Andris, Gyurika és a többiek

A dokumentumfilmes formán belül a portréfilm műfaja mindig aktuális, örökzöld téma. Minőségének fokmérője tehát a naprakész aktualitás helyett az lehet, mennyire kelti fel a néző érdeklődését alanya irányában, és mennyire sikerül közel hoznia a közönséghez. Azaz az őszinte pillanatokat kell keresnünk – és a 40. Magyar Filmszemlén bemutatott alkotások némelyikében meg is találjuk. Ebből a szempontból tehát az idei Szemle portréfilmes kínálata vegyesnek mondható – Moharos Attila Kapocs, Tóth Tihamér Botcsinálta táltos – A piermonti magyar, Erdélyi János Andris és Fehér Zsuzsa Gyurika című munkáját vizsgáltuk. 

Moharos Attila Kapocs című művében egy cigány származású református lelkészt, Lakatos Gabriellát mutatja be. A mélyről (egy vidéki romatelepről, 11 gyermekes családból) érkezett, ám magasra jutott nő (a református teológia szak elvégzése után lelkésszé avatják és saját gyülekezetet vezet) igazi küldetéses, elhivatott ember, akinek missziója van (mivel azt tapasztalja, hogy „a cigányok nincsenek ott a templomban”, ezen az áldatlan állapoton akar változtatni, ezenkívül börtönszolgálatot is vállal). Moharos Attila komplex módon hozza közel a nézőhöz alanyát: a film bő félórájában nemcsak Gabriella „beszélő fejét” látjuk, hanem mások (például lelkésztársai) is mesélnek róla, a mű legfőbb fogása pedig, hogy miközben az asszony magáról beszél, nem ezt az akciót mutatják, hanem hétköznapi tevékenységei és munkája közben láthatjuk. Mivel a Kapocsban a főszereplőn kívül másokat is megszólaltatnak, és a mások véleményéből kirajzolódó arckép tökéletesen egybevág a főhős által mondottakkal, illetve a bemutatott „illusztrációk” (a lelkésznő végiglátogatja gyülekezete tagjait) is alátámasztják Gabriella szavait, egy problémái és személyes tragédiái, nehéz sorsa ellenére is kiegyensúlyozott asszonyt ismerhetünk meg.

A Kapocs Lakatos Gabriellájával szemben Tóth Tihamér Botcsinálta táltos – A piermonti magyar című filmjének főhősét egy cseppet sem érezzük önazonosnak. Egy színészből lett botcsinálta (bár a film alapján ez a jelző inkább önjelöltre módosul), Amerikában élő magyar sámán jelenik meg – formailag igen sokoldalú módon. A beszélő fejes eljárást az alkotók úgy dobják fel, hogy – váltogatva a színes és fekete-fehér képsorokat – költői megoldásként dramatizálják a főhős vízióit, a jelenetek elválasztásaként pedig sámánjelekre és rovásírásra emlékeztető grafikát mutatnak, miközben szinte folyamatosan szól a nyugtalanító, a nézőt kifejezetten felzaklató sámánzene. A sokoldalúság azonban csakhamar eklektikussá válik, az elvarázsolt etűdök pedig határozottan dilettánsak (a legkínosabb jelenetben a pincérként dolgozó főhősnek Haynau tábornokot kell kiszolgálnia, aki elé egy vasvillával hordja az asztalra a 13 aradi vértanú sírjáról származó földet!). A Botcsinálta táltos így misztikus helyett zavaros lesz, és nem sikerül neki az, ami a Kapocsnak igen: nem hozza közel alanyát a nézőhöz. Értetlenül nézünk egy furcsa, idegen embert, aki egész életében kereste magát Nagygécen, New Yorkban és a szintén amerikai Piermontban, de a filmből nem úgy tűnik, mintha sikerült volna megtalálnia...

Jobban választott kollégájánál a több tucat dokumentumfilmes munkát jegyző Erdélyi János, aki egy, már egyéb fórumokon megismert „celebritásról” forgatott. Az Andris Szabó Andrisa egy 12 éves vak, bősárkányi kisfiú, egy tehetséges énekes, akinek már két CD-je is megjelent. A fiú karrierjének alakulását figyelve a nézőnek rögtön bevillanhatnak asszociációként a Megasztár, a Csillag születik és egyéb tehetségkutató-sztárcsináló műsorok, a remekül eltalált filmet (amely igen alaposan körbejárta alanyát) figyelve azonban egyre inkább háttérbe szorul az éneklés témája. A portré tanulsága szerint Szabó Andrisban nem is az a csodálatos, hogy szépen énekel és nagyon muzikális, hanem hogy egy egészséges felfogású, ép lelkületű, „fogyatékossága” ellenére is minden ízében normális kisgyerekké vált, számos családi tragédiával (köztük a sajátjával) terhelten is nyitott, közvetlen, kiegyensúlyozott gyerek lett, aki egy cseppet sem tűnik elveszettnek semmilyen helyzetben – még a színpadon sem.

Fehér Zsuzsa mindössze 23 perces Gyurikája rövid lélegzetű, de kerek és végtelenül kedves kis darab, mely kiragyog az egész mezőnyből. Főhőse egy bűbájos figura, a 35 éves Orsós György, azaz Gyurika, aki rendkívül választékosan beszél, igen magas fokon fejezi ki magát („Hány és hány láb koptathatta ezt a lépcsőt!”), határozottan művelt, tehetségesen rajzol és kifejezetten értelmes dolgokról mesél – mégis olyan, mintha megrekedt volna egy 10-12 éves gyerek szintjén: gyermeki naivitással néz a világra, megkapó, romlatlan őszinteséggel csodálkozik rá mindenre, és dikciója is olyan, mintha egy kisfiút hallgatnánk.

Az alkotók legfőbb érdeme pedig, hogy hagyták érvényesülni alanyuk rendkívül érdekes személyiségét, amit semmi és senki sem szorít háttérbe: a kamera végig egyedül Gyurikát követi. Végig mellette van, amikor bemutatja városa, Pécs nevezetességeit, megmutogatja lakóhelyét és maga rajzolta képeit, mesél gyerekkoráról, viccesen grimaszol, majd váratlanul zavarba jön a kamerától; van, hogy gondol egyet, s leül vagy éppen nekiiramodik, a kamera közben végig vele, és ráközelít, mikor vágyairól beszél (ekkor nem is premier, hanem szuperplánt kapunk). A Gyurika nem akarja megfejteni Gyurikát (jellemzően még betegsége részleteit sem tisztázza), egyszerűen csak röviden bemutatja ezt a tündéri figurát. Nem akar tehát sokat, annyit viszont elér, hogy teljes játékidejét, azt a 23 percet mosolyogva nézzük végig – és már ez is nagyon, nagyon sok.