Az egyik válogatáson esett meg, hogy beosont a terembe egy darab rezonátoros gitár és a hozzá tartozó tulajdonos, eljátszotta a magáét, a zsűri pedig látványos rajongásba kezdett, jól megjegyezte Gál Boogie Csaba nevét, és rögvest továbbjuttatta a derék embert. Ez talán rendben is lenne, az én gyomrom mégis felfordult.

Boogieról tudni illik ugyanis, hogy egyrészt elképesztően remek muzsikus, másrészt az autentikus blues legjelesebb hazai képviselői közül való, elhivatott úttörő és kamumentes zseni, érdemeit számba venni reménytelen próbálkozás. Tizenöt éve tolja az ipart, remek zenekarokkal készített remek lemezeket: a Dr. Valter and the Lawbreakers tagjaként elkövetett Skin Game Blues szigorúan mérve is kilencpontos, jelenlegi csapata, a Someday Baby makulátlan, a Dorogi Barbara és Szabó Tamás oldalán feljátszott Love in Vain-feldolgozás pedig vitán felül minden idők legjobb bluesfelvételei közé tartozik. Gál Csaba hitelesített ízléstréner, aki jelképes összegekért játszotta szét az országot, hogy minőségi muzsikát szolgáltasson a nagyérdeműnek, tehát minden tiszteletet megérdemel; ráférne a magyar közönségre még harminc-negyven hozzá hasonló ember. Ennek tükrében gusztustalannak tartom, hogy a zsűriben ülő, minimum kétes értékű alkotói „munkássággal” bíró arcok meg merészeltek mérni egy náluknál ezerszer különb zenészt, és még kevéssé tetszik, hogy a döntéshozók látványosan nem ismerték az elébük járuló személyt – holott, ha kicsit is szívükön viselnék a tehetségeket, mint azt oly lelkesen állítják, minimum tudniuk kellett volna, ki is járult elébük. Ám a „hazai zenei élet meghatározó képviselői, akik szakértelmükkel segítik az új generáció tagjait” (idézet a műsor honlapjáról) nem így tettek.

Az eset több síkon is kétségbeejtő, mert nem csupán a hazai zenefogyasztók hihetetlen közönyét, de a határozatlan időre szóló megmondói mandátummal garázdálkodó nagyokosok kikezdhetetlen arroganciáját is remekül bizonyítja. Itt és most a Megasztár a mérce, az érvényesülés legfőbb csatornája, a zsűri pedig a minőségi muzsika nagy rábólintója: ha valamire Pély Barnabás azt mondja, hogy az igényes zene, akkor az a köz számára is igényes zenévé válik. Hurrá: mostantól oda a gagyi, a Megasztár bemutatása óta igényes zenét hallgat az ország.

Ezerszer is nem. Ne terelgessenek már a minőség ügyére oly híresen érzékeny kereskedelmi média által kinevezett ócska ízlésrendőrök tíz- és százezreket. Nézők, butanézés helyett tessenek már eljárni koncertekre, látogatni a zenekarok honlapjait, kutakodni az új muzsikák iránt, lemezeket csereberélni, fejleszteni a fület és gyűjteni a tapasztalatot, és televíziós segítség nélkül, önerőből dönteni arról, hogy valaki tehetséges-e, avagy nem. Szavazzanak figyelmükkel, idejükkel és pénzükkel; és akkor a Gál Boggie Csabához hasonló muzsikusok nem fognak rászorulni az ilyen és hasonló ítélőszékek minősítésére, és másfél évtizedes remeklés után nem a zsűri által rájuk lőcsölt Demjén Rózsi-dalokat énekelve kell demonstrálniuk tehetségüket.