filmhu: Szeptember elején a Közalapítvány Kuratóriumához írott leveledben vázoltad a filmszakmát érintő, egy jól működő finanszírozási és ellenőrzési rendszer kiépítésére vonatkozó legfontosabb javaslataidat. Hogy született ez a levél, és kik azok, akikkel egyeztettél ezekben a kérdésekben?
Grunwalsky Ferenc: Azért írtam levelet, mert szeretem ezt a formát, szemben a hivatalosabb verziókkal. Azt is jelenti ez, hogy inkább egy tárgyalási alapról van szó. Olyan programról vagy ajánlatról, ami a többiekkel (a Kuratóriummal, az MMK munkatársaival, a Játékfilmes Szakosztállyal, az MRC-vel, a producerekkel, és az összes érintett alkotói terület képviselőivel) való állandó találkozások és konzultációk közben összeállt. A filmszakmában a folyamatok nem úgy zajlanak, hogy egy pályázaton eldöntik, ki kap pénzt, és onnantól kezdve senki nem tudja, hogy mit csinál a másik. Ez élő kapcsolat, heti vagy majdhogynem napi rendszerességű. A pályázati határidők lejáratától függetlenül bármilyen produkció vagy szakmai terület bármilyen problémával bejelentkezhet hozzánk és azokra választ, megoldást kell keresnünk. A filmművészetben ugyanis még sosem történtek úgy a dolgok, ahogy előtte az ember otthon elképzelte – menet közben mindig minden megváltozik, és ez állandó problémákat vet fel.
filmhu: Hogyan halad a törvényben meghatározott célok felé a most kialakuló struktúra?
G.F.: A Mozgókép Törvénynek megfelelően, és a szüntelenül változó gazdasági és jogi környezetet figyelembe véve, el kell készüljenek a hozzá megfelelő pályáztatási szabályzatok, és a Közalapítvány új működési szabályzata. A törvény a szakmának olyan lehetőséget adott, hogy saját maga rendezze önmaga gyakorlatát. A régi rendszernek megfelelő gondolkodás úgy vélhette, hogy április elejétől, ahogy a törvény érvénybe lép, a különböző hivatalok
(és minisztériumok) majd rendezik egymás között, hogy mit kell még szabályozni. Hál’istennek ez most fordítva van, vagyis a szakmán belül kell kiforrnia, hogy milyen problémái vannak a gyakorlatban, mit kell még megoldani, és nekünk kell kitalálni, javasolni azt is, hogy mit, hogyan lehetne megvalósítani.
Annak idején a Filmszemle bevezetőjében elmondtam, hogy nehéz időszak következik, és hogy másfél-két évbe telik, amíg a szakma ennek alapján kialakíthatja a saját jogi-pénzügyi, valamint filmezési, kulturális és koprodukciós gyakorlatát. A szakma felelőssége mindez, hiszen csak mi tudjuk, hogy melyik területen, hol, mi a gond, melyik produkció milyen problémákba ütközik. Ráadásul beléptünk az EU-ba, ennek is újabb és újabb következményei vannak. Nekünk kell ezeket a gondokat feltárni és megoldani. Azt is, hogy mikor, melyik minisztériummal, szervezettel kell együttműködnünk annak érdekében, hogy az egész szféra bővüljön, fejlődjön. Hogy a törvénynek milyen apró, szerteágazó jogi problémái lehetnek, amire senki nem gondolhatott az elején – hiszen nem volt soha még nálunk ilyen működő gyakorlat.
A törvény tehát szabadságot is adott és iszonyú kegyetlen felelősséget is rótt a szakmára. Nem mondhatjuk azt, ha elrontottunk valamit, hogy más rontotta el. Ez legalább ugyanakkora munkát kíván, mint a törvény előkészítésében és megalkotásában való részvételünk.
filmhu: A bürokrácia szinte átláthatatlan dzsungele talán sokakat visszariaszt ettől az úttól…
G.F.: Néha nekünk is a hajunk szála az égnek áll ettől, de az is igaz, hogy minden hivatalnak. Ezerszer ütközünk bele olyan régi, vagy más területen lévő jogszabályba, amiről el kell dönteni, hogy vonatkozik-e ránk, minek nem kellene vonatkoznia, mit kellene megváltoztatni. A producerektől temérdek jelzés érkezik, ezeket kell nekünk újra és újra egyeztetnünk, miként a törvény minden egyes passzusát is egyeztetni kellett. De nem csak a felsőbb és társhatóságokkal, hanem magán a szakmán belül is. Vagyis szüntelenül fennáll a lehetősége a békének és a békétlenségnek. Semmivel nem lazább ez az út, mint amikor a filmtörvény munkálatait elkezdtük. Itt nem lehet sem hisztériázni, sem vészharangot kongatni, mint ahogy az sem volt elég, hogy megszületett a törvény – ezután sem megy minden magától. Nem mindenki örül annak, hogy állandóan, újra és újra ki kell ötölni egy új megoldást valamire, nem minden hivatal örül annak, hogy megint jelentkezünk, hogy megint meg kell oldani valamit, hogy ismét nem úgy érvényes ránk valami, mint mindenki másra. Az egyeztetési folyamat úgy nézhet ki, mintha mi szüntelenül valami külön megoldást, vagy kiváltságot, speciális engedményeket akarnánk magunknak kicsikarni.
filmhu: Hogyan látod ennek a munkának a jövőjét, hogyan zajlanak majd rendszer kicsiszolásának munkálatai?
G.F.: Az a legfontosabb, hogy mindig meg tudtunk egyezni egymással. Újra és újra meg kell egyeznünk és ezt vállaljuk. Meg lehet nézni, ahogyan más kulturális területeken megpróbáltak egyezkedni: jól összevesztek, alighogy elkezdték. Nekünk nincs más lehetőségünk, mint továbbra is, újra és újra megegyezni, valamint ügyelni arra, hogy a filmek, amiket létrehozunk, szabályosan jöjjenek létre, és ahol szabálytalan megoldásokra van szükségünk, ott javaslatot teszünk arra, hogy mit lehetne másképp csinálni.
Nem szeretnénk tehát kiadni a kezdeményezést a kezünkből, se a jogalkotás területén, sem pedig a pénzügyi lebonyolításban. Ez persze az idegek állandó csatájával jár – mert úgy tűnik, mintha bizonytalanság lenne. Holott nincs, éppen arról van szó, hogy ugyanaz a harc, amit szerintem az ipar és a munka minden területén mindenhol meg kell manapság vívni – eddig ilyen általános keretpénz-összegben nem bukkant még fel. Most részleteire lebontva kerül mindez elő és teljesen ismeretlen terület felé haladunk.
A szakma eddig ahhoz volt szokva, hogy fölrohangál ide, fölrohangál oda, mindenki irtja a másikat – mi magunkra vállaltuk azt, ha balhé van, akkor legyen itt, nálunk a balhé. Itt vesszünk össze, egymással; nézzünk egymás szemébe. Amióta a törvény életbe lépett és ezt a munkát a Közalapítvány képviseletében végezzük, azóta az MMK-val nem kell sokat törődni. A sajtóban a Sorstalanság volt az egyetlen kivétel – ahol nem csak az MMK, de az egész szakma hatalmas kockázatot vállalt, amikor úgy ítéltük meg, hogy ennek a filmnek el kell készülnie. El kellett dönteni azt is, hogy ebben a talán sok esetben műbalhékkal körülvett produkcióban milyen feladatot kell vállalnunk – a végeredményt látva azt gondolom, hogy igazunk volt.
filmhu: Milyen konkrét eredményeket lehet ettől várni, jobbak lesznek a magyar filmek, mint korábban?
G.F.: A következő Filmszemlén látható lesz: a szakma több filmet csinált, magasabb színvonalon, több műfajban, minden szempontból előrehaladt. Ez nem büszkeség kérdése, hanem egyszerűen nagyon nagy dolog.
A program, amit a levélben megfogalmaztam, azoknak az intézkedéseknek a felsorolása, amelyekkel új, korszerű formát tudunk adni a pályáztatásnak, a filmek menedzselésének. Volt már ÁSZ-, KEHI-, és mindenféle más vizsgálat, ezeknek mind-mind megfelelve kell működtetni a rendszert. A minimális intézkedésekhez szükséges feltételeket foglaltam össze, ami ahhoz kell, hogy a szakma még jobban, még gördülékenyebben, még hatékonyabban tudjon dolgozni.
filmhu: Melyek azok a legfontosabb problémák, amik ebben a másfél-két évben megoldásra várnak?
G.F.: Hatalmas munkáról van szó, de nem csak a mi részünkről, hanem minden filmalkotó részéről. Annyi kulturális érték halmozódik fel, hogy ezeknek a segítése nagyon hozzáértő és aprólékos szabályozást kíván. A döntő kérdés az, hogyan lehet összeegyeztetni az állandó szabályozást és ellenőrzést az állandó lehetőségadással. Szélesedett a spektrum: soha ennyi filmalkotás és alkotó nem volt, a magyar film aranykorában sem volt ekkora filmszám – nem csak a játékfilmekre kell itt figyelni, hanem a dokumentum-, a kisjáték-, és az animációs műfajokra is.
Ehhez hozzá kell tenni azt is, hogy az MMK egyedül maradt, mint finanszírozó. A televíziók, másokkal együtt gyakorlatilag kivonultak a piacról. Ezért egyre fontosabb a belföldi tőke bevonása, a befektetési kedvezmények igénybevételének valódi lehetősége, és a koprodukciók arányának növelése. Jelenleg a filmeket tekintve sokkal jobb minőséggel és nagyobb mennyiséggel állunk szemben, – és mégis partnerek nélkül. Hozzá kell tenni, hogy ez a szektor a környező országokhoz képest nálunk kapja a legtöbb pénzt az államtól, és ugyanakkor a legtöbbet is nyújtja érte. Ezt a filmszámot, mint ami nálunk készül, máshol nem tudják felmutatni, sem játék-, sem dokumentumfilmben.
filmhu: Történt-e változás a nézettségben, mennyire érdeklődik a közönség a magyar alkotások iránt?
G.F.: Két évvel ezelőtt azt ígértük, hogy 20%-kal fölemeljük a magyar film nézőszámát. Ez akkor 400 ezer nézőt jelentett. Egy év múlva – vagyis a legutóbbi Filmszemléig – 1 millió néző felett állt ez a szám, most pedig úgy néz ki – nem akarom persze elkiabálni -, hogy elérjük a másfél millió nézőt. Vagyis minimálisan 60%-os az emelkedés. Ez megerősít abban, amit mindig is vallottunk: a kultúrát széles sávban kell művelni, és a készülő filmek számát emelni kell. Ha minden két vagy két és három hétben új filmmel, stabilan megjelenő áruval állunk elő, akkor a néző tudja, hogy kedvenc színészeit vagy rendezőit rövid időn belül újra láthatja. Állandó, megszokható kulturális környezet veszi körül.
Szomjas György így fogalmazott a Filmtörvény vitájában: „a magyar néző kapjon magyar filmet”, vagyis legyen neked saját terméked, amit saját magad élvezhetsz a saját környezetedben. Ezt tűztük ki célul, és látjuk, hogy most valóban stabil megjelenésre számíthat a néző, és kezd kialakulni – tehát nem egy-két kiugró esetről van szó – a nézői bázisa mindennek, különösen a fiatalok körében, kezdenek ehhez hozzászokni, és úgymond újra trendi az, hogy - ízléstől függően persze - a néző magyar filmek közül válogat a moziban és szereti, ha megkapja azt, amilyet keres. Valószínűleg a kultúrát így lehet egy szélesebb területre közvetíteni. Az intézkedések, amikről beszélek, ennek a biztosítékai.
filmhu: Mi a helyzet ezen belül az elosztási rendszer kialakításával, hol tart most a folyamat, merült-e fel új szempont a levélben megfogalmazottakhoz képest?
G.F.: Az alkotók és a pénzügyi befektetők számára a folyamat minden részletének átláthatónak, tisztának kell lennie, hogy mindenki akkor juthasson a pénzéhez, amikorra az ígéretek, a szerződések szólnak. A pályáztatási rendszernél alapelvként kell figyelembe venni, hogy film abból lehet, amit le lehet forgatni. Nem csak a pénzről van szó, hanem az ötlet meglétéről, a társalkotókról, partnerekről, befektetőkről, színészekről, forgatókönyvről – és arról is, hogy mindez elég hatékonyan működik ahhoz, hogy el lehessen juttatni a közönséghez.
Az Unióban a normatív és szelektív támogatás rendszere alapkövetelmény. E nélkül nem lehet biztosítani azt, hogy egy film kiszámítható módon készüljön el. Az alkotóknak tudniuk kell, hogyan hasznosulnak az eddigi munkáik a normatív támogatás területén. Ami sikert, eredményt elértek külföldön vagy idehaza a nézőszámban, annak eredménye kell, hogy legyen, és ezt bele kell tudniuk fektetni a következő filmjeikbe. Nem arról szól tehát a normatív támogatás, hogy valaki pénzt kap és zsebre rakja, hanem hogy ezt a normatív támogatást vissza tudja forgatni a filmkészítésbe.
Mindez persze vitákat is kivált, leginkább két okból: az egyik, hogy a rendelkezés mikortól legyen érvényes. A szakma egységességének szempontjából, és mint alkotó is, azt tudom mondani a magam szubjektív véleményeként, hogy nem szabad különbséget tenni azok között, akik az idén jól dolgoztak, vagy akik 4 évvel ezelőtt teljesítettek kiemelkedően. Ilyen mesterséges időpont vagy megosztaná a szakmát, vagy rendkívül szerencsétlen feszültségeket teremtene. A Kuratórium is elfogadta, és a szakma is egységes volt abban, hogy ha együtt készítettük elő, és együtt csináljuk a reformfolyamatokat, akkor együtt is használjuk fel ennek az eredményeit. Az „együtt” alatt azt értem, amit az egész ország ért rajta: az újabb időszámítás a rendszerváltáshoz köthető. Azon lehet vitatkozni, történelmileg, politikailag, hogy ki mikortól számítja. Mi nagyon pontosan el tudjuk ezt dönteni, számunkra a rendszerváltás azóta lépett életbe, amióta a Magyar Mozgókép Közalapítvány létezik. Innentől dolgozunk más struktúrában, mint azelőtt. Innentől kell a normatív támogatás érvényességét számítanunk.
filmhu: Hogyan fog zajlani ez a folyamat a legelején, amikor 13 évnyi filmtermés alkotója jelentkezhet a normatív finanszírozás igényével? Milyen szempontok alapján lehet majd akkor eldönteni, hogy ki és mikor jut hozzá a teljesítménye, nézettsége, fesztiválsikerei alapján megérdemelt támogatáshoz?
G.F.: Természetesen nem tehetünk egyenlőséget a múlt és az innentől számított jelen vagy jövő között. Pénzügyileg sem tudnánk elviselni, hogy a 13 év ugyanannyi pénzt vigyen el, mint a holnap jelentkező eredmények. Az inflációt, illetve a régebbi gyakorlat sajátosságait is figyelembe véve – vagyis hogy ugyanaz a forint nem annyit jelentett akkor, mint amennyit most jelent – közmegegyezést alakítottunk ki. Ezt már a törvény előkészítése idején megfogalmaztuk, mikor belekerült a koncepcióba a normatív-szelektív szabályozás. A legkülönbözőbb számításokat végeztük el európai példákat és mindenféle lehetőséget figyelembe véve. Ez alapján alakult ki, hogy egy bizonyos pontrendszert alkalmazunk – ezt a honlapunkon meg lehet tekinteni – és az időben visszafelé bizonyos módon ezt harmadoljuk. Ami tehát ma 100 forintnak megfelelő pontszám, az egy régebbi produkció azonos pontszáma esetén 33 Ft-ot jelent.
Gazdaságilag végig kellett gondolnunk, hogy mi az a teher, amit el tud viselni az MMK, és ami nem veszélyezteti a jövőbeli beruházásokat. Nem engedhetjük meg ugyanis, hogy túlsúlyba kerüljön a normatív támogatás a szelektívhez képest. A világban különböző arányok vannak (40-60%, 50-50%), ez változó és annak is kell maradnia, hogy azt a szabadságot meghagyjuk, hogy látni lehessen, mi az ösztönzőbb. Vagyis hogy azt lehessen mondani, hogy abból az összegből, ami jár neked, most ehhez az új filmhez ennyi pénzt kapsz – ami épp ahhoz kell, hogy további pénzek megszerzéséhez jó esélyed legyen. Ezek azok a problémák, amikről ilyen részletességgel a törvény előkészítése idején még nem lehetett szó. A törvény azt szögezte le, hogy ezt a struktúrát életbe lehet léptetni.
Speciálisan magyar modell ez, mert ilyen a világon sehol máshol nincs. Tehát hogy egyszerre szigorú, szabályozott és mindent ellenőrző, másrészt pedig familiáris, családi, közösségi, művészi és műhelyszerű, mert hiszen ismerjük egymást, rajta tartjuk a kezünket ennek a művészetnek az ütőerén, tudjuk egymásról, kiben milyen adottságok vannak – ha mindezt csak bürokratikusan néznénk, akkor az őrületes ellentéteket okozna. A modellnek rugalmasnak kell lennie, és naprakészen újra kell értelmezni mindent.
filmhu: A Közalapítvány működésében fontos szerepet játszik az Alapítói kör. Ezzel kapcsolatban többször felmerült már az a jogi és szakmai probléma, hogy a 90-es évek eleji állapotok mára megváltoztak, új szereplők léptek színre, mások eltűntek, vagy nem aktívak a filmezés területén. Szükség van-e az Alapítói kör megváltoztatására?
G.F.: Nem vettem részt benne, de bizonyára nagy viták voltak az Alapítói kör körüli kérdéseket tárgyaló fórumokon – hogy hányan vannak, hogyan működnek, kik a tagjai. A kérdés nagyon éles volt először kb. 3 évvel ezelőtt. A törvény alapvetői problémáinak tárgyalásánál épp arról beszéltünk, hogy ne ott kezdjük el, ne azt firtassuk, hogy jó-e egyáltalán az Alapítói kör összetétele. Aztán a törvény részletei erről elterelték a figyelmet. Most, amikor a törvényt elfogadták, megint kiéleződött a kérdés, hogy kinek van befolyása a Közalapítványnál – ezt pedig az Alapítói kör határozza meg. Így jött fel újra az, hogy az összetételen változtatni kellene.
Szerintem most a helyzet majdnem hasonló ahhoz, mint amikor a törvény végső szövegezését vitattuk. Ahol megteremtettük annak a lehetőséget, hogy kedvezmények révén befektetői tőke tud bejönni a filmkészítésbe külföldről és belföldről is – tehát itt nem csak állami pénzekről van szó: az MMK részesedése a játékfilmeknél 40-42% körül mozog. Anélkül, hogy a televíziók ebben benne lennének (ami máshol az egész világon elképzelhetetlen, a televíziók szoktak lenni a legnagyobb befektetők).
Tehát nagyon fontos, hogy a szakmai szervezetek, az alkotók és a producerek felismerjék, hogyan működhetnek ebben a rendszerben. És ezen most nem az Alapítói kört értem, hanem az aktív filmkészítőket, és az azokat tömörítő szakmai szervezeteket – ahol az igazi érdekellentétek megjelennek. Az a fontos, hogy a producerek, a rendezők, a játékfilmesek, a dokumentumfilmesek, az animációsok és a természettudományos kisfilmesek, a filmterjesztés és a gyártás egyensúlyba tudjanak kerülni. Folyamatosan működni tudjanak. Ebben a percben kisebb probléma az Alapítói kör kérdése. A fenti szervezetek pedig úgy tűnik, látják, hogy a gyakorlati munkában mi akadályozza őket, és hogy ebben kell tovább haladnunk. Ez pedig elsősorban a szinte napi munkát végző Kuratórium felelőssége. A döntő események itt zajlanak, a szervezetek érdekérvényesítése, nyomása is ide érkezik, itt sűrűsödik.
A kérdés tehát most az, hogy hogyan tudunk egyensúlyt teremteni a különböző ágazatok között – ha csökken a pénz, ha nehezebbek a gazdasági feltételek, akkor is: hogyan tudunk az embereknek kenyeret adni, foglalkoztatást nyújtani – hiszen itt nem csupán a művészetről van szó. Nem csak olyan felelősség ez, hogy valakinek a művészi ábrándjaival mi a helyzet – ipari háttér van mögöttünk, munkahelyek és munkalehetőségek. Mindezen kérdéseknek a döntő centruma a Kuratórium. Az Alapítók pedig, azt hiszem, vannak olyan józan eszű emberek, hogy tudják, ennél a belső egyensúlynál dől el a dolog, és belátják, hogy nekik is ezt kell elősegíteniük. Erről nem lehet, nincs idő elvi vitát folytatni.
filmhu: A Kuratórium tagjait év végén választják majd újra. Befolyásolhatja-e ennek az eredménye a reformfolyamatok további menetét?
G.F.: Ennek a szakmának nagy érdeme, hogy jól össze tudunk veszni, de aztán elég hamar kijózanodik mindenki. Egyrészt a választást természetesen egyeztetési folyamat előzi meg. Másrészt ez a szakma kemény viharokat állt ki. A filmtörvény erre nagyon jó példa, de a működés biztosítása hasonló súlyú feladat. Van akkora jelentősége, mint annak a kérdésnek, hogy milyen törvény az, ami a hasznunkra válik. Láttam azt is, hogy a többieknek ez hogyan nem sikerül – se az íróknak, se a zenészeknek – adja Isten, hogy sikerüljön! De egyelőre még nem tudták belátni, hogy egymással hogyan tudnak dűlőre jutni. Mi, filmesek, voltunk az egyetlen társaság, (akinek egyébként „a legnagyobb pofája van”, és a legjobban tudunk összeveszni), akik kiegyeztek egymással. És ezt pontosan azért tettük, hogy ez a filmkultúra, amire esküszünk, hogy életerős és létezik, eljusson a maga helyére - amire 3 évvel ezelőtt mindenki azt mondta: „400 ezer nézőért kiabáltok”. De ma másfél millió van! Ezért nem hiszem, hogy ne lenne megint mindenki a józan eszénél, amikor erről van szó, és nem hiszem, hogy ma butábbak lennének a szakma bármely területének képviselői, mint akkor voltak. Ma sokkal kevesebb a vita egyébként, mint annak idején volt, úgyhogy szerintem most is meg tudunk majd egyezni végül.
A többi kezdeményezés éppen azon bukott meg: ahelyett, hogy végiggondolták volna, hogyan működhet a kultúra, hogyan lehet teljesítőképes, hogyan lehet utánpótlása, hogyan lehet az egész folyamatot állandóvá és üzembiztossá és emellett szabaddá tenni – ehelyett egymással próbáltak elvi vitákat végigvinni. Az elvekből filmek azonban – csak úgy – nem születnek. Aki a gyakorlatot nem tanulja meg kialakítani, az itt meghalt. Azt gondolom, hogy nincs olyan hülye a filmszakmában, aki most akarná fölborítani a saját egészségesen, jó irányba működő lehetőségeit.
filmhu: A Filmtörvény közvetlen hatásait figyelve – különösen az adókedvezmények területén – jellemző lehet a folyamatokra, hogy vajon mennyire indult meg a magántőke a filmgyártás felé. Ha az MMK részesedése 40% körüli, honnan jön a többi 60%-nyi pénzösszeg: az eddigi tapasztalatok szerint kik fektetik a pénzüket magyar filmekbe?
G.F.: Hozzá kell tenni, a dokumentumfilmek területén majdnem 100%-os a Közalapítvány részesedése, ezt a műfajt mi tartjuk fent. Ki fektet be manapság egy másfél-kétmilliós dokumentum vagy kisfilmbe? - de ha mégis megtörténik, az sem jelentős tétel. Ezért is van szükség a kiegyensúlyozásra: a játékfilmbe bevonhatsz külföldi partnert, más műfajokba erre kevesebb az esély. De ezeket éppúgy művelni kell, mert nélkülük szegényebb lenne a magyar kultúra.
Reméljük, hogy 2-3 éven belül el tudjuk érni, hogy a játékfilmek minimum 50%-a koprodukcióban készüljön. Jelenleg a belső tőke, a hazai befektetők kezdenek megmozdulni. Elsősorban a középvállalkozókról van szó. Eleinte azt hittük, hogy majd a nagy cégek fognak érdeklődni. De most az látszik, hogy nekik nem annyira érdekük – mi inkább a középvállalkozói rétegnek profiljába illünk bele. Hiszen mégsem olyan hatalmas összegekről van szó (egy adott film költségvetésének 20%-áról).
Ezzel kapcsolatban is felmerült persze egy jelentős probléma: hogy az adókedvezmény beleesik-e az ÁFA-körbe vagy sem. Most született meg az a megállapodás a Pénzügyminisztériummal, hogy miután ez kedvezmény igénybevételének számít, nem vonatkozik rá az ÁFA-terhelés. Így már a konstrukció megéri a befektetőknek. Amikor az adókedvezményeket megalkottuk, még egyikünk sem tudta, vajon tényleg megmozdul-e a magántőke. Az ÁFÁ-val együtt ez senkinek sem érte volna meg, mert éppen azt a 20%-ot vitte volna el, amit a kedvezmény biztosítani szándékozott. A megállapodás szerint, mivel senki sem kap ezért semmilyen filmjogot, tehát nem jogvásárlásról van szó, hanem szimplán egy adókedvezmény igénybevételéről: így a 20% valóságos 20% lehet.
filmhu: Hány filmről lehet tudni, hogy felhasználták, vagy éppen felhasználják ezt a bizonyos 20%-os kedvezményt és találtak maguknak befektető partnereket?
G.F.: Az ezzel kapcsolatos dokumentumokat november 22. után érvényesítjük, akkor ez pontosan kiderül majd. Amit most tudni lehet, hogy a Filmszemlétől október közepéig, a magyar film látogatottsága a hazai mozikban meghaladta a 700 nézőt. 2003-ban, tehát egy évvel ezelőtt ez a szám 530 ezer volt. És közben hátra van még – a teljesség igénye nélkül - októberben A temetetlen halott, a Dealer, a Tamara, a Másnap, Szabó István filmje a Csodálatos Júlia (amiben szintén van magyar pénz, bár kisebbségi részesedéssel), decemberben a Csoda Krakkóban, a Terézanyu, a Miskolci Boni és Klájd, a Nyócker és a Világszám! - tehát még biztosan ugyanennyi nézőre lehet számítani.
A filmeket látva borzasztóan érdekes, hogy miközben megjelent egy magyar közönségfilm-típus, aminek stabilan van nézője, egyszerre a világ fesztiváljain is nagyszerű eredményeket érnek el filmeseink. És hogy ne merüljön fel az elfogultság gyanúja, beszéljünk csak az utánpótlásról, a fiatalokról, a 40 alattiakról: tavaly aratott a Madzag alkotógárdája és nagyon jó színt vitt az egész filméletbe. Ma a világ filmkultúrájában pl. a fiatalok közül a magas szinten számon tartottak között ott van Fliegauf Benedek, Mundruczó Kornél, Hajdu Szabolcs, Szaladják István, Mészáros Péter, a Hukkle alkotója és a Sundance nyertese: Pálfi György, és a berlini fesztivál forgatókönyv-nyertese: Fésős András. Egyszerre emelkedik tehát a hazai nézőszám, van hét ilyen fiatal (és akkor nem számítottuk Tarr Bélát, Kamondi Zoltánt, Janisch Attilát, Jancsót, Szabó Istvánt, Mészáros Mártát stb…) – hasonlítsuk csak össze ezt a helyzetet például a magyar futballal!
Azt gondolom, ezzel az eredménnyel senki semmilyen személyi ellentét miatt nem szórakozhat. Ha megnézzük mennyi pénzt fordítottunk rá, látjuk, mekkora hatékonysággal teljesítünk. Ebben hihetetlen sok munkája, eredetisége és találékonysága van egyrészt a magyar szakmának, másrészt sok köszönhető annak a szervezeti formának is, amit nem véletlenül védtünk, és ami a törvény egyik központi gerince – ez pedig maga az MMK.
filmhu: A Filmtörvény egyik célja éppen az volt, hogy a politikától függetlenné tegye a filmszakmát. Most ez a gyakorlatban is mérhető talán: az őszi kormány-átalakulás mennyiben érinti a filmeseket, változott-e valami lényeges a politikai változások miatt?
G.F.: Nem véletlen, hogy ’91 óta számoljuk a normatív támogatást, vagyis hogy a munkánk eredménye hová nyúlik vissza. Eközben volt már néhány kormányváltás is. Azóta mi következetesen nyomjuk a szövegünket, ami miatt sokan utálnak is bennünket, és irigyelnek is. El tudom képzelni, hogy még nagyon sok problémába beleütközünk, de nem érezzük magunkat veteránnak, hogy a filmtörvény elfogása miatt hátradőlhetnénk a fotelban. Az a dolgunk, hogy ha bármi történik, és amíg a józan eszünk és a tehetségünk tart, ennek az országnak a kulturális színvonalat fenn kell tartanunk. Amíg nem veszik ki a kezünkből a döntések törvény adta jogát, addig úgy érzem, az nincs rossz helyen.
