„Neki kellene most itt állnia és nem nekem”– ezzel a dermesztő kijelentéssel kezdte Tarr Béla a felvezetőjét. Nehezen lehetett volna elsiklani az estet beárnyékoló tragédia felett. Tarr megidézte nekünk a különös, magas fiú alakját, aki megállás nélkül dolgozott, egyszerre foglalkozott írással, színházzal, filmmel, halála előtt két héttel még a következő filmjére készült. A mély szomorúság mellé azonban az életigenlés érzése vegyült: maga az esemény ténye, hogy itt ül ennyi ember együtt, azért, hogy megnézze a filmjét, tükrözve ezzel a film, a művészet éltető erejét. „Azért ez nem egy könnyű falat, de állítom, hogy az elmúlt tíz év egyik legjobb filmje. Nagyon kérlek, hogy fogadjátok szeretettel” – búcsúzott el a magyar rendező, aki egy pekingi workshopon tanította Hu Bót. Ezzel a nehéz útravalóval ültünk neki a filmnek.
Egy maréknyi ember történetét követtük végig egy kínai nagyvárosban, ahol nincsen se csillag, se Hold, de még a Nap is hiányzik az égről, a növényzetet vagy a zöld színt is hiába keresnénk. Az elszürkült képkockákra különböző figurák, családok életének jeleneteit szilánkosan tette fel, és lassú tempóban fűzte össze a rendező.
Hosszú, nagy csendekkel elmélyített snitteken bomlik ki a négy fő cselekményszál: a nyomornegyedben felnövő két tinédzserről, akiknek már az iskolában az orruk alá van dörgölve, hogy a kutyaszarral egyenértékű a létezésük, a saját erkélyén nyomorgó nagypapa sorsáról, akit a családja idősotthonba akar beadni, és a kiüresedett, magányos fiatal férfiról, aki a legjobb barátja feleségét elcsábítja, a barát pedig megöli magát.
Wang Yuwen, Peng Yuchang
A finoman kidolgozott, kortárs környezetbe ágyazott szereplők furcsamód archaikusan hatnak, olyanok, mintha egy ősi meséből léptek volna ki. A korokon átívelés gondolatát a filmben ki is mondják: az ember, koroktól függetlenül, mindig ugyanúgy viselkedik. A történetnek erőteljes társadalomkritikai vetülete is van, az állandóan jelenlévő pénzhiány szégyent, erőszakot és fájdalmat szül. Görög tragédiákat idéző erős toposzokat használ, mint a bűn, gyilkosság, öngyilkosság, nyilvános megszégyenülés.
A rendező markáns elbeszélői attitűddel operál, ami semmiképpen nem mondható klasszikusnak: egyszerre hoz létre naturalista és stilizált világot. A szereplők arcába, tarkójába tolt kamera hipnotikus lassúsággal figyeli az eseményeket. Gyakran hoz létre egy furcsa burkot, ahol a fókuszon kívül eső külvilág elérhetetlen és felfoghatatlan távolságba kerül. Az intim párbeszédek mintha sűrű ködön keresztül szüremlenének felénk. A külvilág kontúrjainak elmosódásával párhuzamosan élesedik a figyelem a belső folyamatok irányába. A mondatok közötti csendben születik meg az a sötét költőiség, ami áthatja az egész filmet.
Ez az alkotói hozzáállás döbbenetes részleteket képes megragadni. Amikor az idős ember arcán – annak egy tehetetlen és nyomorúságos pillanatában – elidőzik a kamera, olyan érzésem volt, hogy a teljes emberiség fájdalmát képes megmutatni. A rendező lételméleti kérdéseket feszeget, és közben olyan helyekre merészkedik, ahova kevesen mennek önszántukból – a teljesen értelmetlen létezésbe, kínnal teljes, minden illúziótól mentes emberi sötétségbe. Arra mutat rá, hogy az ember pőre és kiszolgáltatott lény, valójában megismerhetetlen; és mindezt azzal a kettőséggel játszva ábrázolja, hogy egyszerre vagyunk érzéketlenek és érzékenyek. A test határán, a bőrfelületeken meg kell állnunk, azon túl a többi rejtély. Olyan, mintha egy kegyetlen természetfilmet látnánk, ahol az embert, mint lényt figyelhetjük meg. A kibontakozó szálakon a történetek végül összekapcsolódnak, és egy összefüggő, zárt rendszerré, egyetlen nagy buborékká áll össze az addig töredezett egész, ahol nincs megoldás, és ahonnan a kiút csak látszólagos.
Az egyik legmarkánsabb rendezői eszközzé a Tarr-filmekre is jellemző, szélsőségesen öntörvényű időkezelés válik. A 234 perces játékidő alatt szürreális módon elnyúlnak, belassulnak az események, és ez új jelentést ad a történéseknek. Végső soron azt állítja a film: mindenre van idő. Rámutat, hogy az állandó sietés, ami meghatározza a létezésünk, az az állapot, hogy mindig dolgunk van, mind-mind rozoga, ránk erőltetett illúzió csupán. Azokat a pillanatokat adja vissza nekünk a film, melyek felett a hétköznapi zajban elsiklunk, amik elől menekülünk, pedig rengeteg tartalom és igazság van bennük.
A film nézése izgalmas módon az olvasás élményével állítható párhuzamba. Az egyedüli zenei elemként felcsendülő néhány, tompán morajló elektronikus gitárakkord ciklikusan visszatér, megfoghatatlan körkörösséget hozva létre, mintha fejezeteket választana el egymástól.
A minimalista párbeszédek hálózatában időnként direktnek ható mondatok hangzanak el, melyek néha segítik a film világának megértését, néha viszont már sulykolásként hatva csak az alapvetően nyomasztó, elviselhetetlen légkört mélyítik. Ellentmondásosságával kelt feszültséget, hiszen az egyébként fordulatosnak mondható történet igazából nem úgy fontos, mint ahogy azt megszokhattuk: egy pisztolyos-leszámolós jelenet hasonló súlyt kap, mint az óriás kincsnek számító billiárddákó pénzre váltásának szívbemarkoló aktusa.
Hu Bo karizmatikus színészi gárdával dolgozott, és valójában a fő fókusz az embereken, az arcukon és a játékukon volt. Valahogy elérte, hogy kicsit mindenen kívül maradjunk, mégis a bőrünk alá fészkelte magát. Ennek hátulütője, hogy számomra néha nehéz volt a történetre kapcsolódni, mert a filozófia, ami mozgatta, nagyobb hangsúlyt kapott.
Hu Bo
Hátborzongató élményként hatott a fokozatos felismerés, mennyire egyetemes világot hozott létre a film. A kínai város képei, belső terei simán lehettek volna valahol Dunaújvárosban egy gyártelepen, vagy egy lerohadt vidéki gimnáziumban, egy külvárosi negyed bűzös, koszos lakásbelsejében. Azt az érzést keltette bennem, az ember a világon mindenhol lényegében ugyanazokban a kis “cellákban” rendezte be az életét. Ezt az állítást húzta alá az az emlékezetes képsor, amelyben hosszú percekig az öregotthon nyomorúságos kis szobái mellett siklik végig a kamera: szobákba zárt, ottfelejtett életek igazsága.
Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az egészben van valami disztópikus. A film előtt vetített Man in the Wellben a helyszín szintén egy természeti környezetet mellőző, romos betonépület, amit két gyerek, mint két kis lény, fésül át ételt keresve. A romok között csak egy megkötözött, kipeckelt szájú férfit találnak. Esznek belőle, majd egy kútba dobják. Hu Bo attitűdje radikális és ellentmondást nem tűrő, és miközben az emberi létezés legsötétebb aspektusainak szeme közé néz, mégis valahogy képes empatikus lenni.
Punkos éllel sűrűsödik a lényeg a címben is jelölt, valahol ülő elefánt sose látott alakjában, mely egyszerre lehet mitikus és profán: egy elérhetetlen istenség, a dolgok értelme, vagy nem több egy megkínzott cirkuszi állatnál. Záróakkordként fülsiketítő üvöltése kettészeli a sötét, poros, égetlen éjszakát, érzékeltetve azt az erőt, amiből egy nem mindennapi életmű fakadhatott volna.
Az An Elephant Sitting Stillt a Cinema Niche hozta el hazánkba, mindössze két alkalommal vetítették a magyar mozik.
