Banai Tibor Péter

Bevásárlóbusszal Isztambulba

filmhu: Hogyan lett belőled dokumentumfilmes?

Banai Tibor Péter: Középiskola után először az Orvostudományi Egyetemre jelentkeztem, de ott többször is halasztottam, közben hallgattam kultúrantropológiát, tanultam vezetőképzést is egy évig. Kipróbáltam, vagy inkább kerestem magam. Mindig olyan foglalkozást szerettem volna találni, ami kielégíti a kíváncsiságom és a kalandvágyam. Végül 1994 decemberében végleg otthagytam az orvosi egyetemet, fogtam a hátizsákom, bepakoltam a hegymászó felszerelésem, és szárazföldön elindultam Tibetbe.

Igaz, előtte körülbelül fél évig tartott a felkészülés. Maximalista vagyok, ha érdekelni kezd valami, akkor nagyon alaposan felkészülök. Akkoriban hónapokon át személyesen beszélgettem egy sör vagy egy tea mellett azokkal az emberekkel, akik arrafelé jártak, és lépésről lépésre kifaggattam őket, hogy miként lehet például az egyes határokon átkelni, kell-e vízum, milyen valutát vigyek, milyen címletekben. Az egyik nepáli barátomtól, aki az akkori király rokona volt, még meghívólevelet is kaptam. Ő segített a tibeti beutazásban is, ami akkoriban különösen kacifántos volt egy magányos utazónak, főleg Nepál felől. Egy overland túra az internet előtti időkben sokkal komolyabb előkészítést igényelt. Ma a net segítségével sokkal rövidebb idő alatt össze lehet rakni egy nehéz útvonalat.

A kokain földjén

Az út összesen fél évig tartott, jártam Törökországban, Iránban, Pakisztánban, Afganisztánban, Pakisztánban, Indiában, Nepálban, és így érkeztem Tibetbe. Akkor egyszerűen csavarogni akartam, megnézni azokat a kultúrákat, amelyek érdekeltek. Az akkori Budapest-Isztambul buszjárattal indultam el: bevásárló busz volt, sok magyar azzal utazott ki aranyékszert, bundát, bőrkabátot vásárolni.

Végig fotóztam, és amikor visszajöttem, a Balaton Tévével együtt készítettünk egy kétrészes riportfilmet az útról, amelyhez a képeimet is felhasználták. Akkor mondták, milyen kár, hogy nem vittem magammal kamerát. Még abban az évben, 1995-ben elkezdtem a József Attila Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében a kommunikáció szakot, ahol televíziós, filmes szakirányt tanultam nagyon jó filmes szakemberektől. Az egyetem alatt kezdtem el forgatni az első dokumentumfilmem, amely A kokain földjén címmel készült.

Egy ajándékkönyv hatásai

filmhu: Miért éppen Kolumbia?

B.T.P.: Amikor hazajöttem Tibetből, az akkori  barátnőmtől kaptam egy National Geographic kötetet, amelynek A világ titkos szegletei volt a címe. Ennek az egyik része foglalkozott Afganisztánnal, egy másik fejezete pedig Kolumbiával, ott láttam a Sierra Nevada de Santa Marta hegységet, amely a világ legmagasabb tengerparti hegysége. Viszonylag kis kiterjedésű, és összesen nyolc csúcsa van, mindegyik 5000 méter feletti, ebből kettő majdnem 6000 méteres.

filmhu: Hogyan lett a hegymászófilmként induló tervből a kolumbiai kokain-kérdést is magába foglaló dokumentumfilm?

 

Bevetés előtt...

B.T.P.: A kokain földjén eredeti kiindulópontja a hegymászás volt, emellett be akartam mutatni azt a Kolumbiát is, amiről nem sokat tudni, hiszen egy-két nagyobb várost leszámítva a túrizmus nem túl élénk arrafelé. Kolumbiában a drogprobléma megkerülhetetlen, ha mégis megteszed, az olyan lenne, mintha nálunk valaki külföldiként nem kóstolná meg a gulyáslevest, vagy a tokaji aszút.

Kolumbia esetében is felvettem a kapcsolatot olyanokkal, akik közvetlen tapasztalatokkal rendelkeztek, így olyan magyar rendőrtiszttel, aki ott nőtt fel, 17 évig élt Kolumbiában, és később a hazai drogüldözésnek is meghatározó alakja volt. Ekkor ismét kiderült, hogy ha nagyon mélyen beleásom magam egy témába, akkor a megfelelő emberek szinte maguktól megtalálnak.

A felkészülésnek köszönhetően a legmagasabb rangú kolumbiai rendőrökkel sikerült beszélnem, interjút készítenem és felszállhattunk egy bevetési helikopterre, így egy akcióban is részt vehettünk, ugyanakkor a másik oldalról is megszólaltattunk befolyásos, az ottani drogüzletben fontos szereplőket.

Összesen fél évig voltunk kinn, és ennyi idő kellett is az alapossághoz, a megfelelő engedélyek megszerzéséhez. Míg az akkor kinn tartózkodó Frei Tamás és stábja a megfelelő papírok nélkül csak pár napig dolgozhatott. A velünk élő történelem forgatása esetén nem lehet előre kalkulálni forgatási napokkal, mint a játékfilmnél, az események nem érnek véget a forgatással, gyakran újabb, nem várt fordulatot vesznek.

Kiderült, hogy a drog-terrorizmus szó túlságosan leegyszerűsítő az ország jellemzésére. Ott már több mint negyven éve polgárháború dúl jobb- és baloldali gerillák között, amit mára áthat a kokaintermelés és eladás, ami a szembenállók számára az anyagi bázist jelenti. Ugyanakkor az ideológiai szembenállás nem mondvacsinált, hiszen Közép- és Dél-Amerikai ma is a baloldali gondolkodás legfőbb támaszpontja. A baloldali ideológiák ott hatnak leginkább, például most Venezuelában, Kubában, hiszen Európából kiszorult a rendszerváltással, Kínában pedig már nem az eredeti tiszta formájában létezik, mert bizonyos területek kapitalista szellemben működnek.

... és után

Háborúból háborúba

filmhu: Tehát a terrorizmus kutatása már a kolumbiai utazás során érdekelt, amit jól kiegészít, hogy haditudósítóként is dolgoztál.

B.T.P.: Számos ember fejében az iszlám terrorizmus a mai napig fehér foltnak számít, magát a kifejezést is sokféleképpen határozzák meg. A szeptember 11-i események után sok külföldi, főként amerikai újságíró tudósított a térségből megfelelő háttérismeret nélkül. Akkoriban kért fel a TV2, amely megvette az első filmem, hogy legyek Afganisztánban haditudósító. Egy másik filmem, az Országút a mennybe pont 9/11 előtt forgott és ugyancsak a térségben készült.

filmhu: A terrorizmussal tehát már a 90-es évektől foglalkozol, ez a készülő kisdoktorid témája, és a legújabb filmedben is ennek szélsőséges iszlám formáit vizsgálod. Korábban úgy fogalmaztál, hogy a Dzsihád – terrorizmus vagy szabadságharc-ban azt szeretnéd megmutatni, ami híradásokból kimaradt.

B.T.P.: Közel-Keletet, Észak-Afrikát és Közép-Ázsiát bejárva azt tapasztaltam, hogy az egyszerű emberek rendkívül barátságosak, legendás a vendégszeretetük, de ennek ellenére ma mégis ott tart a nyugati világ, hogy iszlámfóbiával küzd. Ami elsősorban a bulvármédiának köszönhető, ahol a vér, az erőszak mindig könnyebben kap teret, emiatt torzul az iszlám világról alkotott képünk.

Másfelől a komoly hírműsorok is túl rövidek a probléma alaposabb bemutatásához, ugyanakkor világszerte kevés az alapos háttérműsor, ami kellő mélységben tálalná a kérdést, hasonló témájú dokufilm pedig szinte nincs is. Az idő és a pénzhiány együttesen tovább torzítja a képet. Éppen ezt nem akartam, hiszen a dzsihád átfogó, alapos bemutatása nem csak egy viszonylag szűkebb körnek fontos, mint mondjuk egy hegymászó témájú film.

filmhu: Nemrég a NATO által létrehozott civil szakértőkből álló csapattal Afganisztánba utazhattál. A „Transatlantic Opinion Leaders Tour to Afganistan” célja, amelyben te is helyet kaptál, hogy megoldási javaslatokat tegyen a helyzet rendezésére, és eközben még forgattál, interjúkat is készítettél. Hogyan kerültél végül a NATO által felkért szakértők közé?

B.T.P.: Évek óta foglalkozom már ezzel a problémával és nyilván az is számított, hogy ezt a kérdést kutatóként is boncolgatom. Ha sokat vagy tűzközelben, előbb-utóbb a látótérbe kerülsz. Egyébként a nyolcfős csapatból két résztvevő visszamondta a felkérést, mivel túl veszélyesnek találta. A megbízatásunk tíz napig tartott, és elutazás előtt Brüsszelben együtt dolgoztam NATO főtitkárhelyettesével és diplomáciai divíziójának vezetőjével, ő mondta, hogy nekem van a legtöbb személyes tapasztalatom a térségben.

Afganisztáni "kirándulás" olasz ellenőrzésű területen

A program úgy volt összeállítva, hogy a legmagasabb szintű vezetőkkel, tábornokokkal is tudtunk konzultálni, mint például Kabulban Daan Everts-el a NATO vezetésével működő stabilizációs haderő (ISAF) diplomáciai vezetőjével, vagy a katonai feladatok parancsnokával, Dan McNeill tábornokkal. Herat tartományban, az iráni határ mellett, amely olasz katonai parancsnokság alatt áll, Satta tábornokkal többször is beszélgettem. Mindkét katona tapasztalt veterán, úgy tűnik, ők a megfelelő emberek a megfelelő helyen.

Egy kis történelem, egy kis geopolitika

filmhu: Mi volt számodra az út legfontosabb tanulsága?

B.T.P.: Afganisztán csak a térképen egységes ország, számos törzs, klán uralja, amelyek különböző nyelven beszélnek, eltérő kultúrájúak. A hosszú háborúskodás után a tálib uralom békét hozott, leverték a különböző hadurakat, és egységes iszlám államot hoztak létre. Ugyanakkor vezetésük alatt az ország évszázadokkal került vissza az időben. Az iszlám nevében szigorú és sokszor ésszerűtlen intézkedéseket hoztak, például betiltották a zenét, korlátozták a nők jogait, és előírták a hagyományos iszlám viseletet. Ők is, akár csak a megelőző uralmak, folytatták a mák-ópium üzletet, meg is adóztatták, hiszen a térségben ez az egyetlen komoly bevételi forrás. Ezt nem a tálib vezetők találták ki, hanem még a brit gyarmatosítási időszakra nyúlik vissza, amikor is ipari méretűvé vált Indiában, Afganisztánban, Pakisztánban az ópium-előállítás, amit Kínában dobtak piacra.

A tálib uralom azonban nem elsősorban emiatt bukott meg, hanem a tálib rendszer Al-Kaidához fűződő kapcsolata miatt, jogilag emiatt lépett háborúba az Egyesült Államok, de amiért igazán fontos ez az ország, az a geopolitikai jelentősége. Afganisztán mindig is a népek kapuja volt, olyan hatalmas fontosságú területekhez biztosít kapcsolatot már az ókortól, mint Kína, India, Irak és Irán vagy a jelenlegi szovjet utódállamok. Az utóbbi területeken található olaj és főként földgáz kincsekről, illetve azoktól a térségen áthaladó vezetékrendszerekről nem is beszélve.

Hogy még összetettebb legyen a helyzet, Afganisztánt és Pakisztánt nem lehet külön kezelni, mert a határokat önkényesen jelölték ki a XIX. században és így egy nagy törzs, a pastu él az 1800 km hosszú, ellenőrizhetetlen, hegyvidéki határ mindkét oldalán. Azt pedig mondanom sem kell, hogy nekik egyáltalán nem jelent gondot átlépni egy ilyen képzeletbeli vonalat.

Modernizálódik vagy kevesebb lesz?!

Ez a vidék már évszázadok óta hatalmi vetélkedések, háborúk színtere. Mintha a XIX. századi Great Game elevenedne meg napjainkban is. Akkor a cári Oroszország és Britannia vetélkedett a terület ellenőrzéséért. Hosszú kémjátszma volt, amit nyílt háborúk, büntető katonai expedíciók szakítottak meg. Most nagyon hasonló a helyzet, csak bővült a paletta. Pakisztánnak pedig komoly súlya van ebben az új játszmában. Nem véletlen az sem, hogy a tálib rendszernek annak idején csak Pakisztánban volt nagykövetsége.

Afganisztánt mint egységes nemzetet nem lehet kezelni, s ennek megfelelően minden régióban, a különböző kultúrájú, eltérő adottságú földrajzi területeken más-más feladatokat kell végrehajtani. Például a magyar katonák ellenőrzése alatti részen, ami Kabultól északra van, nem közvetlen támadásoktól kell tartani, hanem elsősorban  kórházat, iskolát kellene építeni. De utak hiányában ezt igen nehéz kivitelezni! Ami általában jellemző az egész országra, az a hihetetlen nagy szegénység, a túlélésért folytatott mindennapos küzdelem.

filmhu: A térségben már többször jártál, jól ismered, a NATO-val folytatott „kirándulás” jelentett neked valami újat egyáltalán?

B.T.P.: Természetesen, így láthattam milyen ma az Észak-Atlanti Szövetség vezetésével működő Afganisztán, de ami sokkal érdekesebb, hogy minden látogatásom alkalmával mindig eltűnik valami helyi jellegzetesség, és megjelenik valami új, amit persze nem lehet feltétlenül fejlődésnek nevezni. Például korábban nem voltak autók Afganisztánban, és nem volt McDonalds Pakisztánban.

filmhu: A film kb. egyharmada forgott le, hogyan tovább?

B.T.P.: Mindenképp el akarok jutni Irakba, ami most azért nehéz, mert ott még kockázatosabb a filmezés, mint Afganisztánban, főként a nagyvárosokban, leginkább Bagdadban. Vissza kellene mennem Afganisztán déli részére, hogy a NATO mellett a másik oldalt is bemutathassam. Tervezek egy utazást Szomáliába, Szudánba, Izraelbe-Palesztinába, Szaúd-Arábiába is. Ebben az országban van a muzulmánok két legfontosabb szent városa, Mekka és Medina. Innen érkezik számos fanatikus merénylő, mint például azok, akik részt vettek a szeptember 11-i terrortámadásokban. Szeretném bemutatni, miként viszonyul mindehhez a hivatalos vezetés, és mit gondolnak a szélsőségesek a dzsihádról. Mindez azért különösen érdekes, mert minden szaúdinak születésétől fogva jár a nálunk csak áhított jólét.

Csendes délután Libanonban

Ezek a legfontosabb helyszínek, de ha elegendő pénz lesz, akkor sort tudok keríteni az európai vonatkozásokra is. A mozifilmbe – a terjedelem miatt - nyilván nem kerül be minden, csak a legfontosabbak, éppen ezért készítek egy tévé-sorozatot is a leforgatott anyagból.

filmhu: A nemzetközi áttekintés mellett van magyar vonatkozása is a most futó projektnek, mennyire tudsz azzal a résszel a hazai dokus pályáztatási rendszerben részt venni?

B.T.P.: A dokus pályáztatás során leginkább mai magyar problémát bemutató filmet támogatnak, így hiába szeretne valaki egy világszerte érdekes kérdéssel foglalkozni, amelyet kellő alapossággal ismer, arra nem tud pénzt szerezni. Részben ezért is lesz a dzsihádnak egy magyar vonatkozású része is. Meglepő, de elég sok az érdekes hazai vonatkozású szál.

filmhu: Mi a következő lépés?

B.T.P.: A további munkát nagyon megkönnyítené, ha találnék egy nagy koprodukciós partnert, például egy televíziót, mert az komoly anyagi segítséget jelentene. Ebben az esetben folyamatosan tudnék forgatni, és jövő februárra elkészülhetne a film. A költségvetés 250 ezer euró, amit külföldön gyakran nem tartanak reálisnak, annyira alacsony összegnek számít Európában. Nemzetközi koproducert találni azért is nehéz feladat, mert érzékeny a téma.

Volt már olyan német producer, aki azzal utasított el, hogy nehogy már egy kis országból jöjjön valaki, hogy ebben a kérdésben megmondja a „tutit”. Én azonban nem akarok megmondani semmit, hanem a különböző nézőpontokat szeretném ütköztetni, bemutatni a legfontosabb konfliktusok hasonlóságait, különbségeit, amiből mindenki le tudja majd szűrni a maga következtetéseit. Egyébként az, hogy egy kis országból jövök, előny, mert így mindenhol semleges megfigyelőnek tekintenek.