A végső katasztrófa előtti zavarról árulkodnak a brit filmnapok keretében bemutatott, 2001-02 legjobb brit filmjeiből készült válogatás egyes darabjai, de az általuk vázolt összkép is. A pánik ott van minden egyes alkotásban, legyen az formabontó, egészen eredeti kísérletező (de nem „kísérleti”) film, vagy a nemzetközi forgalmazásba is szánt, de mindenekelőtt nagy hazai nézettséget és bevételt remélő produkció.
 |
| Danny Boyle: Trampli |
A két film felvállaltan videós képi világa, furcsa beállításai és a kezdetben minimalista közeg, az előbbi filmnél a végén, az utóbbi esetében a közepén kanyarodik el Hollywood felé történetvezetésében, és - ezzel tökéletes összhangban - el is romlik.
Ahogy a porszívóügynökök logikusan groteszk világából átlépünk az Oscar-díj átadást imitáló ünnepélyre, a film elszáll a semmibe, az angolosan elmesélt ízig-vérig angol történet megpróbál odamondani Hollywoodnak és ettől Hollywood hatása alá kerül, amit nem bír kezelni. A blackpooli tengerpaton haldokló főhős pedig már nem angol, hanem amerikai giccs, ami akár a brit filmipar haldoklását is példázhatja. Ugyanez a helyzet a Trampli esetében, csak itt már a film közepén jelentkezik az Amerika-komplexus, emiatt a film fel sem tudja építeni azt hiteles mikrovilágot, amit a porszívóügynök halálával olyan gondosan tönkretesz.
Míg Danny Boyle filmjeiben – nem biztos, hogy teljesen tudatosan - konfliktusba kerül egymással Hollywood és az anyaország, addig éppen a két filmes megközelítés összebékítésével probálkozik a Miranda című alkotás. A film igen jól indul, hála a kedves és esetlen, tipikus angol hős figurájának, aki nem veti meg a konyhafilozófiát és saját történetének narrátoraként jó ritmusban meséli a közelmúltban játszódó eseményeket. Ez a film egyik nézőpontja, mellette fokozatosan kibontakozik egy másik, a Miranda nevű bombázó egyáltalán nem esetlen, de nem is kedves története, aki identitását vesztett szélhámos-robot. Hiába a Piccadilly Circuson lerakott kamera és a gyorsított felvételek a sok pirosló Double Decker-rel, hiába a londoni tömgejelenetek, ahol a főhős minden hullámos hajú nőben szerelmét véli felfedezni, ez a néhány másodpercre felvillanó dokumentarizmus nem képes ellensúlyozni a hollywoodi tucatgiccset, a két világ összebékítése helyett Anglia a helyszínt képes csak biztosítani egy amerikai filmhez.
 |
| Dominic Savage: Nyakló nélkül |
A Gáztámadás, a nyers Loach iskolához képest kissé finomabb, komponáltabb, a BBC- filmek világát idéző stílusra játszik rá, ipari kamerás felvételekkel, roncsolt fekete-fehér fényképekkel és home-videós betétekkel tűzdelve. A film egy rémisztő gondolat-kísérletet játszik végig, Glasgow egyik főként bevándorlók lakta telepén, amely ellen rasszista anthrax-támadás indul. A különböző rétegek és a tökéletesen hiteles hírzsargon, sokáig nem is engedik eldönteni, hogy a film valós események rekonstrukciója, vagy fikció. Míg Danny Boyle elrontja a filmje végét a szimbolikus, nyitott véggel, addig a Gáztámadás egyik fő erénye a továbbra is egyszerű médiahír-félmondatba bujtatott, végső üzenet a továbbra is szabadon garázdálkodó mérnökről.
 |
| Paul Tyckell: Christie Malry saját kettős könyvelése |
Az összeállítás hetedik darabja Christie Malry saját kettős könyvelése, egészen elüt az egyébként sem nagyon homogén programtól. A film két szálon futó cselekménye egyrészt a kettős könyvelés feltalálásának pillanatában a XV. századi Itáliában játszódik, másrészt az eljárás lehető legszabadabb interpretációját mutatja be, Christie Malry történetével, aki kíméletlenül megtorolja a társadalomtól elszenvedett sérelmeket, csak hogy a követel és a tartozik oldal egyensúlyban legyen egymással. Aztán később már úgy akar pénzt csinálni, hogy egyre komolyabb anarchista merényleteket követ el, és az emberéletet váltja nem is annyira apró pénzre. A B.S. Johnson regényéből készült film, mindössze egyetlen aspektusában köthető Amerikához: a szeptember 11-i terrortámadások után nem nagyon rajongtak érte a forgalmazók.
