A következő mű már sokkal viccesebb. A Sziámi naplemente egy férfi története, akinek szeretett nejét egy  repülőgépből kihulló frigó szögezi a földhöz, majd, mivel a balszerencse továbbra is üldözi, Ausztráliába megy szerencsét próbálni. Nagyon jól kidolgozott helyzetpoénok adják a film lényegét, meg a bátorság, ahogy önmagát egyáltalán nem véve komolyan viccelődik a halállal. Kevés olyan darabra emlékszem, ahol a főhős révbe érése azon múlik, hogy tiszta szívből ki tudja röhögni volt feleségét, amiért az eltávozás fent jelzett módja jutott neki. Persze ez nem elég, új szerelem is kell, lehetőleg gonosz, félresikerült terminátorszerű volt pasija elől menekülő nő képében. Így még küzdeni is lehet, s ez minden bizonnyal jót tesz egy bimbózó kapcsolatnak is, de nekünk, nézőknek mindenképpen.

Az „ausztrál báj” csak nyomokban fedezhető fel
Mokasszin (Anthony Hopkins)
A Szerelmi szerenád igazi gyöngyszem. Két kisvárosi nővér pasivadászaton, célpont a híres rádiós műsorvezető, aki váratlanul a szomszédságukba költözik a modern világból. A pasi teljes idióta, fellengzős szövegeket nyom a szerelemről, és sikeresen összekavar mindkét lánnyal, akik meg is kavarodnak rendesen. A baj persze nem jár egyedül, a férfiről nemcsak az derül ki, hogy egoista balfék, hanem az is, hogy tulajdonképpen egy hal, és a kopoltyúin keresztül csorgatja magából a felesleges zsírt. Ritka az a film, ahol a közönség a harsány röhögés mellett ugyancsak hangosan bíztatja a szereplőket, és a rengeteg kínos pillanatban pedig hőbörög és sikoltozik. Ez ilyen alkalom, és már ezért az egyetlen filmért megérte megrendezni ezt a fesztivált.

A leghíresebb film, s egyben a legrégibb is a kínálatból, az 1990-es, Anthony Hopkinst és Russell Crowe-t hadrendbe állító Mokasszin azonban csalódást okoz. Az „ausztrál báj” csak elmosódott nyomokban fedezhető fel benne, mindent áthat az alkotók törekvése, hogy igazi amerikai filmet hozzanak létre. Ez sikerül is, teljesen középszerű hollywoodi vacak született, egy üzleti tanácsadóról, aki rájön, hogy a pénz nem minden. Kár érte. A legmeglepőbb fordulat az, hogy a hétfő esti bónuszvetítésen, a fesztivál legnépszerűbb filmjének újrajátszásán is ezt adják, dacára annak, hogy harmincnál többen már előszörre sem voltak rá kíváncsiak.

A fesztivál első fele tehát meglehetősen vegyesre sikerült, de nem adjuk fel: a Bumeráng tovább repül. Folyt. köv.