Az X-Men történet

A tömegmédia több fronton zajló, a közönség kegyeiért vívott háborújában az egyik fegyvernem átütő sikere még korántsem garantálja valamely másik fegyvernem eredményességét. Ahhoz, hogy az X-Men a képregényolvasók hada mellett a mozinézők sokaságát is megnyerje, majd meg is tartsa dollármilliókban mérhető bizalmukat, vajmi kevés lett volna az eredeti sorozat pőre hírneve.

Vajmi kevés lett volna az eredeti sorozat pőre hírneve

Az amerikai képregény ezüstkorát Stan Lee és Jack Kirby nyitották meg, akik kifogyhatatlannak tűnő képzelőerővel alkottak hosszú évtizedeken át. A 2000-es évek hollywoodi szuperhős-folyamának legnagyobb alakjai közül az X-Men, Pókember, Hulk, Daredevil, a Fantasztikus Négyes mind az ő szellemi gyermekeik. A fenti címek kivétel nélkül rengeteget változtak az idő múlásával, az 1963-ban debütált X-Men legendáriuma azonban a storyline szerteágazó mivolta és a főszereplők folyamatos mozgása miatt különösen nagy ívű evolúciót mutat. A Homo Sapiens fejlettségét meghaladó, velük együtt élő mutánsokról szóló sorozat az 1980-as években már a sokadik generációnál tartott, népszerűsége nőttön-nőtt, megjelentek a leágazó kiadványok, az 1990-es évek elejére pedig tovább izmosodtak a kereskedelmi mutatók, és a szerteágazó franchise filmes szempontból elképesztően csábító nyersanyaggá duzzadt.

Hogy a jól prosperáló képregények popularitását mily nehéz átváltani hasonlóan impozáns méretű hollywoodi bizniszre, arról legfőképpen a bukott produkciók nagy száma, valamint a kudarcok által kiváltott általános depresszió tanúskodik. Az élő szereplős Superman (1978) és Batman (1989) adaptációk sikerétől eltekintve ezekben az évtizedekben a szuperhősök csak animált formában tudtak működőképes mozgóképekké átlényegülni, a többiek sorra véreztek el a változatos nehézségek maratoni akadályversenyén. A 20th Century Fox 1994-ben, a sorozat sokadik kivirágzását követően szerezte meg az X-Men adaptációs jogait, a projekt megfelelő vágányra állítása azonban korántsem ment ostorcsapásszerű egyszerűséggel. Az első forgatókönyvet még Adrew Kevin Walker írta, a rendezői pozícióba pedig James Cameront kívánták ültetni, aki a képregény rajongójaként állítólag örömmel vállalta volna a megbízatást. A script kézről-kézre járt, számos író dolgozott a történeten (vászonkreditet végül csak David Hayter kapott), majd több direktorjelölt mérlegelését követően szerződtették a Közönséges bűnözőkkel befutott Bryan Singert. Az első csapó 1999 őszén csattant el, a 2000-ben bemutatott film pedig a nagy költségvetésű szuperhős-produkciók történetének nyárcsináló magányos fecskéjeként mind kritikai, mind bevételi oldalon szembeszökő eredményt fiadzott, és felnőttkorba léptette át a mindaddig B-kategóriás fércműveknek minősített műfajt.

Nem csupán elképesztő trükkökre képes képregényhősök

Az X-Men sorozat máig kitartó sikerének kulcsfigurája Bryan Singer. A filmrendezőként is megfontolt, alapos gentleman képes volt harmonizálni a szerzői víziót a stúdió elvárásaival és a közönség igényeivel: elfogadta a nagy akciók és a látványos SFX jelentőségét, de amilyen profizmussal viseltetett a spectacular movie alapszabályai iránt, legalább olyan érzékenységgel juttatta érvényre a klasszikus történetmesélés hagyományait. Miként a Közönséges bűnözők esetében, ez alkalommal is különösen nagy hangsúlyt fektetett a megfelelő színészgárda összeboronálására: egyaránt felkért veterán Shakespeare-színészeket (Patrick Stewart, Ian McKellen) és karakteres ifjú talentumokat (Halle Berry, Anna Paquin, Hugh Jackman), valamint rutinos és csodaszép, a hollywoodi fősodor által el nem koptatott színésznőket (Famke Janssen, Rebecca-Romijn Stamos).

A szereplőket nem csupán elképesztő trükkökre képes képregényhősökként, hanem önálló személyiségekként kezelte, így a film cselekménye korántsem ímmel-ámmal levezényelt közjátékok által összekapcsolt akciószekvenciák tobzódása, hanem valódi történetfolyam, amelyet a különböző motivációkkal felruházott figurák alakítanak. A mutánsokkal való azonosulás lehetőségét megteremtő emberi érzelmek, a kirekesztettség, a frusztráció, a düh, a sóvárgás és a félelem megjelenése új igényeket támasztott a nézőkben; bebizonyosodott, hogy igenis lehetséges gondolatokat számon kérni egy szuperhősökről szóló filmen. Másfelől nézve a realista elemekben bővelkedő X-Men az emberi társadalom sokszínűségének, a békés együttélés elsődleges zálogának tekintett toleranciának nagyköltségvetésű, látványos metaforája – amely humanista állásfoglalás bőséggel elegendő volt a kritikusok szimpátiájának elnyeréséhez.

Wolverine a franchise legnépszerűbb tagja

Szerencsére a stúdió a könnyű kasza célkitűzése helyett biztosította a szükséges feltételeket a színvonalas folytatáshoz. Singer megmaradhatott a rendezői székben, rendelkezésére bocsátották a szükséges időt és költségvetést, miként a szereplőgárdát is egyben tartották (ez az egyre népszerűbbé váló színészek szerteágazó kötelmei, valamint a megemelkedett gázsik miatt volt aggasztó probléma). Az X2 alvázát az 1882-es God Loves, Man Kills kötet szolgáltatta, amely eleve az értékterhelt, komoly morális problémák mentén kibontakozó történetek közé tartozik. Singer tudatosan, magabiztos fegyelemmel haladt tovább a megkezdett úton, megőrizve és finoman továbbfejlesztve az első rész vizuális világát, finomítva a karaktereket, az új szerepekre pedig ismét odaillő színészeket toborzott (így került fel a stáblistára a nagyszerű Brian Cox, vagy a szuperszexi Kelly Hu neve).

Az X2 minden szempontból felülmúlta a debütáló darabot, így a harmadik részt is reá kívánták bízni, de Singer inkább egy másik comics mítosz, a Superman feltámasztása mellett döntött. Így esett, hogy a rajongók mély aggodalmára az X-Men: Az ellenállás vége Brett Ratnerhez került. A kétségkívül profi, ám kevésbé kiforrott szemléletű direktor legfőbb törekvése az eredeti szabálykönyv precíz betartása volt; önnön keze nyomát csak mérsékelten hagyta rajta a filmen, de az előd hagyatéka, a karakterek iránt érzett általános szimpátia, a látványos akció és a biztos mesterségbéli tudás elégséges volt a kereskedelmi sikerhez. A kritikusok azonban fanyalogni kezdtek: az előzményekhez képest lélektelen, helyenként kifejezetten slampos, általában véve középszerbe csúszó popcorn-moziként jellemezték a trilógia zárását.

Érdekes karakterek és mesék bőséggel akadnak

A három X-Men film átlagolva is kimagaslik a szuperhős-zsáner kortárs hozadékából. Hála Bryan Singer intelligenciájának és eleganciájának, arány- és stílusérzékének, sikerült létrehozni egy olyan modellt, amelyre a mainsteram akció kedvelői is befizetik dollárjaikat, miközben a kényesebb ízlésű bolondokat sem idegeníti el. S miután az 1974-ben bemutatkozott Wolverine a franchise legnépszerűbb tagja, produkciós szempontból logikus lépés volt a leágazó epizódokat az ő eredettörténetével megkezdeni. A további tervek között szerepel egy Magneto sztori, illetve egy First Class munkacímen emlegetett, nemkülönben retrospektív kiadás is; majd abban az esetben, ha kitart a rajongók lelkesedése, tetszés szerint duzzasztható tovább a filmfolyam – hiszen érdekes karakterek és mesék bőséggel akadnak az X-Men képregények idén 46 éves történelmében.