán epizódszerepet alakít. Penn viszont bravúros alakítást nyújt, ritkán látni olyan szerepben, amelyben egyszerre mutathatja meg komikusi vénáját és egyben lehetősége van mélyre ásni.
A cím arra utal, hogy a manouche jazz nagy alakja, a belga cigány származású zenész, Django Rainhart mindig a világ legjobb gitárosaként utalt magára, a film főhőse, a rendkívül tehetséges Emmet Ray pedig olyannyira felnéz a valósi zenészre, hogy ha bármikor esélye volt találkozni vele, meghallgatni egy koncertjét, vagy akár csak egy lemezfelvételt tőle, azon nyomban elájul. A film eredete Allen gyerekkoráig nyúlik vissza, hiszen már akkor rajongott Django Reinhardtért és gyakran mondogatta interjúkban, hogy már a hatvanas években megírta A világ második legjobb gitárosa történetét, majd többször elővette, újraírta, félretette, végül harminc évvel később forgatta le. „Emmet Ray egy olyan ember, aki mindent tud a zenéről, csak a szeretetről nem. Ez végzetes tud lenni” - summázta Allen a filmjét.
Kép a Match Point című filmből
A 2000-es években úgy tűnt, új múzsára lelt: Scarlett Johanssonnal három filmet is forgatott, és mindhárom erősen kitűnt a korszak alkotásai közül. Allen többször is a „modern Diane Keaton”-ként utalt a színésznőre. Első közös filmjüket, a Match Pointot (2005) sokan Allen késői korszaka legerősebb filmjének tartják, a Füles (2006) egy könnyedebb vígjáték lett, a két évvel későbbi Vicky, Cristina, Barcalona-ban pedig a színésznő szerelmi háromszögbe bonyolódik Javier Bardemmel és Penélope Cruzzal. Johansson a három filmben egészen különböző színészi oldalait mutathatta meg.
Bár nem feltétlenül a filmjei látványvilága a legszembetűnőbb, Woody Allen világhírű operatőrökkel dolgozott. „Tulajdonképpen akkor lettem érett filmrendező, amikor Gordon Willisszel kezdtem dolgozni. Azok a filmek, amiket Gordon előtt készítettem, viccesek voltak és túláradóak - a legtöbb, amit ki tudtam hozni magamból (…) De ez csak addig tartott, amíg meg nem csináltam az Annie Hallt, aminél már sokkal ambiciózusabb voltam, elkezdtem a mozgóképet is hasznosítani.” Ez volt az az alkotás, ahol először dolgozott Willisszel, amelyet aztán nyolc másik követett (például a Manhattan vagy a Zelig), később csatlakozott hozzá Carlo de Palma, akivel a Hannah és nővéreiben, a Rádió aranykorában, a Szeptemberben és az Alice-ben is együtt dolgoztak - ő fényképezte többek között Antonioni Nagyítását is. A következő európai nagyágyú évekig Allen egyik kedvenc rendezőjének, Ingmar Bergmannak a munkatársa volt: Sven Nykvist-tel összesen hat filmet forgatott, de Zsigmond Vilmossal is dolgozott például az A Jade skorpió átka című alkotásban.
Ebből is kitűnik, hogy ez a tősgyökeres New York-i mennyire rajong Európáért, bár sok amerikai kedvence is van, gyakran csodálattal beszél nagy európai alkotókról. Fellinivel majdnem sikerült is találkoznia, amikor Európában járt, az olasz legenda felhívta őt, de Woody rácsapta a kagylót, mert azt hitte, szórakoznak vele. Másnap lenyomozták a hívást, és kiderült, hogy valóban Fellini volt a vonal másik végén. Ingmar Bergmannal valóban összejött a találka, a svéd rendező egykori élettársa, a színésznő Liv Ullmann hozta össze a őket, és ahogy önéletrajzi kötetében beszámol róla, élete legkínosabb vacsoráját költötte el a két rendezőóriással, mert emlékei szerint egy szót sem szóltak egymáshoz — nem sokkal később azonban döbbenten konstatálta, hogy mindkét férfi elragadtatással beszél az együtt töltött estétről, sőt hálásak neki a szervezésért, mert évek óta nem érezték ilyen jól magukat.
Kép az Éjfélkor Párizsban című filmből
Nem csoda hát, hogy az idős rendező, már vagy egy bő évtizede leginkább Európában forgat, leginkább egy-egy város előtt hódol. Legtöbbjük könnyed szalonvígjáték, ő maga már nem játszik bennük, Hollywoodi sztárok annál inkább: Naomi Watts-szal, Antonio Banderas-szal és Anthony Hopkins-szal forgatta a Férfit látok álmaidban című filmjét, míg Penélope Cruz, Elliot Page, Jesse Eisenberg és Alec Baldwin alakítják a Rómának szeretettel főbb szerepeit, Emma Stone és Colin Firth bonyolódik egymásba a kosztümös Káprázatos holdvilágban, Kristen Stewart és Jesse Eisenberg alakítanak párost a Café Society-ben. Leginkább az Éjfélkor Párizsban tűnik ki ezek közül, aminek főbb szerepeiben Owen Wilson, Rachel McAdams és Marion Cotillard látható.
Ötven film hatvan év alatt. Természetes, hogy egyenlőtlen a minőségük, hiszen majdnem minden évben írt, forgatott, játszott és vágott egy újabb alkotást. Hogy valójában milyen ember, nem tudhatjuk. Ahogy annak is egy külön tanulmányt lehetne szentelni, hogy egy alkotó jelleme mennyire befolyásolja a létrehozott oeuvre minőségét. Az azonban biztos, hogy új műfajt hozott létre, korszakalkotó filmeket kaptunk tőle, és Woody Allantelenebb lenne nélküle a világ. Márpedig egy Woody Allantelenebb világ, rosszabb világ lenne. „Megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e tovább élni az emberek emlékezetében, de én tulajdonképpen a saját nappalimban szeretnék tovább élni” - mondta egyszer. 90 évig már sikerült. Éljen addig, amíg kényelmes számára az a nappali!
Felhasznált irodalom:
Woody Allen: Apropó nélkül. Önéletrajz (Jaffa Kiadó, 2000)
Woody Allenről - Beszélgetések Stig Björkmannal (Európa Kiadó, 2010)
Diane Keaton: Játszd újra, Diane (Kossuth Kiadó, 2012)
