A Mélyen őrzött titkoknak azért vannak jobb pillanatai is, ami elsősorban a főszereplő Bagaméri Eszternek, a bicegő rádióst játszó Nagy Ervinnek valamint a Torontóban élő, szívtelen édesanyát alakító Fullajtár Andreának köszönhető. Nem tudom, honnan táplálkozik, de Bagaméri Eszterben csak úgy fortyog az indulat és a kamaszos sértettség, amivel állandó, magas érzelmi hőfokon képes jellemezni a tizennyolc intézeti év után a nagyvilágba egy szál magában kilépett ifjabb Varró Irmát, akinek minden mozdulatát, minden gesztusát a szeretetéhség és a bizalmatlanság feszültsége határozza meg. Nagy Ervin a megszokott szerepeitől igencsak távol eső karakternek, a félszeg, zárkózott, ámde becsületes és jószívű Józsinak legalább némi elevenséget kölcsönzött, ha már nem is lehetett meggyőzően életszerűvé tenni ezt a papírízű figurát. Fullajtár Andrea a többiekhez képest rendkívül takarékosan, nagy filmszínészi rutinnal oldotta meg a tőle szintén szokatlan szerep, a kiégett, megtört anya eljátszásának feladatát. Nem véletlen, hogy a film legjobb jelenete éppen a történet legkényesebb pontja, anya és lánya találkozása. A bingószalon monoton zajaival, tompa fényeivel, a szelvényeik fölé hajló, leszedált asszonyok soraival – erős atmoszférájú közeg, ami önmagában elegendő egy elrontott élet pontos jellemzéséhez. A találkozást ebben a lelketlen környezetben a rendezőnő meglepően jó dramaturgiai érzékkel építi fel: a hosszas, egyre feszültebb várakozás után az egymásra ismerés robbanásszerű gyorsasággal, az összekoncentrálódott, hatalmas energiákat hirtelen felszabadítva megy végbe. Ezt a jelenetet látva igazán csak sajnálni lehet, hogy a film legtöbb pontján Böszörményi Zsuzsa beérte a könnyen kínálkozó megoldásokkal. A panelekből összerakott filmépület olyan steril, mint egy lakótelepi ház. A titkok más helyeken lakoznak.