Börcsök Enikő tíz éve szerzett színész diplomát Marton László osztályában, majd hetedmagával Kaposvárra szerződött. A színházban évadonként négy-öt darabban lépett fel, kevés kivétellel főszerepet osztottak rá. Három esztendő után mégis úgy döntött, a Vígszínházhoz fog tartozni. A pesti teátrum eddigi történetében ő az első, akinek - a társulat titkos szavazása alapján - kétszer is átadták a Ruttkai-emlékgyűrűt. Kétszer kapta meg az Országos Színházi Találkozón a legjobb női alakítás díját is: 1992-ben Céliméne-ért a Mizantrópban, nyolc évvel később Az Iglic címszerepéért. Több mint tíz éve énekli Dévényi Ádám dalait - Ádám műsorában. Játszott Lukáts Andor, Szabó István, Salamon András, Mészáros Márta, Bereményi Géza, Balogh Zsolt nagyjátékfilmjeiben, majd sokévi szünet után Gothár Péter Paszport című produkciójában kapott főszerepet. Ezt követően hívta őt Jancsó Miklós, Molnár György és Tarr Béla.
Színházról, filmről, hamis reményekről és álmokról beszélgettünk.

- Miután otthagytad Kaposvárt, hogy a Vígszínházba szerződj, volt egy figyelemreméltó kijelentésed: a furcsa vidéki "keszonbetegségben" mindig képes az ember létrehozni valamit, mert nincs más dolga, mint éjjel-nappal a színházban lenni. Ebben a mondatban az izgat, hogy vajon az elszigeteltség vagy a kulturális periféria "használ"-e a színészetnek?
- Nem! Legalábbis szerintem ez nem ezt jelenti. Arról van szó, hogy ekkor sokkal mélyebb koncentráció jöhet létre. Mert nem vonja el más a figyelmet. Nincs dolgod, nem rohangálsz ide-oda a próbák után, hanem ehelyett az éppen aktuális munkáról beszélgetsz a többiekkel. Ebből persze nem következik feltétlenül az, hogy erre mindenki képes, de kétségtelenül ideális helyzet egy alkotó embernek. És vidéken egy ilyen jellegű műhelymunka sokkal inkább megteremthető, mint mondjuk Pesten.
- Azonban a való élet is eltűnhet lassacskán az ember mögül...
- Tulajdonképpen igen, éppen ezért valamikor kialakul egy sajátos, ingerszegény állapot. Még mások előadásait sem nézheted, így nincs összehasonlítási alapod. És én egy idő után nehezen viseltem, hogy a színházon kívül nem ért másfajta impulzus.
- Azok a lehetőségek, amelyek miatt részben úgy döntöttél, hogy Budapestre jössz, és itt most elsősorban a filmezésre gondolok, rendre elkerültek.
- Miután legalább hat-hét évig nem érkezett filmes felkérés, ezen én is eltöprengtem. Tavaly kaptam azt a főszerepet, amit a Péter (Gothár Péter - H.K.) adott, de négy vagy öt évig kizárólag két-három mondatos szerepeim voltak.
- Ez azért is különös, mert főiskolásként három filmet forgattál: Lukáts Andorral A három nővért, Salamon Andrással a Zsötemet és Szabó Istvánnal az Édes Emma, drága Böbét.
- Igen, mindegyik negyedikben volt. Ezek közül talán egyedül Szabó István filmje keltett feltűnést, számos díjat is nyert. A többire nem igazán figyeltek oda. Pár hétig mentek a Művész moziban, vagy talán addig sem.
- Furcsálltam, hogy Szabó István filmjében Johanna Ter Steege alakítását díjazták a hazai filmkritikusok és a berlini zsürorok is. Téged ez hogyan érintett?
- Megosztva kaptuk az Ökumenikus Egyházak színészi díját a berlini filmfesztiválon.
- Nocsak! Ez valami titkos infó elszánt hírszerzőknek, Szigorúan Bizalmas aktában?
- Én is a Kurírból értesültem Kaposvárott, egy padon üldögélve. De te azt kérdezted, az a tény, hogy Johannát jobban elismerték, mint engem, fájt-e nekem. Fájt.
- Miként éli meg egy színész, hogy ugyanabban az évben két olyan forgatókönyvet kap, majd pedig két olyan szerepet játszik el, amelyben kiugrik, illetve kilökik az ablakon? (Édes Emma..., Zsötem - H.K.)
- Úgy hogy szegény édesanyám már megint mennyire kikészül. Hiába mondom el neki, mi történik, mi lesz, ő csak zokog, és nem akarja elhinni. Látja majd, hogy a lánya halott.
- A színészek, mint közszereplők, kénytelenek elviselni a nyilvánosságot, és te a készséges nyilatkozók közé tartozol. De hogyan érint, amikor rendre egy olyan, noha a szakmai életedet is befolyásoló, ám mégiscsak szó szerint fájdalmas, intim kérdés kapcsán kerülsz az érdeklődés középpontjába, mint a betegséged?
- Látod, most Te is erről beszélsz! Nincs olyan interjú, amiben ez nem kerül szóba.
- Mivel annyira küzdöttem, hogy elkerüljem, belegyalogoltam...
- Ezt nem lehet elkerülni, mivel a mindennapjaimhoz tartozik! Minden válaszomban benne van. Csak az a bántó, amikor egy beszélgetésnek ez az apropója.
- A Paszport forgatása során ez az állapot nehézséget jelentett?
- Persze! Nagyon befolyásolt. Gothár volt az első ember, akit ez nem zavart. Azt mondta, én kellek neki. És a többit majd megoldjuk.
- A betegséged az oka, hogy a rendezők évek óta nem hívnak filmezni?!
- A magánéleti problémákon túl, igen. Többször adtak vissza szerepet. Úgy hogy már aláírt szerződésem volt. Aztán a rendező megtudta, hogy beteg vagyok. Miközben úgy látott engem, mint én téged. Úgy ültem, ahogyan te ülsz, úgy ittam a vizemet, ahogyan te iszod, és beszélgettünk, mint most mi. Ja! De hogy ez az ember beteg? Bocsánat, akkor mindent vissza. Szívbaj nélkül. Háromszor-négyszer fordult ez elő velem. Már megszoktam. Ezért volt meglepő, hogy a Gothár hívott. Aztán megtört a jég: játszottam Jancsónál, Molnár Györgynél és a Tarrnál. Tudom, Gothárnál is gürc volt a stábnak, hogy nekem haza kellett jönnöm Ukrajnából minden hajnalban, de én keltem háromkor és utána éjfélig dolgoztam. Gothár egész végig féltett, óvott. Ötször annyira, mint kellett volna.
- Az a fajta lét, amit ebben a filmben láttam, az a szörnyű téglagyár, ahol Jelizaveta dolgozik, Ukrajnában tetten érhető a mindennapokban?
- Azt a munkát csináltam, amit ők. Igen, ott ilyenek.
- Gyakori, hogy a nők úgy menekülnek el ebből a közegből, hogy férjhez mennek egy magyar emberhez?
- Azt mondta a Péter, hogy igen. Ráadásul ez egy igaz történet. Úgy van, ahogy mondod, ez a menekülés egyetlen módja. A házasság, a magyar férfi a Kánaánhoz vezető út.
- Hogyan láttad ennek a fiatal nőnek a sorsát, aki feltétlen optimizmussal, talán túlzott naivitással ugrott bele ebbe a házasságba? Nekem úgy tűnt, Jelizavetát a férje, a világvégi tanyán élő, gazdálkodó, alkoholista, szeretni képtelen József csak használta, elhasználta. (Józsefet Kocsis Gergely, a budapesti Katona József Színház művésze alakítja - H.K.).
- Nem! Mindketten azt hitték, hogy ez jó. A férfi abban bízott, majd megváltozik, és ha asszony jön a házhoz, felhagy az ivással is. Ezért találta ki neki a nővére, Mari, hogy vegye el ezt a lányt. És a lány is azt remélte, boldog élet vár rá. Én nem gondoltam soha, hogy ez a férfi képtelen szeretni. Egyszerűen nem tudott megváltozni.
- Akkor te nem úgy élted meg ezt a történetetet, hogy egy nőt, akiben egy idő után csak az ingyen robot lehetőségét látják, kilátástalanságba, reménytelenségbe hajszolnak.
- Egyáltalán nem! Jelizaveta nem tudta, nem akarta elhinni, hogy mi történik vele. Mint amikor valaki nem vesz tudomást arról, mi zajlik körülötte, és csak akkor kap észbe, amikor belátja, itt nem csak a saját életéről van szó, hiszen van egy kislánya is. Menti, ami menthető. Ösztönből cselekszik. De az utolsó percig él benne a remény, hogy ez a férfi megváltozik.
- A "bándzsidzsámping"-jelenettel - kétértelműsége folytán - nem nagyon tudtam mit kezdeni. Illetve csupán annyit, hogy világossá vált, innen nincs kiút.
- Eredetileg nem is ez volt a vége. Az utolsó képsor az lett volna, hogy Jelizaveta és a kislánya felhajtanak kerékpárral a hegyre, öngyilkosok lesznek, szirénázik a mentő... De Péter azt mondta, nem lehet így lezárni egy filmet. Nem lehet, hogy egy nő a gyerekével öngyilkos legyen. Mindenesetre így valóban sokkal pozitívabb a befejezés.
- A nézetkülönbségen túl: szellemi ütközetünk az én napsütötte, derűs életszemléletem és a párkapcsolatokba vetett, töretlen hitem következtében egyre komikusabb lesz...
- De ez jó! Úgysem beszélgettem még erről a filmről senkivel sem, mert nem látták!
- Szóval, nekem az volt az első benyomásom, hogy az ugrás a hídról stilizált öngyilkosság.
- Érdekes! Nekem nem! Sosem beszéltem erről a Péterrel, de nekem az jött le, hogy nem kell törődni semmivel. Ez a két ember egyfolytában a lét és a nemlét között pattog, majd tovább él. Mégiscsak valahogy minden kifelé mutat. És ez a játék a végén hihetetlen erőt adó, sugárzó jelenet. Olyan, mintha ez az ember nem törődne azzal az egész nyomorral, ami addig volt. Ott van a gyerek, ketten vannak egymásnak, és ez túlsegíti majd a dolgokon.
- Menjünk vissza a színházba! Annak idején elég sokan provokáltak amiatt, hogy Kaposvárról a Vígbe szerződtél.
- Szerintem az ember mindenhol megtalálhatja a helyét és saját magát. A kérdések mögött nyilvánvalóan az bújt meg, hogy ezzel a lelkülettel mit csinálok én a Vígszínházban. Csakhogy én megtalálom itt azt, amit... Most azt akartam mondani, hogy amit szeretnék, ám azt nem mindig. De azt máshol sem találom meg.
- És mi az, amit szeretnél?
- Hogy legyen egy jó csapat. Hogy együtt hozzunk létre valamit.
- Szerinted vannak ilyen csapatok? Mert én úgy látom, hogy lehetnének, sőt, vannak is, hiszen valahogyan összejönnek, de aztán szétesnek, majd évek múltán ráébrednek, a fenébe, ők egy csapat voltak és elszúrták!
- Én bízom benne, hogy vannak csapatok. Mindig van három, négy vagy öt ember akik közül senki sem foglalkozik azzal, hogy úristen, neki két mondattal kevesebb van, mert az érdekli, hogy ők valamit közösen akarnak képviselni. De ez baromi ritka.
- Mert egyéni érdekek vannak, meg egyéni igazságok és egyéni sérelmek.
- És ez nagyon rossz. Nagyon kevés helyen, kevés kollégával tapasztaltam az ellenkezőjét. Mindenesetre én sokszor megtalálom a saját örömömet egy-egy előadásban vagy egy-egy szerepben. Ez nem feltétlenül színházfüggő. Nagy előnye a Vígszínháznak, hogy a sokféleségre törekszik. Én pedig szeretek mindent: a zenés darabokat, a mesét, az operettet. Emellett rengeteg színész van, nem tudom megunni őket, egy csomó kollégával még nem is játszottam. És lenyűgöző az a hatalmas tér! Ezek mellett eltörpül, hogy néhány előadás nem az én ízlésem szerint való. Mert máshol is ez van. Nem tudok Pesten olyan színházat mondani, ahová ha bemennék, nyugodtan kijelenteném, itt bármikor, bármiben, boldogan. És én a Vígben szeretem az embereket. Nagyon. És engem is szeretnek. Ez jó dolog, jó érzés. Biztonságot ad.
- Érezted néha, hogy nehéz magadat elfogadtatnod?
- Sokszor.
- Szoktál álmodozni? Vannak vágyaid?
- Ühüm. Vannak.
- Megvalósulásuk aránya, gyakorisága?
- Hát..., egyelőre nem nagyon.
- És ez nem szegi kedved?
- Nem! Biztosan sikerülnek valamikor.
- Mondasz nekem egy-két álmot?
- Nagyon szeretném, ha sok gyerekem lenne. És szeretnék olyan kertben lakni, ahol fű van, meg fák. De ez teljesen távolinak tűnik. Talán sohasem fog sikerülni... Meg hogy amíg meg nem halok, addig ezt tudjam csinálni. Ne akadályozzon engem semmi külső körülmény. Hogy ne kelljen mást. Mert ez eddig jó nekem. Mert nem tudok mást, ami ilyen örömöt okoz. Semmit.