Bodzsár Márk: Már kiskoromban is szerettem rajzfilmeket kikockázni, játékfilmeket sokszor egymás után újranézni - a dolgok szerkezete érdekelt. Kiskoromban lerajzoltam a Tom és Jerry jeleneteit, később az óvodában az egész Bruce Lee életmű megvolt, aztán jött a Piszkos tizenkettő, a Kelly hősei. Gyerekként telibe kaptam a VHS-korszakot, így a hangalámondásos Amerikai nindzsát természetesen többször láttam. Nyilván az is befolyásolt, hogy apukám (Bodzsár István producer - a szerk.) korábban gyártásvezetőként, majd a rendszerváltás után producerként dolgozott, vitt ki forgatásokra és ott is értek impulzusok. De elsősorban az írás érdekelt, jobban beszippantottak a könyvek - és akkor ezt a kettőt kombinálva gondoltam, hogy majd írok forgatókönyveket és más dolgokat. Egy időben az újságírás is érdekelt, és próbálkoztam novellákkal is. Miután bekerültem a Színművészetire forgatókönyvíró szakon, jöttek a rendezési gyakorlatok, amelyeket Ferenczi Gábor tartott nekünk, és egyre jobban elkezdett érdekelni a színészekkel valamint Reich Danival, az állandó operatőrömmel való munka. Kialakult egy közösség, aminek a közepén találtam magam mint rendező.
filmhu: Említetted a családi hátteredet, volt valamilyen nyomás, vagy éppen hogy ellenvetés édesapád részéről?
B.M.: Édesapám részéről sem rábeszélés nem volt, sem lebeszélés, látta, hogy ez nekem fontos, és segített, ahol tudott. A forgatásokra sem azért vitt, hogy ezt megutáltassa vagy megszeretesse velem, egyszerűen csak van ilyen, hogy az apuka elviszi a gyerekét a munkahelyére megmutatni, hogy mit csinál.
filmhu: Milyen forgatásokon jártál gyerekként?
B.M.: Nem igazán emlékszem. Ami megmaradt, hogy egy temetőben bolyongtunk, ahol valami kosztümös filmet forgattak, és emlékszem egy gangos bérházra, ahol egy lakásbelsőben forgattak. De azt láttam ott is, hogy a színészeket misztikus aura övezi - a mai napig nagyon erős bennem a színészek iránti tisztelet és vonzalom.
filmhu: Muszáj rákérdeznem az újságírásra is, hiszen a filmhuban voltál száguldó riporter a 2003-as szemlén. Erről milyen emlékeket őrzöl?
B.M.: A filmhu volt az egyetlen komolyabb kalandom az újságírás terén - de pont a dokumentumfilmes szekciót kaptam, ami akkoriban nem annyira érdekelt, de mégis érdekes volt napokon keresztül csak magyar dokumentumfilmeket nézni, megismerni az alkotókat és ezt a speciáliás látásmódot. Egy csomó pozitív érzést kaptam ettől a munkától is, de aztán felvételiztem a Filmművészetire, és akkor az a dolog el is vitt magával.
filmhu: Említetted, hogy te is próbálkoztál szépírással, és a filmjeiden is észrevenni az irodalmi vonzódást: Spiró György, Zoltán Gábor sőt, Hamvai Kornél nevét is olvasni veled kapcsolatban.
B.M.: Próbálok intenzívebben odafigyelni, hogy mi történik a kortárs szépirodalomban: nagyon tetszett mostanában Térey János Protokoll című verses regénye, amit egyáltalán nem azért vettem kézbe, mert azt gondoltam volna, hogy filmet kell belőle csinálni. Nem mániákusan keresem a jó filmtémákat, hanem érdekel az irodalom és a nyelvi kifejezésmódok. A külföldiek közül legutóbb nagy felfedezés volt számomra Cormac McCarthy.
filmhu: Mit adott neked a Filmművészeti?
B.M.: Németh Gábor és Schulze Éva nagy érdeme, hogy sikerült lebontaniuk bennem az abszolút szépírói gondolkodásmódot. Fokozatosan sikerült megértenem, hogy valami mitől működik egy forgatókönyvben és mitől nem. Volt egy verbális túlsúlyom, amitől meg kellett szabadulnom, hogy tisztábban lássam, hogy mi egy konfliktus, mi egy karakter. Aztán az iskola évről-évre lehetőséget adott arra, hogy ha szerényebb körülmények között is, de vizsgafilmeket csináljunk, és így sikerült az íróasztaltól elszakadnom és rendezővé válnom.
filmhu: Melyik filmedtől tekinted magad rendezőnek?
B.M.: Másodév végén készült Spiró György novellájából A masculinum felé című kisjátékfilmem, az első komolyabb munkám az azóta állandóvá vált operatőrömmel, Reich Danival, valamint Bagota Bélával, aki tavaly végzett rendező szakon, vele is itt kezdődött a munkakapcsolatom és azóta is tart. Reich Danival egyébként gyerekkorom óta ismerjük egymást a szüleink révén, Reich László operatőrnek voltak közös munkái édesapámmal, de aztán hosszú évekig nem találkoztunk, és mindkettőnk számára meglepetés volt, amikor a Filmművészeti teraszán egymásba botlottunk. És akkor vettem először a bátorságot, hogy átmenjek a Színművészetire, megnézzek vizsgaelődásokat, és utána oda merjek menni színészekhez.
filmhu: Én ezt a filmet nem láttam, szerinted milyen?
B.M.: Állatorvosi lóként magán hordozza az összes olyan betegséget, ami a vizsgafilmekre jellemző. Egy súlyos drámai történet egy öngyilkosságra készülő fiúról, aki egy éven keresztül próbálta elveszíteni a szüzességét, sikertelenül. Már a Spiró-szövegnek is volt egy cinikus humora, amihez próbáltunk hozzátenni, hogy legyen valami humor is benne feloldozásként.
filmhu: Azért kérdeztem, mert a következő filmed, a Bloody Mary kapcsán készült interjú végén azt mondtad a saját filmedre, hogy “nem elég jó.” Évi száz ilyen e-mail interjút kapunk vissza, de szerintem még soha senki nem válaszolta ezt. Holott az elsőfilmeseknek járó Simó-díjat egyébként erre kaptad.
B.M.: Ezt azért mondhattam, mert egy nagyon hányattatott sorsú film volt a Bloody Mary abból a szempontból, hogy a teljes eredeti nyersanyag elveszett, mert egy olyan kamerával forgattunk öt napon keresztül, aminek koszos volt a feje, és mindvégig roncsolta a nyersanyagot. A filmet csak azért tudtuk összerakni, mert volt egy videóasszisztünk, így készült DV- kazettára biztonsági másolat. Ebből a sokkal rosszabb minőségű, sokszor hiányos nyersanyagból készült végül a film. Ez elég traumatikus dolog volt számomra, ezért is írhattam ezt.
filmhu: És amikor kapsz egy Simó-díjat, vagy egy Nipkow-ösztöndíjat, az mit jelent számodra?
B.M.: Nyilván tombol bennem a hiúság, még ha próbálom is kezelni: mindenfajta pozitív visszajelzés jólesik. A Bloody Mary-ben nagyon sok munka volt, még ha a végeredményen nem is látszik, így a visszaigazolás mindenképpen jólesik - a volt Simó-osztály dicsérete pedig természetesen nagyon fontos számomra.
filmhu: Ehhez képest, amikor a Levegőt venni, ami a közmegegyezés szerint a legjobb Hajónapló volt, nem kapott díjat a szemlén, csalódott voltál?
B.M.: Nem esett volna rosszul, ha a sikervágy a szemle előtt és alatt nem erősödött volna fel. Nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam a Filmszemle alatt is, ehhez képest őszintén szólva tényleg csalódás volt, hogy a filmet teljes mértékben ignorálták. Az volt a szerencsém, hogy akkoriban már eléggé lekötött a készülő nagyjátékfilmem forgatókönyve, szóval nem vágott annyira földhöz a kudarc.
filmhu: Te hogy érzed, a “kisBodzsár”-ság mennyiben segít vagy akadályoz téged a pályádon?
B.M.: Inkább csak lelki értelemben, mert sok előítélettel kell megküzdenem emiatt. Nyilván lehet rólam azt gondolni, hogy nekem ez könnyen megy, hogy van egy producer apukám, aki mindenben segít. Valóban sokszor kapok tőle szakmai segítséget, de törekszem arra is, hogy tőle függetlenül is helyt tudjak állni rendező-forgatókönyvíróként. De nem lehet kiiktatni az apa-fiú viszonyt, valahol természetes, hogy tőle kérek tanácsot, és az is természetes, hogy ő pedig apaként próbálja egyengetni az utamat. De nagyon komolyan gondolom, hogy engem egy munka kapcsán alanyi jogon vegyenek számításba.
filmhu: Én magamról tudok beszélni: számomra a fordulópont a Levegőt venni volt, onnantól kezdve lettél szerintem mások számára is kisBodzsárból a Levegőt venni rendezője, Bodzsár Márk. A másik oldalon hogyan működött ez?
B.M.: Abszolút érezhető volt, hogy az emberek fejéből elillan az előítélet. De ez, hogy az édesapám személye ilyen erősen meghatározza az én alkotói pályámat, csak távolabbról látszódhatott így, és távolabbról könnyű is így látni a dolgokat. Nekem már az első munkáimtól kezdve fontos volt, hogy az anyag tudjon önmagáért beszélni. Azért remélem senki sem gondolta rólam, hogy a producer apukám írta és rendezte helyettem a filmjeimet.
filmhu: Azt mondtad, van olyan, hogy elfogadsz tőle szakmai tanácsot, hogyan működik ez a gyakorlatban?
B.M: A filmnek két alapvető aspektusa van: egy alkotói és egy technikai jellegű. Az alkotói jellegű tanácsait is meg szoktam hallgatni, de tőle sokkal függetlenebbül kezelem, és távolabb is állnak tőle olyan kérdések, mint a színészválasztás, vagy a történetvezetés. A gyártási-technikai, finanszírozási oldal viszont engem érdekel jóval kevésbé, és jóval kevésbé is vagyok ügyes ezen a téren, ezért bátrabban kérek tőle tanácsot költségvetés, vagy pályázati anyag készítésekor.
filmhu: Prix Európa díjra jelölték a Levegőt venni című filmedet, az Isteni műszak forgatókönyvére Nipkow-ösztöndíjat kaptál.
B.M.: A Levegőt venni-t tavaly az INPUT című tévéfilmes fesztivál mezőnyébe beválogatták Magyarországról mint a legjobb fikciós tévéfilmet, és itt látták a Prix Europa válogatói, és hívták meg. Ilyen értelemben nekem nem kellett semmit sem tennem ezért a jelölésért. A Nipkow-ösztöndíjra Stalter Judit hívta fel a figyelmem, és nagyon sokat segített a pályázati anyag összeállításában. Én feleltem a tartalmi részért, ő pedig a lebonyolításáért, hiszen az én filmtervem eredetileg a Laokoon és a Proton producerei (Petrányi Viki, Sipos Gábor és Rajna Gábor) által létrehozott cégnél, az Annie Fox Entertainment-nél volt. Aztán végül úgy alakult, hogy a film producere most Pusztai Ferenc és Bodzsár István.
filmhu: Elkészítettétek ezt a demot, szétküldtétek a nagyvilágnak, sokan látták, elhívtak a mindenhova nyilatkozni, a Mokkában magabiztosan mondtad Liptai Claudiának, hogy ősszel forgatjátok a filmet - ez engem, a jelen magyar filmes helyzetet ismerve, kicsit meglepett.
B.M.: A magabiztosság annak szólhatott, hogy szakmai részről tart már ott a filmterv, hogy ősszel biztonsággal le lehetne forgatni, hiszen a szereplők és a szűkebb stáb megvan. Az utóbbiba Reich Danin kívül beletartozik Kovács Zoltán vágó és Dévényi Tamás hangmérnök, akikkel már most vágási, plánozási és hangdramaturgiai kérdésekről is beszélünk. A forgatókönyv már sok pozitív visszajelzést kapott, de még van három hónapnyi időm csiszolgatni. Nyár elejére meglesz a végleges verzió, így őszig biztonságosan elő lehetne készíteni - tehát ez inkább egy alkotói magabiztosság. Az egy másik bizonytalanság, hogyan fog összeállni a költségvetése, hiszen egy nagyon kis hányad áll rendelkezésre - 10 millió forint a Nemzeti Erőforrás Minisztériumától. Bízunk abban, hogy lesz valami pályázati struktúra, ahova beilleszthető lesz a filmterv, a Nipkow-ösztöndíj miatt pedig bízunk abban, hogy sikerül külföldi partnereket találni, Pusztai Ferenc kifejezetten ezen dolgozik. A tettvágy mindenkiben megvan, így elképzelhetőnek tartom azt is, hogy még ha nem is áll össze a költségvetés 100%-ban, akkor is belevágunk a film forgatásába, mert úgy érzem, ha éveket húzódik egy ilyen filmterv, akkor valami energia kiveszik belőle.
filmhu: Mit fogsz csinálni Berlinben? Alkotói nyugalmat szeretnél, vagy inkább pezsgést, találkozókat, benyomásokat?
B.M.: Három hónapon keresztül kapok ösztöndíjat, tehát a létezésem biztosítva van, de a továbbiak tőlem függnek. Kérhetek szakmai véleményeket, amiben tudnak segíteni a saját hálózatukon keresztül. Nem úgy tervezem, hogy három teljes hónapra eltűnök itthonról, hanem igyekszem a lehető legpraktikusabban kezelni, hogy ha valami hazaszólít, akkor haza tudjak jönni.
filmhu: Miért a kilencvenes évekbe helyezted a történetedet?
B.M: A kilencvenes éveknek azért van fontos szerepe, mert ennek a kitalált történetnek a kitalált főhőse a délszláv háború elől menekül Magyarországra, és találkozik mentősként az eutanázia kérdésével. Számomra azért érdekes ez a háttértörténet az eutanáziával párosítva, mert ha van valamilyen célom, akkor az éppen az, hogy felfokozzam az érzékenységet az élet sérülékenysége iránt. A bűn és a halál is nagyon közel van az ember életéhez és bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy súlyos morális döntést kell hoznia, és a halállal szemben kialakítania valamilyen viszonyulást. A halálra és a háborúra is van egy reflexszerű válaszunk, ami elsősorban a hátat fordítás. Ahogyan például a délszláv háborúról sem vettünk igazán tudomást.
filmhu: Neked mi az álláspontod erről a kérdésről?
B.M.: A kiindulás egy újsághír volt, lengyel mentősökről, akik illegális eutanáziát folytattak, de fontos kihangsúlyozni, hogy a film teljes mértékben fikciós. Nagyon megtetszett az ambivalencia, hogy a hétköznapok hősei ellentmondásos döntéseket hoznak. Az eutanázia egy olyan kérdés, ami sem jogilag, sem morálisan nem körülhatárolt, nagyon képlékeny fogalom. Az Al Pacino főszereplésével készült Dr. Halál arról a Jack Kevorkian nevű amerikai patológusról szól, aki próbálta ezt törvényerőre emelni, valamint aktív eutanáziát is csinált, és rengeteg páciense volt. Abból a filmből abszolút kiderül ennek a kérdésnek az ellentmondásossága. A kérdésre is akkor fogok tudni válaszolni, ha el tud készülni az Isteni műszak. Van három főszereplőm, akik mindhárman eltérően állnak hozzá ezekhez a kérdésekhez, vannak a történetnek mellékszálai és elég sok aspektusa, reményeim szerint az én válaszom, ez a film, ezt a sok ellentmondást mind tartalmazni fogja. Ez a történet most éppen abba az irányba mozog, hogy egy szerelem vagy egy erős viszony, hogyan tudja mindezt felülírni. Nekem belefér, ha a film során a főszereplőt számtalanszor elítéljük, de ha a végén a néző mégis fel tudja menteni, akkor sikerült abban előrébb jutnunk, hogy nem reflexszerűen utasítjuk el az eutanáziát, és talán elgondolkodunk az élet mindenekfelettlévőségén. (Az Országos Mentőszolgálat elítélő levelét, és Bodzsár Márk válaszát itt olvashatod.)
filmhu: Miért vonzódsz ezekhez az antipatikus hősökhöz, akiket meg akarsz velünk szerettetni?
B.M.: A bűnnel és mindenfajta negatívummal úgy lehet megküzdeni, ha annak a középpontjába helyezed magad - nem felsőbbrendű vagy külső nézőpontból tekintek erre a történetre. A Levegőt venni esetében egy negatív figurát tettem a film főszereplőjévé, ráadásul még a fejébe is belehelyezkedem, mert így sikerült megértetnem a személyiségének a mozgatórugóit. Ha ebbe sikerül humort is csempészni, akkor a nézőt úgy tudom közelebb hozni egy negatív karakterhez, hogy a néző nem is veszi észre, mégis megérti ezt a destruktív gondolkodásmódot.
Isteni műszak - Keresztes Tamás
filmhu: Az Isteni műszak esetében is megtartanád a narrációt?
B.M.: A demo esetében így volt a legegyszerűbb, mert rövid idő alatt alapvető információkat kellett átadni. A nagyjátékfilm szerkezete annyiban lesz más, hogy a perspektíva az Ötvös András által játszott főszereplőé, aki a három közül a legártatlanabb, legnaivabb, mégis részesévé válik ennek a dolognak, pedig ő ügyel a legjobban arra, hogy morálisan mindig helyes döntéseket hozzon. Ugyanakkor olyan szorosan nem fogunk tapadni a főszereplőhöz, mint a Levegőt venni-ben, hanem a Rába Roland és Keresztes Tamás által játszott karaktereket is jobban megismerjük majd.
filmhu: A demóban archív felvételek segítségével idézed meg a délszláv háborút. Ez hogyan változik majd a kész filmben? Fogtok esetleg Szarajevóban is forgatni?
B.M.: A dokumentumfelvételek használata nincs kizárva, a helyszíni forgatást viszont a költségvetés zárja ki. Éppen ezért már a forgatókönyv is abba az irányba ment el, hogy helyszíni forgatás nélkül oldjuk meg ezt a kérdést. Maradjon meg egy háttértörténetnek, amit a film elején archív anyagokkal lehet közel hozni a nézőhöz, de ezt a vonalat egy szerelmi szál fogja fenntartani, a főszereplő telefonfülkéből tartja a kapcsolatot a Szarajevóban ragadt szerelmével.
filmhu: Délszláv háborúról és az eutanáziáról beszélgetük itt nagyon komolyan, miközben a demonak nagyon könnyed hangulata van - mennyire könnyű számodra könnyednek látszani?
B.M.: Csak sok munkával lehet könnyednek tűnni, pontosabban ilyen érzést kelteni a nézőben. Elég sokat dolgozunk azért, hogy a forgatásra legyen kész egy képi és egy technikai konstrukció, így ha felmerül valami esetlegesség, gondolok itt egy színészi gesztusra, ami ott a helyszínen jön, azt jó lelkiismerettel és félelem nélkül hagyom hatni, mert elbír ilyeneket a konstrukció. Eddig szerencsém volt, mert olyan színészekkel dolgozhattam, akikben meg is volt ez a fajta humorérzék, ami hasonlít az enyémhez, és az jó, ha nincsenek hosszú beszélgetések arról, hogy ki mit tart viccesnek. De ez spontán módon is jön belőlem, akármilyen témán is gondolkodom, az irónia és a groteszk beszüremlik. A fejemben lévő képsor elkezd nem drámai történetként megfogalmazódni, hanem egy szórakoztató, kikapcsolódásra szánt film lesz belőle.
