Sebők Dóra Anna: A Poet
Őrült, félreértett, de tiszta lelkű művész. Simón Mesa Soto, kolumbiai filmrendező saját maga legrosszabb verzióját képzeli el így, 20 évvel idősebben. A művészettel és a filmkészítéssel kapcsolatos kudarcaiból és feszültségeiből táplálkozva alkotta meg magát a költőt, Oscart. Mit jelent művésznek lenni, amikor az elismerés elmarad? Ezt kísérli filmre vinni a rendező, akinek a három hét alatt leforgatott első nagyjátékfilmjét Cannes-ban az Un Certain Regard szekcióban díjazta a zsűri.
Oscar tehetségtelen, de a költészet az egyetlen szenvedélye, és nem enged belőle. José Asunción Silva, az ismert kolumbiai költő portréja büszkén figyeli őt a szobája falán, ahogy az összes döntéshelyzetben a nemes és független költészet „javára” dönt. Magyarul: tönkreteszi az életét. Középkorú költő-férfiak társaságába jár, akik egytől egyig világszínvonalúnak érzik saját alkotásaikat, pont, mint a főszereplőnk. Oscar azonban még itt is feltűnően szerencsétlen és akármelyik nézőben óhatatlanul szánalmat kelt.
A rendező a főhős végeláthatatlan tragédiáját sajátos humorral enyhíti. Kisebb nagyobb bűntudattal, de végig nevetünk Oscar ügyetlenségén. Akkor is, amikor kénytelen tanári állást vállalni egy középiskolában. Itt viszont fény derül Yurlady, a rossz anyagi helyzetű családban élő diáklány költői tehetségére. Oscar ahelyett, hogy irigységet érezne, vagy akár megpróbálná ellopni a lány írásait, a legőszintébb módon felkarolja őt, és minden energiáját abba fekteti, hogy verseire felfigyeljen a világ. Bár főhősünk kétségkívül egy bizonyos „fejlődésen” megy keresztül, mégsem bújik ki a bőréből, újra kudarcot vall. Viszont mikorra ez megtörténik, már világossá válik: személyes tragédiája mégsem a karrierje (vagy annak nemléte), hanem a lányával, Danielával való kapcsolata, bármit megadna azért, hogy visszakapja őt.
A Poet
Említésre méltó az a rendkívüli természetesség, ami a filmen látható. Ezt többek között az amatőr szereplők teremtik meg, akik kétségkívül a saját környezetükben, önazonos szerepeket játszanak. A 16 mm-re forgatott film a kevés rendelkezésre álló forgatási idővel kézen fogva (a rendezőnek pontosan három hete volt erre) nem bízzák a véletlenre, hogy a pont annyi hibát érzékelhetünk, mintha a való világot szemlélnénk. Mesa-Soto a plánok, a kameramozgás, és a színezés terén se a megszokott megoldásokat választotta, folytonos dinamizmus jellemző a felvételekre, nagyon kellemes és gondosan megmunkált színezéssel.
Oscar története abszurd, mégis könnyű azonosulni vele, főleg olyan bravúros és humoros mesélési móddal, mint Mesa Soto-é. Művészkedő, művészetszerető embereknek nem ismeretlen az elveszettség és a meg nem értettség érzése, aminek a költő a legszélsőségesebb példája. Ennek mentén nagyon szórakoztató és egyben mélyen elgondolkodtató a téma, amiben érezzük, hogy a főszereplőnk egyszerre egy nagyon jó, és egy nagyon rossz oldalon is áll.
Patvaros Róbert: Két ügyész
Ügyészség a Sztálini diktatúra alatt?
Szergej Loznyica ukrán filmrendező ismét visszatér a világháborúk korába, mégpedig 1937-be, a korai Sztálinista Szovjetunió terrorjának csúcspontjára. A filmet még érdekesebbé teszi, hogy a forgatókönyvet Loznyica, Georgy Demidov Gulág-túlélő azonos című novellája alapján írta. A Két ügyész című filmet 2025-ben mutatták be a 78. cannes-i filmfesztiválon és elnyerte a François Chalais-díjat.
A filmben történelmi személyek nem szerepelnek és a cselekmény is fikció, viszont annál inkább valóságosnak hat. A történet szerint a Bryanszki börtönből kikerül egy levél, ami az NKVD igazságtalanságait fedi fel. A fiatal ügyész Kornyev (Alekszandr Kuznyecov) személyes céljának tekinti, és felveszi a harcot a rendszer embertelensége ellen. A frissen diplomázott ügyész elhivatottan kezdi megmászni a bürokrácia szamárlétráját, ami bennünk, nézőkben is reményt kelt, hogy találni még emberséget egy ilyen diktatúrában is. A hosszú várótermi jelenetekkel a film a főszereplővel együtt a mi türelmünket is próbára teszi, de ezáltal közelebb érezzük magunkhoz Kornyevet, és saját célunknak tekintjük a levél eljuttatását a moszkvai főügyésznek. Erre a kimért tempó és Kuznyecov alakítása szintén rásegít.
Két ügyész
Operatőre, Oleg Muta (4 hónap, 3 hét, 2 nap) képalkotási munkája a 4:3-as képaránnyal és a kis helyiségekben játszódó cselekménnyel szintén bevonzza a nézőt és érezteti velünk, hogy mi is ott vagyunk az ügyésszel a munkatábor börtönében, vonatfülkékben, vagy a már említett várótermekben. A gyakran díszletszerű, szimmetrikus háttér a hideg, fakó színekkel erőteljesen átadja a kommunizmus fojtogató, nyomasztó atmoszféráját. Erre a gyászinduló-jellegű zenei téma szinten ráerősít.
A film többször naturalista jelenetekkel operál, hogy megmutassa a valós borzalmait a munkatáboroknak, emellett olykor humorral képes illusztrálni a nép viszonyát a diktatórikus személyi kultuszhoz. Ezek a jelenetek megállnak egymás mellett és kitűnően mutatják be a rendszer, átlagembereket sakkban tartó módszereit.
Mivel ez egy ukrán rendező filmje az orosz kommunista diktatúráról, szinte lehetetlen a film nézése közben nem a jelen politikai és háborús helyzetekre asszociálni, a rendező pedig nem is próbálja tagadni ezt. Már csak megjelenését tekintve is egy emlékeztető az emberiségnek, hogy kár lenne ebbe a korszakba visszatérni. A mostani történésektől teljesen objektíven nézve is egy hiteles, bevonzó képi világgal megalkotott film az ügyészségről a Sztálini diktatúrában.
Ormándlaky Zsolt: Hiszünk nektek
Vajon képes-e az ember erős maradni a gyerekeiért és önmagáért, mikor minden összedőlni készül körülötte? És a klasszikus kérdés, hogy győzhet-e az igazság? Nem kisebb kérdéseket feszeget a Hiszünk nektek című film, amit a Budapest International Film Festival hozott el hazai vászonra és ahol el is nyerte a legjobb alakításnak járó díjat. A francia Charlotte Devillers és a belga Arnaud Dufeys rendezőpáros filmje egy anya, Alice (Myriem Akheddiou) és gyermekei megpróbáltatásait mutatja be egy könyörtelenül valóságos és szívszorító tárgyalótermi drámában.
Alice és exférje már két éve húzódó pereskedésének alapja családon belüli szexuális bántalmazás. Két évvel a filmben történő események előtt, az akkor 8 éves Etienne (Ulysse Goffin) apja szexuális közeledéséről számol be anyjának. Ez a felfoghatatlan súlyú vád az egész család életét megmérgezi. Ebben a családot felőrlő helyzetben kell az anyának talpon maradnia, és két gyermekének, Lilanak (Adéle Pinckaers) és Etiennenek a gyerekkorát valami módon megőriznie.
Myriem Akheddiou káprázatosat alakít a gyerekeit kétségbeesetten megóvni kívánó anya szerepében. Egy erős nőt láthatunk, aki roskadozik a rászakadó terhek súlya alatt és már-már megfáradt a megpróbáltatásokban, mégsem adja fel a harcot. Vérfagyasztó játékát az operatőr Pépin Struye gyönyörűen segíti egy fakó, mégis erőteljes és végtelen klausztrofób képi kompozícióval. Szűk, arcközeli képeivel nem hagyja, hogy a néző figyelmét bármi is eltérítse a lényegről. A feszült, precízen kimért tárgyalótermi monológok eredményeképp a néző a film felére pont olyan reményvesztetté és kétségbe esetté válik, mint az anya, akinek minden arcrándulásában és kirohanásában ott láthatjuk azt a sokkolóan terhelt két évet, amelyet a vállán visz.
Hiszünk nektek
De míg a film egészében, gyomrunkat összeszorítva izgulunk, a történet olyan hirtelen zárul le és annyi kérdés között hagyja a nézőt, hogy a vetítőteremből kifelé menet könnyen érezhetjük, hogy valami hiányzik. A film végén egy, az addigihoz képest jól működő családi dinamikát látunk anya és gyermekei között. Ebben a már-már átlagosnak mondható idillben zárul a film, és nem ad tiszta választ a per kimenetelével kapcsolatban. A bíróság bűnösnek nyilvánította az apát? Van már ok a fellélegzésre? Van-e már remény egy szebb jövőre?
A film feszes menetideje alatt soha nem tér le a lényegről, a vége mégis kissé aránytalannak tűnhet. Mert míg közben cikáznak a gondolatok és az érzelmek arról, hogy az igazságszolgáltatás teszi- e a dolgát és a néző drukkol az anya és a gyermekei ügyéért, a vége nem adja meg karaktereinek azt a diadalt, és feloldozást, amit az igazság megkövetelne, és amiért a karakterek megküzdöttek.
A Hiszünk nektek egy kívül-belül súlyos és egy keveset hangoztatott, de nagyon fontos kérdésekkel és helyzettel foglalkozó film. Az író-rendező, Charlotte Devillers úgy fogalmazott, hogy ha csak egy embernek is segít vele, akkor már érdemes volt létrejönnie. Társadalom terápiás haszna mellett egy képileg egyedi látásmódot és egy személyes küldetést beteljesítő alkotás.
Két BIFF Campus diák interjúja Sven Bresser holland filmrendezővel itt olvasható!
