Az Oscar több, mint egyszerű filmes esemény és seregszemle: politikai ellentmondásossága is sok vihart kavar. Jóllehet a hivatalos állásfoglalás szerint minden politikai jellegű véleménynyilvánítástól tartózkodni kell a színpadon, háborús időkben gyakran előnyt élveznek a hazafias filmek, sőt, két ízben éppen hogy politikai okokból halasztották el a díjkiosztót: 1968-ben Martin Luther King meggyilkolásakor a gálával a temetés utáni napig vártak, 1981-ben pedig a Ronald Reagen elleni gyilkossági kísérletkor egy napot csúszott a műsor. 1974-ben a színpadra meztelenül felrohanó békeaktivistát a műsorvezető David Niven nemi szervének rövidsége miatt gúnyolta ki – négy évvel ezután pedig Vanessa Redgrave a „cionista gonosztevők” ellen fakadt ki köszönőbeszédében. A tavalyi díjkiosztó botrányára mindnyájan emlékszünk: a dokumentumfilmes fenegyerek, Michael Moore többi dokumentumfilmes társával egyetértésben kelt ki Bush elnök ellen, beszédét le is keverték.

Az Oscar idén előbbre költözik, március helyett már február 29-én megtudhatjuk, kik az ezévi nyertesek. A gála színhelye 2002-ben a Shrine Auditorium-ból a Kodak Theater-be költözött, két háztömbre attól az étteremtől, ahol a legelső Oscar-díj kiosztót tartották.


Az Oscar története

Az első Oscar-díjakat 1928-ban adták át. Ekkor az ünnepség még korántsem volt a maihoz hasonlóan fényűző – a frissen alapított Akadémia egy szimpla, mindössze 270 vendég részvételével megrendezett vacsora keretei közt köszöntötte az általuk legjobbnak tartottakat. Ráadásul a díjak akkor még túl nagy meglepetést sem okoztak, hiszen a győztesek személyét jóelőre bejelentették. Ekkor még ahhoz sem ragaszkodtak, hogy egy adott díjat csak egyvalaki, illetve egy film kapjon, így aztán a legjobb film kategóriáján is két mű osztozott.

A harmincas években beköszöntött a hollywoodi aranykor, a hangosfilm megjelenésével új műfajok váltak sikeressé, mint például a gengszterfilmek vagy a musicalek. A filmek nézőszáma is jelentősen megugrott. Az Oscar-díj kiosztókat is egyre nagyobb figyelem övezte, ráadásul maguk a filmek is egyre nagyobb szabásúak lettek: 1939-ben olyan filmek versenyeztek egymással, mint az Elfújta a szél, az Alice Csodaországban és a Postakocsi. Mint emlékezetes, az Elfújta a szél tarolt: 10 Oscar-díjával azóta is feladja a leckét az Oscar-rekord-trónkövetelőknek. Ez az év arról is nevezetes volt, hogy első alkalommal ült fekete bőrű szereplő a díjkiosztón: Hattie MacDaniel pedig, ha már ott volt, nem is tért haza üres kézzel: a legjobb női mellékszereplő díját kapta, természetesen az Elfújta a szél-ben nyújtott teljesítményéért. Az életműdíjak hagyománya is a harmincas években kezdődött: 1935-ben D.W.Griffith, 1937-ben pedig Mack Sennett kapta meg a szobrot.

A negyvenes évek jól kezdődtek az Oscar számára: 1940-ben maga Roosevelt elnök konferálta fel a díjkiosztó ceremóniát. Ilyesmire azóta sem volt példa. Ebben az évben vezették be a lepecsételt borítékok rendszerét is, azelőtt ugyanis a másnap megjelenő újságokat már előre értesítették a nyertesek névsoráról, így az eredmény gyakran már előre kiszivárgott. A következő év rögtön az egyik legvitatottabb ítéletet hozta: a még ma is minden idők legjobb filmjének tartott Aranypolgár sem a legjobb film, sem a legjobb rendezés díját nem kapta meg. Orson Welles túl fiatal volt és túl sikeres, s az Akadémia ezt nem bocsátotta meg neki. Az utókor pedig az Akadémiának nem bocsátott meg azóta sem. 1946-ban Harold Russell az Életünk legszebb évei című filmben nyújtott alakításáért két Oscar-díjat is kapott, a legjobb férfi főszereplő mellett az Akadémia különdíját is hazavihette a második világháborús veterán, aki mindkét karját elveszítette a háborúban.

Az Oscar első televíziós közvetítésére 1952-ben került sor, innentől pedig évente milliók nézik világszerte. Persze eleinte a közvetítés nem ment olyan flottul, mint manapság: 1958-ban az NBC a gála végén figyelmeztette a műsorvezető Jerry Lewist, hogy még húsz perc hátra van a műsoridőből. Szegény Lewis kétségbeesésében egy magánszámba kezdett, de ez nem győzte meg a tévétársaságot: Jerry-t lekeverték, és egy pisztolyokról szóló rövidfilmmel pótolták a hiányzó perceket. Azért az az év sem volt egyértelmű kudarc: Ingrid Bergman sok-sok éves önkéntes száműzetés után először tűnt fel Hollywoodban, hogy átadja a legjobb női főszereplőnek járó díjat.

1964-ben, akkoriban, amikor a faji kérdések ismét előtérbe kerültek az Egyesült Államokban, Sidney Poitier győzelme jelentős fegyverténynek számított. Az első, színesbőrű színésznek járó legjobb férfi főszereplő díj számos fiatal fekete színészt ihletett meg, és töltött el bizakodással. 1966 Fred Astaire és Ginger Rogers spontán, múlt időket idéző táncáról marad emlékezetes. 1967-ben Alfred Hitchcock megkapta élete egyetlen Oscar-díját, egy életmű-díjat, produceri munkásságáért. 1968-ban Barbra Streisand és Katharine Hepburn megosztott legjobb női főszereplő díja okozott komoly meglepetést.

1970-ben Lilian Gish némafilmsztár és Orson Welles is életműdíjat kapott. Gish elment a gálára, Welles nem. Egy évvel később pedig elérkezett az Oscar-díjak talán eddigi legszebb pillanata: Charlie Chaplin elfogadta az Akadémia meghívását, és visszatért Hollywoodba, hogy átvegye életműdíját. Minden idők legnagyobb filmsztárja és a mozi egyik leginvenciózusabb feltalálója húsz évvel ezelőtt volt kénytelen elhagyni az Egyesült Államokat, elsősorban politikai meghurcoltatásai miatt. Chaplin maga is meghatódott nem várt sikerén, ahogy a hetvenes évek elejének Hollywoodja vastapssal köszöntötte az idős filmcsillagot. A következő évben máris újabb mélyponthoz érünk, amint Marlon Brando a helyére küldi az indiánok diszkriminációja ellen tiltakozó fiatal lányt. 1973-ban Katharine Hepburn tizenkét jelölése és négy díja ellenére először és utoljára jelent meg az Oscar-kiosztón. Távollétével a filmek versenyeztetése ellen tüntetett, most is csak azért érkezett, hogy átadjon egy életműdíjat. 1975 elsősorban Mary Pickford életműdíjáról és Louise Fletcher köszönőbeszédéről nevezetes. Fletcher a Száll a kakukk fészkére című filmben nyújtott feledhetetlent, és ezért kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Beszédében süket szüleinek jelbeszéddel köszönte meg a támogatást. 1978-ban John Wayne, nagybetegen, két hónnappal a halála előtt adta át a legjobb filmnek járó Oscart, a gála történek egyik legnagyobb tapsát váltva ki jelenlétével. 1979-ben Dustin Hoffmannak akadt nehéz dolga, hiszen megnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart a Kramer kontra Kramer-ért, és minthogy a hetvenes évek során végig megvetéssel nyilatkozott az Akadémia díjazási rendszeréről, sokan kíváncsian várták, mit is fog mondani. De jól kijött a dologból, és mindenkit meghatott, ahogy a színészek közti egyenlőségről és testvériségről beszélt.

Aztán jöttek a nyolcvanas évek. Kaszáltak a nemes ügyek: nyert a Tűzszekerek, a Gandhi, a Szakasz és a Miss Daisy sofőrje is. 1980-ban Henry Fonda életmű-díjat kapott, az Akadémia úgy vélte, itt az ideje kitüntetni a színész-matuzsálemet, aki élete során megdöbbentő módon még nem kapott Oscart. Az ítészek törekvése nemes volt, de mindenképpen korai: Fonda egy évvel ezután minden más színészt elhomályosítva megkapta a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját is. 1981-ben kapott Szabó István is Oscar-díjat, a Mephisto lett az azévi legjobb külföldi film. 1982-ben Mickey Rooney tartott megindító beszédet életmű-díja átvételekor, a valaha legnépszerűbb gyermekszínész szomorúan beszélt pályája hanyatlásáról. A 89-es Oscar-gála két okból is emlékezetes marad: az egyik a japán filmmágus, Akira Kuroszawa életműdíja, a másik pedig a show eleje, amikor Micheille Pfeiffer elénekelte az Over the Rainbow-t, és a dalba bekapcsolódott a teljes Los Angeles-i közönség, valamint hat más országbeli helyszín is, így többek között ausztrál, orosz és angol rajongók is együtt énekelhettek Pfeifferrel.

A kilenvenes évek elsősorban a nagyszabású, kosztümös filmek évtizede volt. Kaszált a Nincs bocsánat, az Angol beteg, a Titanic, de díjazták a Farkasokkal táncoló-t és a Szellem a házban-t is. Az új látásmód képviselőire is díjeső várt: Quentin Tarantino és ebben az évtizedben aratta zajos sikereit, és a Coen-fivérek Fargo-ja is elismerést kapott. Ezekre az évekre volt jellemző az elsősorban egy filmet méltató díjeső is: ezt a sorozatot a Bárányok hallgatnak kezdte el 1991-ben, de szépen felzárkózott a Nincs bocsánat, a Forrest Gump, a Titanic és az évtized végén az Amerikai Szépség is. Emlékezetes pillanatokat élhettünk át, amikor Al Pacino sokévi mellőzés után 1992-ben megkapta első legjobb férfi főszereplőnek járó díját az Egy asszony illatá-ért, vagy Steven Spielberg első Oscarja átadásakor 1994-ben, a Schindler listájá-ért. 1995-ben a tolószékhez kötött volt Superman, Christhopher Reeves-t láthattuk a színpadon, még 1997-ben szinte az összes addigi Oscar-díjas színész vonult fel a Shrine Auditorium deszkáira.