„Ismered a viccet, amikor Elvis Presley és a Macskanő a szomszéd macskájával besétálnak a sarki kocsmába?” Valahogy így tudom elképzelni, amikor Darren Aronofsky felvázolta a Rajtakapva koncepcióját a barátainak. A bálna (2022) után ugyanis nagy fordulatot vett: egy humorral átszőtt krimi-thrillert rendezett Charlie Huston Hank Thompson-trilógiájának első részéből. A forgatókönyvet maga Huston írta, a történet pedig Hankről (Austin Butler), a New York-i kocsmárosról szól, aki akaratán kívül belekeveredik a bűn világába, amikor punk szomszédja rábízza házikedvencét pár napra.
A sztori ismerős: egy átlagos srác belesodródik az éjszaka sötét bugyraiba, ahonnan nincs visszaút számára. Láttuk már ezerszer, hol sötétebben (Kék bársony), hol szellemesebben (Lidérces órák) elmesélve. A Rajtakapva mégis szórakoztató; ügyesen váltogatja a karakterközpontú jeleneteket és az akciót, fokozatosan gyorsulva a klimax felé. Kár, hogy a kétórás játékidő túlnyúlik: amikor azt hisszük, jön a nagy leszámolás, Aronofsky hirtelen behúzza a kéziféket egy utolsó kitérővel egy zsidó család otthonába, így a végére elveszti a lendületét.
Az alkotók hatalmas figyelmet szánnak a késő ’90-es évek New York-jának felidézésére. A ruhák, a díszlet, a zenék – például Butler billiárdasztalon előadott tánca Meredith Brooks Bitch című számára – erős atmoszférát teremt. A tévében KKK-tárgyalás közvetítenek, miközben félmondatokban elcsípjük a kukássztrájk vagy a yuppie-kultúra visszhangjait. Aronofsky visszatér első filmje, az 1998-ban (tehát a Rajtakapva cselekménye idején) készült Pi színhelyére, New Yorkba, a Lower East-Side és a Chinatown környékére. A környezet nem csupán háttér, a világpolitikai, kulturális mellékzöngék pedig a cselekményt is előreviszik. A helyszínek a dzsentrifikáció előtti utolsó bástyáit mutatják az „igazi” New Yorknak: a Pi kaotikus, gerilla-stílusú kézikamerás felvételei helyett ezúttal azonban látványos nagytotálokkal, szépen beállított utcai kompozíciókkal ábrázolja a várost. A háttérben rendre feltűnnek New York letűnt látványosságai, az ikertornyok vagy épp a legendás Kim’s Video kölcsönző.
Fotó: Intercom
A szomszéd punk (Matt Smith) által sebtében hátrahagyott macskából kiinduló cselekmény nem különösebben összetett, a karakterek viszont annál erősebbek. AzElvisként berobbant Austin Butler alkoholista, forrófejű ex-baseball játékosként is bebizonyítja, hogy filmsztárságra termett, míg a mellékszereplők – az utca emberei, a bűnözők, a korrupt rendőrök – sztereotíp voltuk ellenére is élettel töltik meg a filmet, szimplán csak azzal, hogy karizmatikus és humoros figurák. Regina King lubickol az ügy után visszavonulni vágyó detektívnő szerepében, de Matt Smith, Benito Martínez Ocasio (ismertebb néven Bad Bunny), Liev Schreiber és Vincent D'Onofrio szinte elvesznek a szerepeikben – utóbbiak hászid zsidó gengszterekként szó szerint. A legkevésbé izgalmas karakter talán Zoë Kravitz-é, aki a főhős barátnőjét alakítja. Mintha a ’90-es évek férfi tekintetének akarna megfelelni: a cool mentősnő még a hosszú munkanap után is szexi a tökéletesen „csapzott” mikrofrufrujával és az áttetsző fehérnemű szettjében. Kravitz viszont kihozza a maximumot a szerepből, emberivé teszi, amennyire tudja, és Butlerrel való kémiája vitathatatlan.
Akár a főhős életét, a filmet is átszövi a baseball. Egy autóbaleset miatt félbeszakadt sportkarrier emléke kísérti a kisvárosi férfit, aki ez elől a keleti partra és az alkoholba menekült. Hank továbbra is napról napra követi egykori, “majdnem”-csapata, a San Francisco Giants nem túl sikeres szezonját. A film olyannyira baseball-fókuszú, hogy az első percektől biztosra vehető, lesz benne stadionos akciójelenet vagy ütővel megvívott leszámolás. Ez aztán bizonyos formában be is következik, de közel sem annyira bombasztikusan, ahogy ennyi felvezetés után elvárná az ember.
A sport Hank számára nemcsak szenvedély, hanem megszállottság is - a baseballsapka még szex közben is fent marad nála. Önsajnálatában folyamatosan emlékezteti önmagát arra, hogy mit veszített egy fiatalkori balesetben, miközben nem képes szembenézni tettének következményeivel. A film újra és újra felteszi a kérdést: ki az igazi áldozat? Ki a járulékos veszteség? Hank maga is járulékos veszteségként keveredik a maffia ügyleteibe, de a történet előrehaladtával kiderül: ő maga is képes áldozatokat hagyni maga után.
Ez kapcsolódik a másik kulcsmotívumhoz: ki képes ténylegesen cselekedni, meghúzni a ravaszt? A Hanket szorongató rendőrnő többször elmondja, még a bűnözők közül sem mindenki alkalmas erre. A hászid maffizók mamája pedig a kissé szájbarágós, de hatásos tanácsot adja a főhősnek: „Ha nem tudsz harapni, ne vicsorogj”. Talán ezért is jön ki Hank annyira jól Buddal, a szomszéd macskájával. A harapós cicát mindenki meg akarja simogatni, de a figyelmeztetés ellenére meglepődnek rajta, hogy beléjük mélyesztí a fogait.
Fotó: Intercom
Hank élete ennek a dilemmának a lenyomata: egykori kaliforniai csodagyerek, aki egy végzetes hiba folytán teljesen elvesztette az irányítást az élete felett. Ártatlan (vagy inkább: ártalmatlan) főhősként indul, aki előjátékként rosszfiút játszik egy pisztolyt imitáló öngyújtóval. Egy érzékeny, rendes fiú; minden nap telefonál az hasonlóan baseball-mániás anyjának. Butlernek a kerek orcájával és csibész tekintetével ezt nem is nehéz elhinni, hiába láttuk nem is olyan rég még a kegyetlen Feyd-Rautha-ként a Dűne második részében. Élvezet nézni, hogy milyen ívet fut be a karaktere: fél perc alatt ájultra verhető srácból válik kemény, de nem vérszomjas férfivá. Ez persze nagyban köszönhető a színésznek, aki egy filmen belül ugyanúgy simán hozza a pökhendi tinit és a megtört felnőttet.
Aronofsky filmjeiben a test mindig központi szerepet játszik, és itt sincs másképp. A 18-as karikát elsősorban nem a szexjelenetekkel érdemli ki, hanem a vászonra vitt erőszak miatt. Butler izomzata ugyanúgy a fókuszban van, mint a testiség naturalista, brutális oldalai: a vér, a vizelet, a hányás. Ugyanakkor a függőséget nem sikerül olyan árnyaltan ábrázolnia, mint a Rekviem egy álomért vagy épp A bálna esetében, Hank alkoholizmusának érzékeltetése kimerül annyiban, hogy a lakása minden pontján üvegeket rejteget. Pedig egy ponton rákényszerül, hogy egyik napról a másikra letegye az italt - az elvonást irreálisan jól viseli, semmit nem látunk abból, min megy át a szervezete ilyenkor egy alkoholbetegnek. A befejezés pedig még a film komikusabb stílusához képest is túl idilli, giccsesen optimista – mintha egy másik filmhez tartozna.
Emiatt a Rajtakapva valószínűleg nem Aronofsky legemlékezetesebb munkájaként fog fennmaradni. Egy szokatlanul könnyed alkotást láthatunk tőle, amelyről talán most először úgy megyünk ki, hogy nem öregedtünk két óra alatt tíz évet, és nem kerültünk egzisztenciális krízisbe – csak kaptunk egy késő nyári estére pont megfelelő thrillert.
