Berzsenyi Krisztina díszlet-jelmeztervező 1996-ban diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán. Egy év múlva, Edinburghban neki szavazták meg a "Legjobban használható design" díját Bozsik Yvette In memoriam Mary Wigman című produkciójáért. A következő esztendőben Mispál Attila Altamirájához készített díszlettervét találták a legjobbnak Münchenben, a Filmfőiskolások Nemzetközi Fesztiválján.

Eddig tizenegy filmhez készített díszlet- és/vagy jelmezterveket: együtt dolgozott Mispál Attilával (Angst, Altamira), Enyedi Ildikóval (Tamás és Juli), Sas Tamással (Presszó, Kalózok, Rosszfiúk), Kamondi Zoltánnal (Az Alkimista és a szűz), Fésős Andrással (Balra a nap nyugszik), Tímár Péterrel (Vakvagányok), Mészáros Mártával (A csodálatos mandarin) és Tóth Tamással (Anarchisták). Színházi emberként Bozsik Yvette állandó munkatársa, évekig dolgozott a Katona József Színházban, az utóbbi években leginkább a Merlin és az Új Színház előadásaihoz tervez.

Privát élete: embere Nagy András operatőr, mindennapjaikat két gyermek - Nagy-Berzsenyi Bence, Nagy-Berzsenyi Janka - teszi még izgalmasabbá.

Beszélgetőtársammal egy idő után szolgai módon megadtuk magunkat, és a ki nem fizetett munkával (A csodálatos mandarin című Mészáros-film) megbolondított, belterjes mélyinterjúnkat lightos "női" témákkal színesítettük.

- Színházi pályafutásodat táncosként kezdted Malgot István Hold Színházánál, és Ágh Márton díszlet-jelmeztervezővel társalapítói voltatok a Civil Negyed nevű kortárs táncszínházi csoportosulásnak. Mettől meddig élvezted az alternatív színházi lét örömeit?

- Tizenhat éves koromtól huszonöt éves koromig. Gyerekkoromtól fogva balettoztam, később Angelus Ivánhoz jártam dzsessz-balettra, és elsajátítottam különböző kortárs tánctechnikákat is. Angelus Ivánnál ismerkedtem meg egy lánnyal, aki a Hold Színházának a tagja volt, így kerültem az együtteshez.

- Mikor döntöttél úgy, hogy a színházcsinálás, a tánc helyett a tervezést választod? És miért kerültél "vagy-vagy" helyzetbe?

- Általános iskola után a Képzőművészeti Szakközépiskolába jártam, a Hold Színházánál az összes jelmezt én terveztem, volt, hogy én is varrtam. Úgyhogy huszonöt éves koromig - mivel későn jelentkeztem a Főiskolára - párhuzamosan érdekelt a tánc, színházcsinálás, a dizájn. Bár sokak szerint nagyon jól ment a tánc, engem végtelenül fárasztott lelkileg. És ez így nekem nem érte meg, miközben nagy szívfájdalom volt abbahagyni.

- Lényegében abban a pillanatban, hogy felvételt nyertél a Képzőművészeti Főiskolára, a mezsgyéről bekerültél a "fősodorba".

- Én ezt tudatosan felvállaltam. Nem szerettem volna "csőben" maradni. Azt gondoltam: hadd lássak már belülről kőszínházakat, miközben az alternatív színházat mind a mai napig jobban szeretem.

- Mi a véleményed az intézményesített művészeti képzésről? Hogyan élted meg belülről azt az abszurd helyzetet, hogy a szín-, a tánc-, a film- és a képzőművészetis hallgatókat hermetikusan elzárják egymástól?

- A főiskolán iszonyú csalódás ért. Biztos voltam abban, hogy mi, képzősök a színészekkel, a színházi és filmrendezőkkel, operatőrökkel együtt készítjük a vizsgamunkáinkat. Mert ez a kézenfekvő. Tisztelem, szeretem a volt tanáraimat, Jánoskúti Mártát és Székely Lászlót, de lehetetlenség, hogy öt éven át fiktív munkát végzünk. Otthon rajzolgattam fél éven keresztül, hetente megmutattam a tanáromnak, mégis, mit gondol. Hazamentem, átrajzoltam. Negyedik, ötödik évfolyamon már azt hittem, megbolondulok. Voltak nagyon tehetséges osztálytársaim, akik főiskola előtt nem dolgoztak a szakmában. Négyesre, ötösre végeztek, volt egy-két színházi munkájuk, aztán kikerültek a szakmából. Nem készítették fel őket az életre. Ahelyett, hogy emberekkel találkoztunk volna, elméleteket gyártottunk.

- De másodéves korodban találkoztál Gothár Péterrel, és öt éven keresztül együtt dolgoztatok.

- ő az én nagy tanár bácsim. Valószínűleg ezt ő is tudta. Selmeczi Gyurit a Hold Színháza révén ismertem, és meghívott egy munkára a Budapesti Kamaraoperához. Selmeczit meg Gothár ismerte. Bejött egy öltözéses próbára, kihívott és azt mondta, együtt kellene dolgoznunk. Összeugrott a gyomrom.

- Gothárral a legtöbb munkátokat a Katona József Színházban hoztátok létre, ahol már-már kvázi-házi tervezőként működtél, hiszen számos Máté Gábor-rendezéshez is terveztél. Aztán megszűntek a Gothár-munkák, és jó ideje a színháznak sem dolgozol.

- Gothár a Katonától független. Van olyan, hogy kifárad egy munkakapcsolat. Volt egy nagyon hisztis munkánk, az Agyő, kedvesem!. Ez, így utólag, szimbolikus. A színészek is kikészültek. Ha a nagyon higgadt Máté Gábor leüvölt a színpadról, az már jelent valamit. Minden rossz volt. És ott valami megszakadt köztünk. A francba kívántam Gothárt - akit imádok -, és a Katonát. A legeklatánsabb példa: délelőtti próbán azt mondta, erre a lányra kell egy piros pöttyös ruha. Mint az állat, güzü, szereztem a két próba között egy piros pöttyös ruhát, ami tökéletesen passzolt a lányra. Délután rám üvöltött: hogy kerül az a piros pöttyös ruha a színpadra?!? Az is lehet, hogy Gothárral tanár-diák kapcsolat volt közöttünk, és amit lehetett, akkorra megtanultam. Már nem izgatott annyira a közös munka, és őt sem. Nem voltam már az a hülye naiv kislány, mint főiskolás koromban. És talán ez így már nem volt jó.

- Miért váltál meg a Katonától?

- Hat évig dolgoztam nekik folyamatosan. Az elején azt mondták, főiskolásoknak nem fizetnek, és amikor elvégeztem a főiskolát, azért fizettek keveset, mert csak most diplomáztam. A Katonában - ez nem baj - áldozatosan sokat kellett dolgozni. Nincs család, nincsenek ünnepnapok. Akkoriban én tartottam el a családomat, mert a filmművészet nem nagyon fizetett a férjemnek. Egyszerűen belefáradtam. Összeroppanás-szerű vége volt a szakításunknak.

- Érdekes, hogy Gothárral nem dolgoztál filmben.

- Erről sosem beszéltünk. A megismerkedésünk idején nem forgatott filmet. A részleg idején szültem Bencét. Akkor mondta is, pár hónapos gyerek mellől nem hívna el Romániába. A Haggyállógvá-t pedig kint csinálta...

- ... az oroszoknál?

- Igen. És az orosz tervezővel kellett volna együttműködni. Egyébként is, olyan minimális pénzből készült.

- Most meg kell cáfolnod, vagy meg kell erősítened férjed egyik fontos kijelentését. A Filmhu-nak készült interjúban azt mondta: az operatőri szakma számára alkalmazott munkákat jelent. Képei a történetet szolgálják, nem "önmagukban szépek. Nem törekszik "saját" stílus kialakítására, nincsenek kedvesebb és kevésbé kedves munkái. Téged exhibicionistább embernek tartalak.

- Az exhibicionizmus valóban munkál bennem, de csak annyira, hogy erős látványt hozzak létre. Azokat a munkákat szeretem, ahol a látványt "emberszámba" veszik. Ez nem öncélúság. Egyébként ugyanazt gondolom, amit András. A mondanivalót - vagy a rendezőt - kell szolgálni a ruhával, díszlettel.

- Filmes munkáid során Sas Tamással dolgoztál a legtöbbet. A Presszó szerény költségvetésű munka, mégis, nagyon karakteres látványvilágot sikerült létrehoznod.

- Ott megcsinálhattam azt, amit gondoltam.

- És a többi filmetekben?

- A Kalózok elég szedett-vedett munka, részben a forgatókönyv miatt is. Azért néha, nagyjából megvalósíthattam az elképzeléseimet. A Rosszfiúk pedig teljes egészében alkalmazott munka volt. Tervezésről ott nem lehet beszélni.

- A legjobb filmes munkádnak - a Presszó mellett - Az Alkimista és a szűz-et tartom.

- Na hát a Kamondi! Az nagyon jó volt! Nehéz a Zolival dolgozni, de nagyon sok időm volt a munkára, lehetett szöszölni, vacakolni. Hat héttel a forgatás előtt már ruhapróbákat tartottunk. Megbeszéltük a rajzaimat, megnéztük a kollekció-variációimat a színészeken. Erre a munkámra büszke vagyok.

- Ónodi Eszter ruháira nagyon erősen rányomta a bélyegét az egyéniséged.

- Lehetett hasonlóságot találni a fiatalkori önmagam és a lány figurája között.

- Munkád során mennyit varratsz, mennyit turkálsz, és mennyit vásárolsz?

- Van, hogy egy egész estés színházi produkció jelmezeinek háromnegyedét raktárból kell kiguberálni. Ennek semmi köze a jelmeztervezéshez. Ez kulimunka. Legideálisabb helyzetben varratok - akkor van pénz, és tisztán azt valósíthatom meg, amit egy asztalnál megrajzoltam, kitaláltam, átbeszéltem a rendezőkkel, színészekkel. Ilyen volt A csodálatos mandarin (Mészáros Márta filmje - H.K.) Ott megvehettem a hernyóselymet Bozsik Yvette ruhájának. Igaz, azóta sem kaptam meg a honoráriumomat.

- És tettél lépéseket azért, hogy hozzájuss?

- A film befejezése után havonta telefonáltam Kóródi Ildikó producernek, aki mindvégig azzal hitegetett, várja, hogy az MTV fizetőképes legyen...

- ... noha ennek köze nincs a te honoráriumodhoz.

- Ezért egy évvel a forgatás után ügyvédhez fordultam. A producer és a rendező a mai napig nem válaszoltak a felszólítólevelünkre. Tudomásom szerint a stáb több tagjának, több mint két éve tartoznak. Érzésem szerint ez ma Magyarországon, ahol a farkastörvények diktálnak, teljesen természetes.

- Hát nem az, úgyhogy leírjuk.Van-e itthon anyag- és ruhagyűjteményed?

- Van, bizony, már alig fér el a pincében. Nagyon sokszor azért veszek meg egy ruhát az Ecserin, mert zseniális darab. Néha fel is tudom használni. Ezek kincsek.

- Melyik színházi munkád a legfontosabb számodra?

- A Bozsik Yvette-tel való munkakapcsolatom, ami hál' Istennek folyamatos - és lekopogom - eddig minden vihart átélt.

- Megelőztél. Nem akartalak megbántani azzal, hogy szerintem messze a Bozsik-munkákban hozod a legjobb formádat.

- Dehogy bántódom meg! Azt szeretem a legjobban. Ott azt csinálhatom, amit én valójában gondolok a látványtervezésről.

- Lehetséges, hogy azért van ez így, mert táncszínházhoz tervezel?

- Nem vagyok benne biztos. Imádom, ahogyan Yvette táncol, de amikor most szöveges darabot rendezett a Tháliában, ugyanolyan erősen működhetett a látvány. (Bozsik Yvette A Vagina-Monológok-at állította színre Eve Enslertől - H.K.) Annyiban feltétlenül igazad van, hogy egy táncos - és főleg Yvette - inkább képekben gondolkozik. Mert a mozdulatok is képek. Ezért Yvette-tel sokkal könnyebben kommunikálok, mint egy olyan rendezővel, aki szövegben "fogalmaz".

- Bozsiktól jutottam el Zsótérig, amikor diktafonon kívül azt mondtam neked, vele biztosan szívesen dolgoznál.

- Zsótért nagyon szeretem. Úgy képzelem, ő is komplexen gondolkozhat a színházról. Ahogyan Jeles. Velük borzasztóan szívesen dolgoznék, de az élet nem így hozta.

- Végül is megkereshetnéd őket.

- Lehet, hogy egy idő után eljutok odáig. A kisbabám miatt, úgy tűnik, most nincs nagyon munkám. Most csönd van. Munka-csönd. Hat évig iszonyú hajtásban voltam. Megszültem Jankát, és úgy hittem, féléves korától talán majd hívogatnak. Ilyenkor azért már szólnak, ráérek-e szeptemberben. Most arra használom az időmet, hogy végre készítek egy portfóliót. Eddig semmi nézegethető nyoma nem volt a munkáimnak. Lehet, hogy ezzel a portfólióval végre megkeresek számomra fontos embereket.

- Filmben kikkel dolgoznál?

- Ha, mondjuk, Jeles filmet csinálna, vele nagyon boldogan. A fiatalok közül Hajdu Szabolccsal és Mundruczóval - bár nagyon szeretem Szabó Ági látványtervét a Szép napokban.

- Miben látod a különbséget a színházi és a "filmes" tervezés között?

- A filmes gondolkodás sokkal mozgékonyabb, több irányból kell néznem azt a képet, amit kitalálok. A színház statikusabb, bizonyos szempontból merevebb, és több stilizációt enged meg. Az eddigi munkáim alapján kitapasztaltam, ha filmben az ember stilizál, nem biztos, hogy a látvány szempontjából jól sül el. Sokkal ravaszabb, finomabb elemeket kell használni, mint a színházban, ahol sokkal több lehetőség van az absztrahálásra.

- Volt-e olyan időszak az életedben, amikor a tervezés kizárólag pénzkereseti forrást jelentett?

- Volt, amikor rászorultam, hogy minden munkát elvállaljak. De ez nem vitt el a kurvaság felé. Egyébként úgy gondolom, pályakezdőként mindent el kell vállalni, így tanul az ember. Szerencsésen alakult, hogy akkoriban olyan helyzetben volt a családom, hogy mindenre igent kellett mondanom. Ebben a periódusban egyedül a Katonában végeztem megalkuvásos munkákat. Nagyon sok mai darabot mutattak be akkoriban, és egy idő után besokalltam. Azt gondoltam, nem azért végeztem főiskolát, hogy a turkálókban töltsem el a mindennapjaimat. Ez is közrejátszott abban, hogy búcsút vettem a színháztól.

- Hogyan tudod összeegyeztetni a hivatásodat a "női szereppel"?

- Amikor Bence megszületett, egyszerre jártam a Főiskolára - abban az évben diplomáztam -, mellette dolgoztam a Katonában, és még ki tudja, hány helyen, és volt a gyerek. Ez három. Így visszagondolva: Úristen! Hogyan? Annyira természetesen ment, és olyan boldog voltam attól, hogy bebizonyíthattam a világnak: én ezt, ilyen vagányul, meg tudom csinálni. És akkor tényleg tudtam. Sokáig azt gondoltam, nem kell nekem még egy gyerek. Mert a munka. Aztán volt egy pont, amikor úgy éreztem, nem áldozom föl a családi életemet a színházért, meg a filmért. Igenis nekem kell még egy gyerek, a kisfiamnak kell egy testvér. Én ezt szeretném - vagy kibírja ez a szakma, vagy nem. Azonban egy picikét megijedtem: ezért nincs munkám? Mert most nem volt mindenáron, nem mentem vissza dolgozni a szülésem után három hónappal, hanem vártam fél évet, aztán szétkürtöltem, szeretnék dolgozni. Yvette-tel csináltunk is egy munkát.

- Kicsikét bonyolítja a helyzetet, hogy itt két alkotó ember él egy fedél alatt.

- Ez számunkra természetes, de a külvilággal rendszeresen konfrontálódunk. Hatalmas megrökönyödést váltunk ki az óvodában, amikor fél kilencre visszük a gyereket. Mi más szülők vagyunk, nekünk sokkal rendszertelenebb az életünk. De a gyerek nagyszerűen hozzászokott a "káoszhoz", amelyen belül azért mi nagy energiákkal próbálunk rendet teremteni. Sajátos rendet.

- Hogyan képzelted annak idején a művészi létezést, és mekkora meglepetéseket okoztak számodra?

- Amikor naiv fejjel szőttem ábrándjaimat, az agyamban meg nem fordult, hogy ekkora pénztelenséggel kell majd megküzdenem. Én mindig csak a munka alkotó részére, erre az örömteli élményre gondoltam. De a megalkuvás, és az állandó izgalom, vajon filmrendező barátaink megkapják-e a támogatást azokra a forgatókönyvekre, amiken együtt dolgoztunk, beleivódott a mindennapjainkba. Erre nem számítottam. Eléggé pesszimista vagyok, és lehet, hogy a mi életünk már így fog eltelni, ezt kell megszoknunk.

- Bizonyos szempontból szerencsés, hogy az alternatív színházi életben több mint egy évtizedet töltöttél...

- ... és így megtanultam, hogyan kell ebben a közegben mozogni? Ez lehetséges. De ez a fajta létezés gyerekkoromtól fogva belém ivódott. Ez sosem volt számomra mesterkélt. És ezt valóban nem lehet megtanulni a főiskolán.

- Ha megkérdezném tőled, milyen terveid vannak, biztosan nem tudnál válaszolni. Úgyhogy megkérdezem.

- Ha nagyon sokat dolgozom, akkor is csak egy hónapra előre tudom, milyen munkáim lesznek - de az sem biztos, mert pénzhiány miatt visszamondhatják. Olyan, mintha ködben lépegetnék előre. Meg lehet szokni, ugyanakkor azt gondolom, ez nem normális. Igazán jó filmeket lehetetlen vicces - egy hónapos - előkészítési időkkel létrehozni. Külföldön, csak a látványszekció előkészítésére, fél év, egy év, sőt évek állnak rendelkezésre. Na, ez nagy vágyam! Így dolgozni egyszer! A Mozgó Ház Don Juanjához sem volt sok pénz, de ideális állapotokat teremtettek. Fél évem volt arra, hogy a ruhákat létrehozhassam, hetekig, hónapokig keresgéltem az anyagokat. Olyan lett a látvány, mintha milliókból dolgoztam volna. Hudi László egy évvel előre szólt, hogy lesz ez a munka. Sokszor az viszi el a rengeteg pénzt, hogy nagyon kevés idő alatt rengeteg variációt kell létrehozni, majd pedig folyamatosan ki lehet őket dobálni az ablakon.

- Elismernek ebben a szakmában?

- Hát nem. (Nevetés) Na, jó. Úgy egyébként, ha visszagondolok egy évvel ezelőttre, nincsenek kellemetlen élményeim. Azt hiszem, számoltak velem.