A hetvenes évek közepén romokban hevert a brit játékfilmgyártás. Parker és rendezőtársai (Adrian Lyne, Hugh Hudson, Ridley és Tony Scott) egyedül a reklámiparban és a televízióban gyakorolhatták mesterségüket. Egy kitűnően sikerült BBC-film (No Hard Feelings) után Sir Alan elhatározta, hogy kitör a brit piacról, és Bugsy Malone (1976) című játékfilmtervével nyit Hollywood felé. A rendező szeretettel és kellő öniróniával emlékszik vissza gyerekszínészekkel előadott, klasszikus hollywoodi gengszter-musicaljére. „Látszik, hogy naiv elsőfilmes voltam. Ma már nem vágnék bele egy ilyen abszurd vállalkozásba, ahol a színészek átlagéletkora tizenkét év.” A forgatókönyvet négy saját gyermeke ihlette. „Nekik készült a film.” (Ha már gyerekfilm: 2000-ben felkérték, hogy rendezze meg az első Harry Potter-filmet. Nem vállalta, mert nem tetszett neki a regény.)
A Bugsy Malone sikere után Parker sok barátot szerzett Hollywoodban (köztük Bob Fossét és Francis Coppolát), és felkérést kapott a török börtönből szabadult Billy Hayes memoárjának megfilmesítésére. A forgatókönyvet a pályakezdő Oliver Stone (a filmíró-mesterkurzus első vendége) írta. „Stone a világ legkellemetlenebb embere, kiállhatatlan pasas – szögezi le Parker többször is. - Ezért esik nehezemre elismerni, milyen zseniális forgatókönyvet írt az Éjféli expressz-hez.” A rendező gyártási okokból bele-belejavított a könyvbe, de attól az még Stone alkotása, „megérdemelte érte az Oscart.”
A kérdésre, hogy mennyiben igaz az Éjféli expressz (1978) „igaz története”, Parker nem ködösít. „A film jobb, mint az igazi sztori.” Mire egy igaz történet a memoáron, a forgatókönyvírón, a rendezőn át eljut a filmvászonig, messzire kerül az igazságtól, óhatatlanul is fikció lesz. Botorság mást gondolni, állítja Parker. „Hollywoodban minden második filmre kiírják, hogy igaz történeten alapul. Gondolom, így több jegyet tudnak eladni.”
A Fame (1980) forgatókönyve Hot Lunch munkacímen került Parker elé. „Jó volt az ötlet, gyenge a kivitelezés”, ezért elejétől végéig újraírta a négy tehetséges amerikai kölyök történetét. A kimerítő, végtelen forgatás után Parker soha többé nem akart találkozni a színészeivel (évekkel később a tévésorozatban sem vett részt). Szó esik a címadó sláger születéséről; Parker utálta, később megbarátkozott a Hot Stuff ritmusára írt, Oscar-díjas dallal. A remake-et nem látta.
A Válás előtt (1982) Bo Goldman (Száll a kakukk fészkére) forgatókönyvéből készült. Parker, aki saját bevallása szerint nem túl jó a kollaborációban, rögtön szót értett a szerzővel, legmélyebb érzéseiket, legfájóbb emlékeiket szőtték bele a történetbe. Parker elismeri, a Válás előtt talán a legszemélyesebb filmje, nyilvánvalóan rímel saját akkori életére („bárcsak többen megnézték volna”). A kérdésre, hogy hogyan dönti el, melyik legyen éppen a soron következő filmje, így felel: „Olyan projektet keresek, ami nagyon különbözik az előzőtől. Aztán felteszem magamnak a kérdést: tényleg ezzel a filmmel akarom tölteni a következő két évet? Ha a válasz igen, akkor belevágok.”
Parker magát drámai rendezőnek tartja, bosszantja, hogy sokan zenés filmek szakértőjeként könyvelték el. A Pink Floyd: A fal (1982) készítésében eredetileg csak producerként vett részt, ám amikor Michael Seresin (40 éve Parker állandó operatőre) és Gerald Scarfe (az animációs betétek rendezője) összekülönböztek, Parker lépett a helyükre rendezőként. „A fal az én személyes Pink Floyd-értelmezésem, a világ legdrágább kísérleti filmje” – mondja Parker, aki Roger Waters húszoldalas, „zavaros” treatmentjét minden ízében átdolgozta a forgatás előtt. (És nem, nem használt drogokat a forgatás során.)
William Wharton Madárka (1984) című regényéből Sandy Kroopf és Jack Behr írt forgatókönyvet, a második világháborús történetet Vietnámra formálták. Parker, aki mint mindig, a forgatás előtt most is saját szájízére formálta a forgatókönyvet („más történetét csak egy átírással tudom a magamévá tenni”), a Cannes-i díszbemutatón megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Whartonnak tetszik a film. „Csak azt mondd meg, miért van két főszereplő?” – kérdezte a regényíró. Parker értetlen nézésére Wharton (eredeti nevén Albert du Aime) elmagyarázta, hogy Al (Nicolas Cage) és Birdy (Matthew Modine) egyazon fiatalember két énje: Al + Bertie (Birdy) = Albert. Parker nagyot nézett: a díszbemutatón kellett megtudnia, miről szól a saját filmje! (A Madárka azóta is az egyik kedvence.)
Az Angyalszív (1987) William Hjortsberg regényén alapul. Parker másik térbe, másik időbe helyezte a Raymond Chandler és Az ördögűző keresztezéseként reklámozott történetet. A kérdésre, hogy tiszteletlenül bánt-e a regénnyel, igent mond, aztán pontosít: „vannak könyvek, amik arra inspirálnak, hogy egy az egyben leforgassam őket. Az Angyalszív arra inspirált, hogy a regény alapján megírjam a saját történetemet.” Az alapötlet maradt: egy ember keres valakit, a végén kiderül: saját magát. Parker és Andy Vajna, a film producere mesélnek Mickey Rourke-ról („olyan volt, mint egy 12 éves gyerek”), Robert De Niróról („ez volt az első mellékszerepe, úgy érezte, nem foglalkozunk vele eleget”), a véres szexjelenet abszurd forgatásáról és cenzúrájáról.
A Lángoló Mississippi (1988) forgatókönyvírója papíron Chris Gerolmo, valójában maga Parker. A forgatás előtt úgy összevesztek, hogy a producerek közölték velük: egyiküknek mennie kell. Parker ekkor négy hetet kért (éppen a karácsonyi ünnepek alatt), és megírta a saját változatát, „életem legjobb forgatókönyvét.” Gerolmo ment, Parker maradt, és az ő változata forgott le.
Parker szép reményekkel és nagy műgonddal írta meg a Gyertek el a mennyországba forgatókönyvét („ez volt az én Doktor Zsivágóm”), ám a közönség és a kritika is rosszul fogadta az amerikai japán internálótáborokról szóló kosztümös eposzt. „Elkövettem azt a hibát, hogy egy konkrét színészre írtam a főszerepet. És amikor Jack Nicholson nem vállalta, nehéz volt helyettest találni.” (Dennis Quaidre esett a választás.)
A két nap alatt többször elhangzik, hogy a filmkészítésben a több pénz több időt jelent. Ha nagyobb a költségvetés, a rendező időt nyer. „Márpedig egy rendezőnek az idő a legnagyobb ellensége.” Parker legkedvesebb emléke, élménye ilyen szempontból (is) a The Commitments (1991) dublini forgatása. „Talán az egyetlen filmem, ahol elég idő és pénz jutott mindenre. És ahol nem kellett sztárokkal vacakolni.” Parker a mai napig tartja a kapcsolatot a „gyerekekkel”, a filmbéli zenekar tagjaival.
Roddy Doyle regényéből – Parker közreműködésével - Dick Clement és Ian La Frenais írta a forgatókönyvet. Doyle megsértődött, amiért kihagyták a forgatókönyvírásból, ezért a két folytatást (Méregzsák, A furgon) Parker nélkül készítette el. A kérdésre, hogy lesz-e Commitments 2., a rendező így felel: „Harvey Weinstein szeretné, de ha lesz is, én nem leszek benne.” (Sir Alan elvből nem csinál folytatásokat, annak idején A jedi visszatér-re is nemet mondott.)
A Promenád a gyönyörbe (1994) az egyetlen film Parker karrierjében - és talán a filmtörténetben -, ahol az eredeti regény szerzője (T. Coraghessan Boyle) a bemutató után hosszú cikkben fejtette ki, miért jobb a film, mint a könyv. A kritikusok fanyalogva fogadták a vállalkozást, amelyet rendezője egészségmániás korunk kosztümös szatírájának szánt.
Sok szó esik az Evitá (1996)-ról, Parker és Vajna közös „operájáról” (a rendező hívja így), a budapesti forgatásról, Madonna színészi képességeiről, Andrew Lloyd Webber nehéz természetéről, Tim Rice vonakodásáról, Parker és Oliver Stone vitájáról, az énekes-színészek és a színész-énekesek közti nagy-nagy különbségről. Parker egy kérdésre elmondja: zenés forgatókönyvet ugyanúgy kell írni, mint prózait. A különbség annyi, hogy hosszabbak a leíró részek és versbe vannak szedve a párbeszédek. Kitűnő moderátorunk, Madarász Isti személyes Evita-sztorija (statisztált a forgatáson) Sir Alant és a közönséget is magával ragadja.
Parker önkritikus, amikor az Angyal a lépcsőn (1999)-ről nyilatkozik. Frank McCourt bestseller-memoárját saját maga adaptálta filmre. De közben annyira beleszeretett a regénybe („minden egyes oldal egy újabb fantasztikus jelenet”), hogy megpróbált mindent belezsúfolni 150 oldalas forgatókönyvébe („hiba volt”). A film nyersvágása három és fél órára rúgott. Egy teljes órát kénytelen volt kivágni – mintha a szívéből vágott volna ki egy darabot. („Minden filmbe beleadom szívemet-lelkemet, lényem egy darabja ott fenn marad a vásznon.”)
Sir Alan utolsó leforgott filmje a David Gale élete (2003), szenvedélyes vádbeszéd a halálbüntetés ellen. A forgatókönyvet Charles Randolph írta, a rendező szorosan együttműködött vele, sokszor szinte tollbamondott neki („Charles igényelte”). Parkernek meggyőződése, hogy az ember csak akkor írjon-rendezzen, ha van mondanivalója, és ha van is, még mindig ott a feladat, hogy ezt a mondanivalót hatásosan kell kommunikálni a közönség felé. „A David Gale élete csak azért készülhetett el, mert a mondandónkat egy thriller-szerkezetbe csomagoltuk.”
Parker eszménye az olyan művészi film, amely széles közönséget szólít meg. „Dobozban nem létezik film – szögezi le. - Csakis a közönséggel együtt.” Emlékeztet rá, hogy a filmkészítésben művészet és pénz mindig is kéz a kézben járt, számára ezért nem okoz gondot, ha befektetői, producerei közönségsikert várnak tőle, ha „your art makes them money.” Egy kérdésre elmondja: tisztában van vele, hogy Angliában sokan árulónak tartják, amiért Amerikába ment, de egyrészt Hollywood nem ördögtől való hely („a stúdiókban okos emberek ülnek”), másrészt nem is igazi Amerika, inkább a világ minden részéről érkező filmesek (Fred Zinnemann, Milos Forman, Ang Lee) gyűjtőhelye.
Parker számára fontos, hogy kreatív értelemben friss maradjon. „A franciák szerint egy rendező a karrierje során ugyanazt a filmet forgatja le húsz különböző változatban. Rá akarok cáfolni erre.” Ezért váltogat ilyen bátran a műfajok között. „A drámai filmjeimre vagyok a legbüszkébb, mégsem akarok mindig komoly és drámai lenni. Igényem van a könnyedebb dolgokra is.”
Sir Alan nem feltétlenül hisz a francia auteur-elméletben, amelynek eszménye a forgatókönyveit saját maga író filmrendező. „A dolog csak akkor működik, ha az ember egyszerre kiváló rendező és kiváló író.” Parker szerint hiába a rendező a legfontosabb ember a filmforgatáson, egymaga képtelen filmet csinálni. „A film közös munka. A rendező is jobban jár, ha ezt elfogadja” - és nála jobb operatőrökkel, vágókkal, írókkal dolgozik. „Nem szabad elfelejteni, hogy a filmkészítés: kiváltság” - idézi mesterét, Fred Zinnemannt.
Szóba kerül, hogy az európai filmek lassabbak, nehezebben bontakoznak ki („90%-ukat szívesen újravágnám”), erőtlen az európai filmterjesztési hálózat, kicsik a nemzeti piacok. Mégis, Parker szerint a hollywoodi és európai filmek közti lényegi különbséget máshol kell keresni. „A hollywoodi film végén a nyuszit kivarázsolják a kalapból. Az európai film végén a nyuszit lelövik.”
Parker filmes iskolába nem járt, autodidaktaként tanult meg írni, rendezni. Sokáig kézzel írta forgatókönyveit, ma már Final Draft szoftvert használ („jóval könnyebb így”). Otthon nehezére esik a munka, irodában ír. „Nem baj, ha csak tíz méterre van a háztól, a lényeg, hogy el legyen szeparálva.” A spártai irodába semmi olyasmit nem enged be (még egy filmplakátot sem), ami elvonná a figyelmét a munkáról. „Csak a mágnestábla maradhat.”
Ha Parker délelőtt megír mondjuk tíz oldalt, előbb kinyomtatja („nagyon fontos kinyomtatni, a monitoron bizonyos dolgok felett átsiklik a tekintet”), aztán beül a napi terméssel egy vendéglőbe. „Ez a napom fénypontja – mondja. – Ebéd közben újraolvasom, amit írtam, és tollal beleírom-rajzolom a javításokat, jegyzeteket.” Parker a három felvonás elméletét ismeri, egyébként nem követi a forgatókönyvíró-iskolákat („nem érdekelnek a közhelyek”), nem hallott szekvenciaelméletről, nem is érti, miért kell így „matematizálni” az írást. A kártyamódszert azonban előszeretettel használja („képtelenség a szerkezetet fejben tartani”), az irodai mágnestáblán sakkozza ki a kártyákra írt jelenetek sorrendjét. Egy-egy draftra 6-8 hetet szán.
A két nap során Parker többször hangsúlyozza elméletét, mely szerint a forgatókönyv nem irodalmi mű, pusztán térkép („road map”), útmutató nagy nyíl. De azt is elismeri, hogy a forgatókönyvírás „művészet és kemény munka.” A forgatókönyvfejlesztési folyamatnak áll elébe, nem gondolja, hogy amit leír, eleve tökéletes („az, hogy megvan a forgatókönyv vége, még nem jelenti, hogy kész is van”). Szívesen meghallgatja mások véleményét a forgatókönyvvel kapcsolatban, de a végső döntést fenntartja magának. Hisz abban az örök igazságban, hogy „az az író, aki ír”, abban is, hogy „arról írj, amit ismersz”, de hozzáteszi, a rendezésre ez utóbbi nem érvényes. „Arról is rendezhetsz filmet, amit nem ismersz.” (De aztán a forgatás előtt kemény kutatómunkával megismersz.)
Parker az elmúlt tíz esztendőt Hollywoodtól távol, Londonban töltötte („hazaköltöztem, mert hiányoztak az Arsenal-meccsek”). A hűvösen fogadott David Gale élete óta nem rendezett filmet. Azt mondja, nem bánja, ma már szívesebben ír, mint rendez. „A rendezés tízszer nehezebb munka, mint a producerkedés, és ötször nehezebb munka, mint a forgatókönyvírás. Ma már nincs kedvem hajnali háromkor térdig sárban forgatni Mississippiben, nincs kedvem erre mutatni, miközben mindenki más az ellenkező irányba mutat; szívesebben élem az írók kényelmes, civilizáltabb életét. A családom ennek nagyon örül.”
Parkernek első házasságából négy felnőtt gyereke van (van köztük zeneszerző és forgatókönyvíró is), a másodikból egy nyolcéves fia, aki szerinte „túl sok rajzfilmet néz.” A rendező nem rajong az animációs filmekért („hamar bealszom rajtuk”), a kortárs filmtermést azonban igyekszik nyomon követni. Az idei Oscar-szezonból nagyon szerette a Pi életé-t („az év legjobb filmje”), tetszett neki a Zero Dark Thirty („sokkal jobban van megcsinálva, mint az Argo”), élvezte az Argo-t (ami „sok tekintetben az Éjféli expressz variációja”), A nyomorultak-at túl színpadiasnak találta (25 éve felkínálták neki a rendezést, nem vállalta), Tarantinót továbbra sem tudja „intellektuálisan hova tenni.”
Úgy tűnik, Parker új filmek nélkül is elégedett az életével („kreatíve kielégít az írás”), és felkészült rá, hogy féltucat fiókban porosodó forgatókönyvéből (köztük a Blood Brothers című musicalből) talán sosem készül film. „Fejben már úgyis leforgattam őket – mosolyog. – És be kell vallanom, a fejemben tartott filmfesztiválon mindegyikük Oscar-díjat nyert.”
Ízelítő a kurzusból - hamarosan az egészet meg lehet nézni a Filmhu Youtube csatornáján
