A komorabb tónust két, a filmipar perifériáján készült mozi képviselte. A bosnyák Danis Tanovic, aki az Oscarral díjazott Senkiföldjével szerzett sok éve hírnevet, és legutoljára a Cirkusz Kolumbiával volt jelen a vásznakon, most lényegében a bosnyák Csak a széllel jelentkezett: An Episode in the Life of an Iron Picker című filmjével. Ez a dokumentarista stílusban készült film egy világvégi kis falu szélén élő cigány családról szól, akik számára a mindennapi megélhetés is problémát jelent, illetve ahol a harmadik gyerekkel terhes anya rosszulléte tb-kártya híján megoldhatatlan problémát jelent. Az amatőr szereplőkkel készült film lenyűgöző természetességgel követi ezeknek a szereplőknek a mindennapjait, amelyben – a Fliegauf filmmel ellentétben – semmi nyoma nincs a rasszizmus kérdésének, itt csak a mélyszegénységről van szó. Tanovicnak sikerül mindenfajta mesterkéltség és egetrengető dráma hatásvadász beillesztése nélkül elmesélnie az egyszerű történetet, amely közvetlenségét többek között az is biztosítja, hogy bár alapvetően fikcióról van szó, nem próbálja meg minden esetben elrejteni a kamera jelenlétét. Az öt év körüli kislányok lazán belenéznek a kamerába, a film végén pedig a létrát cipelő villanyszerelő kifejezetten beleütközik a kamerába és a gépbe.
Kazahsztánból is ritkán látunk filmet, Emir Baigazin egy eldugott kis falu jelentéktelen iskoláját és annak egyik visszahúzódó, de nagyon okos diákját követi végig a Harmony Lessons-ban. A kietlen környezetet minimalista, időnként szinte monokróm képekkel bemutató film legnagyobb erénye a történet kiszámíthatatlansága és az a távolságtartás, amivel minden (elő)ítélet nélkül követi a rendező a szereplőket. Elmaradott oktatási és orvosi felügyeleti módszerek, az iskolásokat rendszeresen lenyúló, terrorizáló bandák jelenítik meg a kegyetlen körülményeket, amelyek ábrázolását viszont időnként a valóságtól teljesen elrugaszkodott, álomszerű jelenetek törik meg. Ez utóbbiak mentik meg végül a filmet, amelynek egyes jelentei kifejezetten ügyetlenre, bénára sikerültek – Baigazin egy tehetséges, de még nem eléggé tapasztalt rendező, akinek kifejezetten színészvezetést kellene még tanulnia ahhoz, hogy eredeti szemléletét hitelesen tudja vászonra vinni.
Személyes kedvenc a versenyből Bruno Dumont francia rendező nehezen nézhető, mégis az idei fesztivál talán legkomplexebb filmje, a Camille Claudel 1915. A Rodin szeretőjeként elhíresült francia szobrásznő sok évvel ezen kapcsolat után pszichikai problémákkal küszködött, amiért családja az első világháború előtt elmegyógyintézetbe zárta. A korabeli ilyen intézmények akkoriban azonban főleg nettó őrültekkel voltak tele, így az egyszerűen kissé labilisnak tűnő Camille képtelen elviselni a helyzetet. A film erejét főleg Juliette Binoche elképesztő, a tőle időnként látott modorosságtól teljesen mentes alakítása biztosítja. Megrázó hitelességgel tudja egyszerre megjeleníteni a Camille-ban feltörni készülő hihetetlen feszültséget és azt az iszonyatos erőfeszítést, amivel a nő megpróbálja mindezt kontroll alatt tartani, hogy minél hamarabb kiengedjék. A film egyetlen hét történéseit meséli el, mikor Camille a vele egyedül kapcsolatot tartó testvérének szombati látogatását várja. Dumont megközelítésének lényege, hogy az őrültet és az egészségeset csupán egy vékony határ választja el egymástól, az orvos üvegesen üres tekintete, a testvér vagy a pap megszállottsága ugyanolyan zavart rejthet, mint amilyenért Camille-t évtizedekre elzárták.
