Apám beájulna

Hagyománya persze mindkét zsánernek van, igaz, kicsit másként hívtuk őket. A magyar kaland- és ifjúsági filmek világa azonban, úgy tűnik, nincs is olyan messze, mint gondoltuk volna. Az Apám beájulna, mely a populáris kultúra közegében és nyelvén tesz kísérletet arra, hogy a vagány kiscsaj, Szarka legnagyobb nyári kalandját elmesélje, minden tiszteletre méltó próbálkozása ellenére is kissé modorosra sikeredett. Ebből aztán furcsa egyveleg születik, a végére a film mégis megtalálja a maga hangját, összefőnek az elemek, és szép történet kerekedik belőle.

Salinger Richárd regénye a maga alkotta szlengből építkezik, és egy igazi nyelvi kaland. A mai tinédzserek világában kétségtelenül összekapcsolódik a használt nyelvezet a vizuális popkultúra jelenségeivel, szinte kívánja a filmes feldolgozást. Sas Tamás filmje a nyilván tömörítő szándékú visszaemlékezős elbeszélés-technika ellenére is sokat bíbelődik a sztori felvezetésével, miközben drámai feszültséget nem képes létrehozni. A nagy nyelvi tehetséggel írott szövegek önmagukban frappánsak, feszesek, és izgalmassá teszik a sztorit is. (Tessék csak beleolvasni a forgatókönyvbe!) A filmnyelvi elbeszélés a film első felében csupán asszisztál a szövegekhez, az üres terekben azonban sajnos a szöveg feszültsége is kienged. 

Még Krétán is csak a város díszletében sétálgató lányokat látjuk, mint akiket beküldtek tisztességesen végigmondani a dialógusokat. A klipes betétek halványan közelítik a Baywatch-sorozat néhány gyengébb epizódját. A röplabda-jelenetből összevágott képsor például nélkülöz minden képi dramaturgiát és ritmust, jólelkű amatőr nagypapák csinálnának ilyen klipet a strandon tizenéves unokáikról.

Az első félóra után azonban határozottan javulni kezd a film, elsősorban bizonyos feszültségek miatt, melyet az új szereplők bevonása kelt. A Szarka és Barbi közötti (nem csupán felszínes, de felszínesen is kezelt) kapcsolat a szerelmi háromszögekben mélyülni és bonyolódni kezd. Van végre cselekmény, amire rá lehet irányítani a kamerát, nem kell erőltetett képi poénokkal és trükkökkel tiniset játszani. A római és barcelonai jelenetek pedig egészen jó irányt jelölnek ki a befejezésnek, ahol végül Szarka figurájában egy nagyon eltalált és hiteles tinédzser-életérzés fogalmazódik meg. A hazatérés metaforikus is: a kalandokban való kifáradás, a szülőktől való szép távolság-közelség, és a Barbitól való fájdalmas, de tudatos elszakadás reményt ad arra, hogy a gyermeki világ felnőttségbe való átmenete követheti a lelkiismeret hangját.   

Emiatt a végső, a magyar film palettájáról oly régóta hiányzó hiteles szín miatt az Apám beájulna nagyon is szerethető mozi. Olyan témáról beszél etikailag kifogástalanul, melyről nem csak a film, de a társadalom is nehezen képes tudomást venni. (A megcélzott korosztály mellett jó szívvel ajánlom a szülőknek, felnőtteknek is.)

Formanyelvi naivitása és súlyos dramaturgiai problémái mindezek fényében megbocsáthatók. Különösen, hogy - Csősz Boglárka tehetséges játéka mellett - Gáspár Kata Szarkája olyan mély és mégis visszafogottan megformált alakítás, amely a filmes stáb tanácstalan, és bár jó szándékú, mégis sokszor csupán „fiatalos” kísérletei ellenére szép ifjúsági filmmé változtatja a sikerregény adaptációját.