Időnként semmi nem történik, csak múlik az idő. Reichardt első (River of Grass, 1994) és második (Old Joy, 2006) nagyjátékfilmje között tizenkét év telt el, ez idő alatt kísérleti filmeket forgatott és tanítani kezdett. Sokáig nem volt saját otthona, afféle értelmiségi-nomádként gyakran barátai és kollégái kanapéján húzta meg magát. Ugyan harminc éve van a pályán, nem kapott jelentősebb díjakat, a Showing Up az első filmje, mely az Arany Pálmáért versenyzett, és bár 2022-ben mutatták be, csak idén jut el a közönséghez. A rendezőt nyilvánvalóan nem foglalkoztatja a pörgés.
Saját életének, rendezői alkatának tempója, hangulata áthatja filmjeinek takarékos, minimalista világát, stílusát is: különutas, nem kapcsolható egyetlen irányzathoz, még a slow cinemához sem, de nem lázadó. Saját művészi attitűdjét most friss filmje főszereplőjébe is beleöntötte; első művészhőse persze lehetne valódi rendezői alteregó is, ha nem lenne maga a karakter is olyan zárkózott és távoli, mint amilyen elidegenítő és jó értelemben száraz az egész film.
A periférián lézengő munkásosztály helyett ezúttal a művésztársadalom munkásaira vet pillantást, de most is olyan emberekről beszél, akiknek nincsen valódi biztonsági hálója, és akiket, ha a legkisebb szellő is meglegyint, már összezuhannak. Michelle Williams – aki egy portlandi művész, Cynthia Lahti szobrait formázza a filmben – negyedszer dolgozik együtt a rendezővel (Egyes nők, Meek’s Cutoff, Wendy és Lucy), és talán most testesíti meg a legegyértelműbben azt a sajátos és mindenféle kötöttségtől mentes lézengést, ami Reichardt szürke tónusú világában az alapjárat.
Reichardt készíthetett volna közérthetőbb reflexiót is a művészeti életről, szatírát vagy komédiát, mely A négyzettől A Fabelman családig eszünkbe juttathatná a kortársakat, de Reichardt olyan alakokról szeret beszélni, akiknek a motivációi túlságosan is rejtélyesek és összetettek ahhoz, hogy akár a laza műfaji keretek között megférjenek, és olyan halkszavú poénokat mondanak, amik jellemzően csak egy halvány, de emlékezetes mosolyt csalnak elő. Bohém művész-kollektívájában a résztvevőket egyetlen dolog motiválja: az alkotás, ami nélkül azonnal megszűnnének létezni. Versenyt futhatnának egymással vagy az idővel, de nem teszik, hiába kínálkozik sokszorosan is a határidő-dramaturgia, ők sokkal inkább saját magukban vívódnak, mint a külső megmérettetésekkel.
Portland, Oregon College of Art and Craft, kisvárosi kampusz. A fiatal művészek, kurátorok és kritikusok álmos kis akváriumukban köröznek, minden látványos ambíciót nélkülöző, kreatív és békés mindennapjaikban alig tapinthatóak a konfliktusok, de mindenfelé felüti a fejét a banális szorongás. Agyagozás, szövőszék, kantáros farmer és vászontáska, táncoló lányok a fűben, fő az organikus kávé és röppennek a művészeti ösztöndíjak. Ebben a látszólag szabad szellemiségben az összes résztvevő szorgosan keresi önmagát, kivéve Lizzy (Williams), akit annyira leköt a munka, hogy se ideje, se energiája, se érdeklődése nincs se önmaga, se más emberek iránt. Lizzy tehetséges és aktív művész, hétköznapokon az iskola adminisztratív munkatársa. Problémás családból származik. Apja legendás keramikus, anyja a helyi művészeti kart vezeti, mentális betegséggel küzdő bátyja pedig a hátsó kertben ás aggasztóan mély gödröket.
A címbeli, többjelentésű Showing Up nem csupán Lizzy közelgő kiállításának leleplezésére és az érvényesülés bizarr iszapharcára utal, de az említett családtagok felbukkanásának tetszőlegességére is. Az anyára, aki ugyan egész nap a Lizzy melletti irodában ül, annyira elmerül gondolataiban, hogy képtelenség megszólítani. Az apára, ő hóbortos nyugdíjasként mindenféle furcsa szerzeteket szállásol el, akik módosult tudatállapotban heverésznek a kanapéján. És állandóan dühös, bipoláris bátyjára, akinek egész, őrülten szabad figuráját egyetlen visszataszító konzervspagetti-vacsorává redukálja a film. A fináléban megvalósuló kiállításmegnyitón nyilvánvalóan ők Lizzy legfontosabb vendégei, ám zavaros természetük és kapcsolataik miatt az utolsó pillanatig fogalmunk sincs, végül befutnak-e, s ha megteszik, az sem kelt kisebb zavart, mintha távol maradnának.
A nő feszült szomszédi viszonyt ápol főbérlőjével és riválisával (Hong Chau A bálnából). Jo a tökéletes ellenpont: gyerekes, vidám, felszabadult, elfoglalt, tehetős, hintázni és csevegni akar. Egyszerre nem egy, hanem két tárlatra készül, és hetek óta képtelen megszereltetni Lizzy lakásában a bojlert, így a nő hideg vízben vagy kölcsönkért fürdőszobákban mosakszik, alapvető küldetése a filmben a zuhanyzás. A film középpontjában a tárlatra készülő műtárgyak és a készítésüket lezáró folyamat áll, de nem csak Lizzy munkája jelenik meg, hanem annak kontrasztjában Jo-é is.
Az ő alkotásai méretüket és megjelenésüket tekintve robosztusak, magabiztosan kísérletezőek, magukat a kiállításokat látványos team építi, akiket a szívességekkel jól bánó művész határozottan irányít. Lizzy munkái viszont inkább hasonlítanak törékeny, személyes élményeit megjelenítő babákra, mint szobrokra, és amikor a tárlat fő művét véletlen túlégetik, Lizzy inkább igyekszik fortyogva elfogadni, hogy az egyik oldalán baljóslatúan kormos figura most már így fog kinézni, mint hogy felvállaljon egy valódi vitát.
Williams és Reichardt a forgatáson
Behúzott nyakkal pakolgatja, építgeti, ápolja kis szobrait, és amikor szándékosan letöri az egyik kart, bocsánatot kér. A film valóban páratlan figyelmet szentel ennek a hol gondosan, hol végkimerültségben végzett alkotói folyamatnak, melynek gyümölcsei, az elkészült alakok valóságos társak, a belőlük felállított gyönyörű, játékos nőcsapat pedig igazi közösség, család és társaság Lizzy számára, nem puszta művészi termék.
A barna összes árnyalatát felvonultató közegben Lizzy-t egy macska és egy sérült galamb terrorizálja. Az előbbi a lány öntudatos házikedvence, Ricky, aki állandó követelőzésével zavarja a munkanapok kellemes monotonitását, és aki egyik éjjel azzal ébreszti gazdáját, hogy egy zsákmányul ejtett galambbal próbál végezni. A madár még életben van, de Lizzy-nek esze ágában sincs megmenteni, úgy dobja ki az ablakon, mintha minden, ami azon túl van, csak egy óriási szemetesláda volna. Másnap a törött szárnyú madár nagylelkű megmentőjének szerepében már Jo tetszeleg.
Jo valódi frenemy, és amikor a közösen életben tartott piszkos kis madarat Lizzy visszaadja neki megőrzésre, még odamormogja neki a film passzív-agresszív kulcsmondatát: „elég undorító lesz a doboza, ha nem cseréled gyakran a papírt.” Lizzy maga is törött szárnyú kis madárként üldögél garázsműterme galamboktól mocskos beállója mellett, és bizony hiába igyekszik maga körül rendezett kis birodalmat fenntartani, ha a szomszédban lakó főbérlő nem ad meleg vizet, és idegtépően szofisztikált házibulijain a vörösbortól hangoskodó egyetemisták megzavarják a zsákutca békés magányát. Reichardt elképesztő gazdaságossággal festi meg ezt a világot, Lizzy színtelen, domesztikált egzisztenciális melodrámáját, melyben a leggyakrabban a képen kívül történnek a takaréklángon tartott események, vagy épp a képen kívülről érkező hang a legbeszédesebb.
A film egy 2019-ben már megszűnt kampuszon játszódik, maga a közeg is árasztja magából a személyességet. Reichardt egyetemi oktató volt élete nagy részében, dinoszaurusz iskolának nevezi állandó munkahelyét, a Bardot (Bard College, NY), ahol ugyancsak klasszikus művészeti képzés és a kritikai gondolkodás oktatása zajlik. A bölcsészettudományok és a művészeti nevelés világszerte hanyatló tendenciájára is reflektál, ennek a kihaló, furcsa világnak és emberfajnak is emléket állítva filmjével: hosszú, szótlan szekvenciákat szentel a tábori hangulatban élő és dolgozó művészek hétköznapjainak, akik kellemes időtlenségben fordítják minden energiájukat a szellemi tevékenységre és a művészetekre.
Lizzy könnyen tűnhetne fel a féleszű, a balek, vagy az áldozat szerepében, de a film ugyanolyan monokróm színekkel ábrázolja őt is, mint környezetét. Ő ugyanolyan semleges, mint az ipartelepi hangulatot árasztó kertváros és a barna és a szürke árnyalataiban feltűnő virágos ingek, pizsamák, zoknik és pulóverek. Magánya választott magány, de nem valódi függetlenség, az őt frusztráló családtagoktól és életét megkeserítő más szereplőktől nincs lehetősége eltávolodni. Azonnal megérezzük, bár nem látjuk pontosan a mellőzöttséget, a renyhe jóllétet, a céltalan tengődést, a kisvárosi szűk levegőt, azt a rivalizálást, amiben igazán egyik félnek sincs ambíciója lenyomni a másikat. Reichardt hangulati palettája és szorongó alaptermészetű karakterei ugyanúgy seszínűek, mint a képi világ; a humor csalóka, a konfliktus életlen, a drámai pillanat illékony, s mindez így tökéletes.
A Showing Up bemutatója 2022-ben volt Cannes-ban, magyar forgalmazóról egyelőre nem tudunk.
