Ha teli rüszttel pofán rúgnak, akkor sem tudnám megmondani, mikor történt meg velem utoljára, hogy sokadmagammal hangosan végignevettem egy filmet a moziban. Talán az egyik ok, hogy nem igazán kerülnek már a mozikba vígjátékok. Legalábbis nem olyanok, amik bármiféle kockázatot jelenthetnek bárki számára. Kockázat alatt nem csak az ún. wokeizmus és cancel culture által az elmúlt tíz évben végzett szellemi tarvágásra gondolok, amely során jelentősen leszűkült a mozgástér azt illetően, mivel szabad viccelni és mivel nem. Egyszerűen kiveszett a komédiákból a blődség, az önfeledtség, a nevetségesség és egyszerűség szabadsága, köznapian szólva a hülyeség.
És hogy miért baj ez? Mert szerves részünk. Hozzánk tartozik, része a mindennapjainknak, egy darabja a személyiségünknek. Hülyeség nélkül a saját valóságértelmezésünk és érzékelésünk kezd el összeszűkülni, korlátolttá és merevvé válni. Hiányától nem leszünk bölcsebbek, sőt, röhejessé válunk. Savanyúvá, zsugorodottá. A komikus értelemben vett hülyeség életet pumpál belénk. Na de elég az okoskodásból, beszéljünk magáról a filmről!
Bizonyára sokunk szívében kedves helyet foglal el a legendás ZAZ szerzőtrió (Jerry-és David Zucker, Jim Abrahams) 3 filmből (és egy elkaszált sorozatból) álló franchise-ja, azaz a Csupasz pisztoly (és a Nagyon különleges ügyosztály). Leslie Nielsen Drebin hadnagya egyike a legemlékezetesebb vígjátékhősöknek, és hála a kereskedelmi televíziók lassan rotálódó kínálatának, még mi, a 21. században született gyerekek is számtalan szombat estét tölthettünk el a kalandjain hahotázva. A Csupasz pisztoly-filmek egyik nagy erénye, hogy a humor számtalan árnyalatát villantják fel. Agyzsibbasztó szóviccek, döbbenetes alpáriság, de legalább annyi elmés popkulturális utalás és kortárs közéleti reflexió egybegyúrva. Laza történeti síkján úgy tolonganak a gegek, akár egy vékony fenyőágon a túl sok karácsonyfadísz.
Fotó: UIP-Dunafilm
Hollywoodban régóta tervezték már az 1994-ben véget ért széria újramelegítését, (mily meglepő!), az új Drebin szerepére pedig sokáig Ed Helms volt a legesélyesebb jelölt (milyen remek ötlet!). Hála istennek ebből végül nem lett semmi, a projekt pedig a Family Guy atyjához, Seth Macfarlene-hez került, aki 50 éves korára megérett ahhoz, hogy belássa, vannak nála sokkal alkalmasabb emberek is arra, hogy megírják és rendezzék a filmet, így ő maga pedig beérte „szimplán” a produceri kredittel (egyébként Liam Neeson szerepeltetése is az ő ötlete volt).
A rendezői székbe az az Akiva Schaffer került, aki a Lonely Island nevű komikus társulat oszlopos tagjaként számos szkeccsfilmet és egy egész estés mozifilmet (Popstar: Never Stop Never Stopping) is készített már, nem mellesleg ő rendezte a legutóbbi, méltatlanul keveset emlegetett egész estés Chip és Dale filmet, ami a Disney+-on Magyarországon is elérhető. Aki látta a fent sorolt művek bármelyikét, pontosan tudhatta, legyen bármilyen rizikós vállalás is egy új Csupasz pisztolyt csinálni, kevés alkalmasabb embert találni e nemes feladatra Schaffernél.
És nem is kellett csalódnunk. Már az első percekben megnyugodhatunk afelől, a készítők pontosan tudták, hogyan érdemes a klasszikus formulát a korszellemhez igazítani. Hát leginkább sehogy! Egyesek talán konformista vagy lusta megoldásnak gondolhatják, hogy a klasszikus trilógia összes alapvető eleme változatlanul került át az új változatba – így a Liam Neeson által alakított Frank Drebin Jr. épp olyan kétbalkezes burleszkfigura, mint Nielsen volt, ugyanúgy egy szőke bombázó (jelen esetben Pamela Anderson) és egy faék egyszerű nyomozótárs (Paul Walter Hauser) a legfontosabb szövetségesei és egy befolyásos milliárdos a legyőzendő főgonosz (Danny Huston).
Ugyanakkor 30 évvel később ugyanezt a formulát sikeresen működtetni – nemcsak az egykori rajongók, hanem a fiatalabb közönség számára is – igazán elismerésre méltó teljesítmény, egyúttal arra is rávilágít, hogy mindvégig megvolt az igény erre a típusú humorra, egyszerűen csak senki nem vette a bátorságot, hogy bevállalja. Amikor a film elején egy bankrablás sűrűjébe csöppenünk, ahol a rosszfiúk egy 90-es évekből származó merevlemezt lopnak el, amire az van írva, hogy Narratív Eszköz, majd egy perccel később beállít a kislánynak öltözött, epermintás fecskét viselő Liam Neeson, az embert elönti az a végtelenül szívmelengető érzés, hogy talán mégsem került pont annak az időnek a végére, amikor szégyenérzet nélkül nevethetünk ostobaságokon.
Fotó: UIP-Dunafilm
Noha a történetről sokat nem lehet elmondani, de röviden: egy megátalkodott techmilliárdos egy olyan szoftvert fejleszt ki, amellyel az emberekben rejlő állati ösztönök felerősíthetők. Célja egymás ellen ugrasztani mindenkit a világon, hogy csak a legrátermettebbek éljék túl, így megalapozva egy jobb világ alapjait. Drebin hadnagyra hárul a feladat, hogy mindezt megakadályozza, miközben Pamela Anderson képében betoppan az életébe a szerelem.
Bármennyire is egyszerű, egyáltalán nem lényegtelen, hogy a film nem csupán különböző szituációk és gegek láncolata, hanem végigvezet egy történeten. Ha kivesszük a narratív gerincet, az amúgy remekül működő poénok csupán fárasztó és értelmezhetetlen pozőrködésnek érződnének. Hogy mennyire fontos a kapcsolódás a szereplőkhöz és a követhető sztori, jól jelzi, hogy a ZAZ trió által népszerűvé vált stílust mennyire eredménytelenül és szánalmas módon próbálták lemásolni a kétezres évek során. Gondoljunk csak az Aaron Seltzer - Jason Friedberg duó dicstelen filmográfiájára (Spárta a köbön, Csajozós film, Katasztrófafilm – csak néhány elrettentő példa, a teljesség igénye nélkül) vagy az olyan elfuserált kísérletekre, mint például a Movie 43.
Az új Csupasz pisztoly noha tele van blőd, prosztó és elvetemülten kretén poénokkal (a film egyik egyértelmű csúcsjelenete arra épül, hogy Drebinnek iszonyatosan fosnia kell), érezni bennük a leleményességet és a jóindulatot. Mert félreértés ne essék, viccelni ugyan lehet bármivel, de egyáltalán nem mindegy, hogyan és milyen szándékkal teszi azt valaki. Márpedig Schafferék szeretettel, a nagy elődöket tisztelve, ugyanakkor kellően eredeti módon csinálnak hülyét hőseikből.
Neeson eszelősen vicces, lenyűgöző energiaszinten mozog és olyan imponáló bátorsággal vállalja be az egyre elborultabb gegeket, a percekig nyújtott hasmenős poéntól egészen a pucér feneke megvillantásáig, amiért nem lehet eléggé tisztelni őt. Sokan értetlenkedtek, miért egy olyan színész kapja meg Drebin szerepét, aki tizenöt éve csak faarcú bosszúálló zsarukat játszik, meglehetősen kétes színvonalú akciófilmekben. Nos, pont ez a tulajdonsága teszi Neesont a tökéletes vígjátékhőssé. Egy-egy műfajt néhány nüansz választ csak el egymástól, az akciófilmek pedig különösen közel helyezkednek a komédia érzelemvilágához (ráadásul a Neesonben rejlő komikusi potenciált Ricky Gervaisék már rég felfedezték). Arról nem is beszélve, hogy maga Leslie Nielsen is a fapofával előadott baromságokkal lopta be magát a szívünkbe.
Fotó: UIP-Dunafilm
Ahogy a jeles francia filozófus Henri Bergson megfogalmazta: „Egy komikus személy általában azért komikus, mivel nem tud erről. A komikum tudattalan.” Neeson remekül igazolja ezt a megfigyelést, az pedig különösen jó ötlet volt Schafferék részéről, hogy a film vizualitása, formavilága teljes mértékben komolyan valóságos és profi. A kosztümök, díszletek és épületek, a legnépszerűbb akciófilmeket megidéző akciókoreográfiák szemlátomást nagyon is valóságos világot ábrázolnak, így a háttérhez képest még meghökkentőbb kontrasztot képez a szereplők viselkedése.
Aki még Neesont is képes felülmúlni, az Pamela Anderson agyament femme fatale-ja. Az egykori szexszimbólum messze túl keveset szerepel a filmben, amikor viszont színre lép, szinte mindig döbbenetesen elvetemült és vicces dolgok történnek. Legjobb példa erre a főgonosz jazz klubjában előadott zenés performansza, a Sassafras Chicken in D, amelyben egy megvadult csirkét utánozva énekel el egy számot.
A Csupasz pisztoly első 45 perce a mostanában divatos véleményezési zsargonnal élve, igazi 10/10-es cucc. Sajnos a maradék 40 perc érezhetően ellaposodik, a gegekből kiveszik az erő és a kreativitás, a film végi „nagy leszámolás” pedig már egészen kellemetlen és kínos. Erőltetett, lusta és szimplán prosztó poénok kezdik el letörni az addig remek hangulatot, amik sokkal inkább emlékeztetnek a már emlegetett Seltzer-Friedberg paródiákra vagy az elmúlt néhány Family Guy évadra. Szerencsére a film itt gyorsan véget is ér, így az összhatás egyértelműen pozitív marad.
Akárcsak elődei, az új Csupasz pisztoly is számos popkulturális utalással és filmes poénnal reflektál a kultúránkra, mégha Schafferék érezhetően óvatosabbak is voltak e téren. Danny Huston milliárdosa egyszerre rímel egy filmes trendre (különösen az akciófilmekben immár rendre csak őket szokés legyőzni) és egy általános közhangulatra, hiszen Elon Musk politikai aktivizálódása óta még inkább általánossá vált az ultragazdagokon és techbrokon való élcelődés. De megidéz olyan filmeket is, mint a Mission: Impossible, a Kingsman vagy a John Wick, miközben bátran beszól saját magának is. A film végén Neeson teljes komolysággal, mintegy tanulságként megállapítja, a kiöregedett férfiak a legszebbek, a legokosabbak, a legtehetségesebbek és a legbátrabbak. Azt hiszem ennél nem is kell többet hozzáfűzni.
