James Bond, minden idők leghíresebb hírszerzőtisztje lassan ötven éve van jelen a vásznon, ennélfogva teljességgel természetes, hogy valamennyi generációnak megvan a saját 007-es víziója. Pierce Brosnan csúcstechnológiával gazdagon felszerelt playboya azonban már oly mértékben eltávolodott az eredeti, erőszakos és macsó ügynöktől, hogy maga Ian Fleming sem ismert volna rá elmeszüleményére. A franchise jogait birtokló Barbara Broccoli és producertársai még lendületből elkészítették a 20. mozit (csak hivatalosan a huszadik; a felsorolásból mindenhol illedelmesen kifelejtik a Soha ne mondd, hogy soha című 1983-as mozit, Connery utolsó fellépését, miként az 1967-es Casino Royale is rendre kimarad), majd a Halj meg máskor után radikális váltást eszközöltek. Az új főszereplővel, illetve a vissza a gyökerekhez stratégiához való következetes ragaszkodással észvesztő kockázatot vállaltak (korábban sohasem volt rá példa, hogy rajongók tömegei gyalázzák a címszerepre kiválasztott színészt, követelve a leváltását, még mielőtt egyetlen kockát is láttak volna debütálásából!), és bankot robbantottak: a Casino Royale a sorozat legsikeresebb darabjává vált, mind kritikai, mind nézettségi mutatói pompásan alakultak.
 |
| Valamennyi generációnak megvan a saját 007-es víziója |
Martin Campbell visszatérő rendezése jócskán megemelte a lécet, egyszersmind kijelölte a követendő irányt az új filmek számára. A Casino Royale után sokan furcsállották, hogy a producerek a semmiféle akciófilmes tapasztalattal nem rendelkező Marc Forstert kérték fel a 22. epizód megrendezésére, hiszen a direktor olyan drámákkal vált ismertté, mint a Szörnyek keringője, vagy a The Kite Runner. A Quantum csendje azonban remekül sikerült hibrid: tiszteletben tartja a közel félévszázados hagyományokat, temérdek gesztust tesz a korai alkotások felé, mégis képes új elemekkel gazdagítani, finoman átformálni a legendát.
 |
| Tiszteletben tartja a közel félévszázados hagyományokat |
Forster James Bond-variációja acélosan kemény, sebes sodrású akciófilm, de a rendező a karaktereket sem hanyagolta el, és érdekes jellemvonásokkal gazdagította a főhőst. A Bond-univerzum tradícióinak tükrében szinte blaszfémiának mondható, hogy A Quantum csendje teljes egészében a Casino Royale-ra építkezik, annak lineáris folyománya; az előző mozi záró- és az új nyitójelenete között alig félóra telik el, szereplők térnek vissza, a főhős motivációi pedig az előző rész ismerete nélkül bajosan értelmezhetők. A film hangulata legfőképpen a Dr. No-t, illetve az Oroszországból, szeretettelt idézi, miközben Daniel Craig olyan érzelmi elemeket épít be a figurába, amelyek tovább árnyalják Bond jellemét. Craig 007-ese továbbra is jéghideg, brutális és végtelenül céltudatos figura; üvölt róla, hogy egy cseppet sincs ellenére a fizikai erőszak, miközben a frusztráció, a harag, a düh és a fájdalom hangsúlyos megjelenítése érdekes lehetőségeket vet fel a további személyiségfejlődés tekintetében. Ez a Bond éppoly messze esik Roger Moore kaján szélhámosától, mint a ’90-es években megismert, nagystílű világfitól, aki hányaveti módon tékozolja a brit kormány pénzét a luxuskaszinókban (hiszen a duplanullás státusza miatt sem az anyagiakkal, sem az emberélettel nem kell elszámolnia). Craig könyörtelen és taktikus harcos, nihilista ragadozó, aki a küldetését mindennél előbbre tartja, legfőbb motivációja pedig nem a kalandvágy, hanem a kötelességtudat és a bosszúvágy.
 |
| Gesztust tesz a korai alkotások felé |
A Quantum csendje nem csupán erősen koncentrált, de szembeszökően puritán is. A sorozat Roger Moore idején, a ’70-as években szinte belefulladt a különböző gadgetekbe, Bond messze eltúlzott mértékben rá volt utalva Q trükkös eszközeire, a forgatókönyvírók pedig gátlástalanul flörtöltek a fantasztikummal (két kirívó példa: Holdkelte; A kém, aki szeretett engem). A 007-es súlytalan képregényfigurává vált, így igencsak ideje volt a bűnbocsánat gyakorlásának. A forgatókönyvírók leporolták Sean Connery hagyatékát, kidobálták a felesleges ornamentumokat, és a legenda lényegére, szikár csontvázára építették fel az új mozit, miközben a rendező ezer meg egy utalást rejtett el, felemlegetve a régi filmeket. A főcím előtti jelenet a Halálos rémületben, s még inkább az Aranyszem megidézése -- a csodálatos akciószekvenciában fület gyönyörködtetően bömböl az Aston Martin DBS tizenkét hengeres motorja. Bár a rajongók rendre panaszkodnak, hogy a 007-es legendás bemutatkozása hiányzik az új kalandból, cinikus aranyköpésekben nincs hiány. Bond száraz humora egyértelműen Sean Connery karakterét idézi: „Kérem, a barátaim Dominicnak szólítanak!”, udvariaskodik ellenfele, mire a brit ügynök így válaszol: „Ők minden bizonnyal.” Az olajjal leöntött női test, a vicces női nevek (az MI6 ügynökét Strawberry Fields-nek hívják; vö. Pussy Galore, Kissy Suzuki, Christmas Jones, stb.) alkalmazása nemkülönben a régmúlt idők iránti tisztelet egyértelmű jele, a Quantum nevű titkos nemzetközi bűnszervezet szerepeltetése pedig az ’60-es évek filmjeiben rendre felbukkanó SPECTRE-motívum feltámasztásával egyenértékű tett. Kiváltképpen üdvözlendő, hogy a szereplők továbbra is a Királynő nyelvét beszélik, nem pedig az amerikai angolt – holott ez a döntés egyértelműen a piaci megfontolások ellen való.
 |
| Képes új elemekkel gazdagítani, finoman átformálni a legendát |
A Quantum csendjében egyetlen kínos, testidegen elem található: a film szégyenletesen silány főcíme. Cubby Broccoli, ha élne, szemétre vetette volna az egészet, Jack White dalának mesterszalagját hosszában vágta volna ketté, majd megkorbácsolta volna a tisztelt szerzőt. A hanyatlás egyszerűen érthetetlen; a Halj meg máskorban szerepeltetett Madonna dalról egykoron azt gondoltam, hogy mélyen a legszörnyűbb főcímzene a Bond-filmek hosszadalmas sorában, de a Casino Royale, és most a Quantum csendje is alul tudta múlni azt. Csak a közelmúltig visszanyúlva, érdemes újranézni a Holnap markában, vagy akár a Világ nem elég főcímeit – akárki is felelős az új főcímekért, az a legkevesebb, hogy a fejét kellene venni. A vérciki helyzetet David Arnold kiváló zenéje menti, aki nívós munkájával immáron éppoly mértékben hozzájárult az újkori Bond sikeréhez, mint John Barry a klasszikus korszakban.
 |
| Volt bátorságuk új irányba terelgetni a 007-es figuráját |
Mindez azonban részletkérdés, apró folt, jelentéktelen malőr csupán. Ami igazán számít, hogy a sorozat 22. epizódjában az alkotók nyíltan felvállalták Sean Connery örökségét, miközben ahhoz is volt bátorságuk és ötletük, hogy új irányba terelgessék a 007-es figuráját. A Casino Royale markáns állásfoglalás volt, A Quantum csendjében pedig igazság tétetett: James Bond, Őfelsége legkeményebb titkosügynöke megölte a nemzetközi playboyt.
