László Sára: Korábban Párizsban dolgoztam egy produceri irodában gyakornokként, és elvégeztem egy egy éves produceri képzést. Ezért az volt az első elgondolás, hogy én viszem a produceri részt a cégen belül, Gerő Marci pedig a rendezői részre koncentrál. Ez végül nem teljesen így alakult....
Gerő Marcell: Az első két-három évben együtt csináltunk mindent. Meglepő és elszomorító volt, hogy mennyi adminisztrációval, mennyi operatív feladattal jár egy filmes cég. Így újra kellett gondolnunk az eredeti felállást, én is részt vettem a cég mindennapi ügyeiben, járkáltam a könyvelőhöz, együtt agyaltunk a bankügyeken. Sári pedig ugyanúgy részt vett a rendezői feladatokban, ha arra került sor. Így gyakorlatilag a főiskolán megszokott munkamegosztást folytattuk: mindenki csinál mindent és mindenki minden projektben benne van.
A Campfilm Elefántcsonttornya a Károly körúton Fotó: Valuska Gábor
filmhu: Ketten alapítottátok a céget?
L. S.: Nem, Dobos Tamás operatőrrel hárman, aki szintén osztálytársunk volt. Tamás mindennapi szinten nem tudott részt venni a cég életében, de dolgozunk együtt, illetve nagyon sok első munkát ő hozott be a cégbe – videoklipeket és kisebb reklámfilmeket.
G. M.: Az alapelképzelés az volt, hogy az egész osztály együtt hozza létre az új gyártócéget. A cégalapítás előtt egy hétre elvonultunk átbeszélni a dolgokat, majd Nagy Viktor Oszkár, Nagy Dénes és Csoboth Attila arra jutottak, hogy nekik most mások a preferenciáik. De egyre inkább úgy tűnik, hogy az eredeti terv mégis megvalósul, mert ebben a pillanatban mindannyian rész veszünk a Campfilm valamelyik projektjében.
filmhu: Rengeteg fejlesztés alatt álló projekt szerepel a honlapotokon. Hogy dől el, hogy kinek a filmtervére fektettek épp hangsúlyt? Nincsenek ebből konfliktusok?
L. S.: Ha kapunk valamire támogatást, az hirtelen meglódul. Nincs olyan, hogy heti két napban ezzel foglalkozunk, heti egy napban azzal. Valahogy magától alakul. Most Viktorral például egy olyan filmtervhez tértünk vissza, amiről két éve nem volt szó. Egy beszélgetés kapcsán merült fel és azóta agyalunk rajta.
G. M.: A honlapon felsorolt filmtervekkel elsősorban leendő rendezőjük foglalkozik, illetve együtt beszélgetünk róluk, hol két hónap, hol két év kihagyással. Ezek mind olyan filmek, amiket szeretnénk majd megcsinálni, ott vannak a fejünkben és amikor valamilyen nemzetközi filmes rendezvényre megyünk – elsősorban Sári – akkor ezeket tudja prezentálni, attól függően, hogy épp kivel hozta össze a sors.
László Sára
filmhu: A 3Esküvő című dokumentumfilm-sorozat kapcsán figyeltem fel a Campfilmre, amelyet további dokumentumfilmek követtek. Mostanában kezdtetek játékfilmeken is dolgozni. Mi az oka ennek?
G. M.: A cég megalapítása után dőlt be az MMKA. Ez kényszerített minket arra a döntésre, hogy dokumentumfilmekkel foglalkozzunk, mert itt találtunk néhány olyan forrást, ami teljesen független az állami filmfinanszírozástól. De Sári már a legelső beszélgetésünkkor, a főiskola első hónapjában mondta, hogy őt a dokumentumfilm érdekli, ami elég furcsa volt, mert az osztályban mindenki mást a fikció foglalkoztatott.
L. S.: Az első pillanattól fogva voltak játékfilmes ötleteink, amiket forgatókönyvfejlesztésre be is adtunk az MMKA-hoz. Néhányra kaptunk is támogatást, de gyártás-előkészítésre nem tudtunk pályázni – nem volt már több kiírás. Az utóbbi egy évben kezdtünk el ismét komolyabban foglalkozni fikciós tervekkel, de nem ugródeszkaként tekintünk a dokumentumfilmre. Szeretnénk elkezdeni játékfilmekkel is foglalkozni, de párhuzamosan megtartva a dokumentumfilmes vonalat.
filmhu: Mennyire volt hangsúlyos a dokumentumfilmes műfaj a Főiskolán?
L. S.: Ez alapvetően játékfilmes osztály volt - eredetileg Fehér György indította, de ő a felvételi nyarán elhunyt és Szász János lett az osztályfőnökünk. Dokumentumfilmes feladattal kezdtük az öt évet. Azután ez a műfaj még egyszer jött vissza, a harmadik évben, Fekete Ibolya kurzusán. A dokumentumfilm szinte ösztön-szerűen kialakítja benned, hogy felismerd az igaz szituációkat és azokat, amelyeket ledob magáról a vászon. Ezek nagy szavak, de például egy fikciós film esetében, a színészekkel való munka során meghatározó lehet ez a képesség. Ez korántsem jelenti azt, hogy kizárólag realista vagy szocio-játékfilmekben gondolkoznánk. Az igaz és hamis gondolata minden film saját világán belül nyer jelentést.
Gerő Marcell
filmhu: Mennyire vagytok nyitottak ’külsős’ ötletekre?
L. S.: Amíg mi is tanuljuk a filmgyártást, nagy biztonságot ad, hogy hogy ha a Dinivel, a Viktorral vagy a Marcival beszélgetünk egy tervről, akkor nagyjából tudjuk, hogy milyen film van a másik fejében. Együtt csináltuk végig a Főiskola öt évét és azóta is folyamatosan kapcsolatban vagyunk - így dolgozni nagyon biztonságos állapot. Ezért óvatosak vagyunk a külsős megkereséseket illetően. Akkor tudja az ember élvezni a produceri szerepet, ha van egy alapvető összhang a rendezővel az anyagot illetően. Ha vágás közben lehet beszélgetni, ötletelni, és a végén egyik fél sem érzi azt, hogy megerőszakolták az elképzeléseit. Onnantól kezdve, hogy producerként konkrét vágásokat kell javasolni, el van szúrva az egész.
{extrainfo}
G. M.: Abban a felfogásban, ahogyan mi szeretnénk filmet csinálni baromi nagy felelősséggel jár, ha igent mondunk egy filmtervre. Ha nekifogunk valaminek, az meghatározza a következő két-három évünket. A téma, a megvalósítási mód és elsősorban azok az emberek, akikkel csináljuk az adott filmet. Ha nincs meg a közös hang, ha mást gondolunk alapvető kérdésekben, például hogy mi az adott film formája, milyen hangnemben szólaljon meg és hol legyenek a hangsúlyok, akkor nagyon kellemetlen következő két-három év jöhet, ráadásul a végeredmény is igen kérdéses.
filmhu: Mennyire láttok rá az európai trendekre és mennyiben határozza meg a témaválasztásotokat, hogy releváns-e az a nemzetközi piacon?
G. M.: Egyre inkább. Az első pillanattól kezdve határozott célunk volt, hogy megpróbáljunk hozzájutni országon kívüli forrásokhoz is, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy tájékozottak legyünk. Ehhez megfelelő alkat kell, ami Sárinak megvan, nekem nincs. Sokszor vitázunk arról, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy részt vegyen egy-egy nemzetközi dokumentumfilmes eseményen, de utólag mindig az derül ki, hogy volt értelme áldozni - ez egy hosszú távú befektetés.
L. S.: Valóban hosszú távú és embert próbáló dolog bekapcsolódni a nemzetközi filmes életbe. Rengeteg dokumentumfilmes workshop van világszerte, csak a Media vagy harminc ilyet támogat. A projektjeink kiemelkedően sikeresek voltak azon a néhányon, amelyen eddig részt vettünk. Nagyon szokták értékelni ezeket a szerzői, nem kifejezetten televíziós megközelítésű filmterveket. Ebből persze egy kezdő producer – mint én is – arra következtet, hogy a szakma csak rá vár, nyitott kapukat dönget. Ez egyáltalán nincs így. Európában – főleg Magyarországról nézve - rengeteg pénz van dokumentumfilmgyártásra, főleg a televízióknál, de mindenhol megérződik a válság - sokkal kevésbé nagyvonalúak és sokkal kevésbé szeretnek kockázatot vállalni. Nehéz bekerülni ebbe a körbe és nehéz elérni, hogy komolyan vegyék az embert. Csak egy példát mondok: Marci Káin gyermekei című egészestés dokumentumfilmtervéhez körülbelül egy éve csatlakozott koprodukciós partnerként a a JBA nevű francia cég. Ez a cég harminc éve működik, rengeteg sikeres dokumentum- és játékfilmet tudhat maga mögött, a szakmában mindenki ismeri a nevüket. Összehasonlíthatatlan, hogy a beszélgetés milyen fordulatot vesz, ha egy tárgyalás során megemlítem az ő nevüket. A Káin gyermekei nehéz és rizikós projekt, ugyanakkor elég drága is, ráadásul Marci első egészestés filmje - szóval nem indul túl jó pontokkal, de az, hogy egy ilyen kaliberű francia cég beszáll partnerként, garanciát jelent a további potenciális befektetőknek, nyílnak ki az ajtók.
Menekültek, bevándorlók, vidék és interjúk
filmhu: A jelenlegi filmtámogatási rendszerrel kapcsolatban mi a benyomásotok?
L. S.: Nekem saját tapasztalatom még nincs. A Káin gyermekei-vel tervezünk pályázni, hiszen az elsődlegesen moziforgalmazásra szánt filmek a Filmalaphoz tartoznak. Ami nehézség a fiatal produkciós irodák számára, az az a feltételrendszer, amely szerint csak akkor pályázhatsz, ha az adott műfajban már készítettél olyan filmet, ami szerepelt A-kategóriás fesztiválon vagy moziforgalmazásba került. Ezzel nem adnak túl sok esélyt egy kezdő producernek, azt pedig nem tartom előremutató gondolkodásnak, hogy a fiatal rendezők kényszerből álljanak össze olyan producerekkel akikkel amúgy nem feltétlenül dolgoznának együtt, csak azért, hogy pályázni tudjanak.* (A Filmalap vonatkozó kiegészítését lásd lent - a szerk)
filmhu: Nagyon izgalmas projekt a Káin gyermekei. Meséltek kicsit róla és arról, hogy hogy fogadták a nemzetközi fórumokon?
G. M.: Ez az első olyan filmterv, aminek a megszületés pillanatában semmi köze nem volt ahhoz, hogy tudunk-e hozzá finanszírozót találni vagy sem. Egy játékfilmterv kapcsán kezdtünk el börtönökkel foglalkozni és Viktor javasolta, hogy nézzük meg Monori Mész András Bebukottak című filmjét. Ettől kezdve homlokegyenest más irányt vett a filmterv, félreraktuk a játékfilmet és elkezdtünk a Káinnal foglalkozni, noha fogalmunk sem volt róla, hogy a megvalósításának van-e realitása. A Bebukottak 1985-ben készült remekmű. Hat fiatalkorú fogvatartott a főszereplője, akik gyilkosságért ültek a tököli börtönben. A Káin gyermekei alapötlete, hogy felkutatjuk ezeket az embereket és megnézzük, mi van velük most, 30 évvel később. Eleinte annak sem volt túl nagy realitása, hogy egyáltalán megtaláljuk őket. Innen indult a dolog, és odáig fejlődött, hogy bekerültünk az Eurodoc nevű nívós nemzetközi workshopra, és közben a hat szereplőből sikerült megtalálni kettőt, és forgattunk is velük. Olyan képi anyag született, amely minden szempontból túlszárnyalja az előzetes várakozásainkat. Ha minden jól megy, valamikor ősszel el tudjuk kezdeni a forgatás lényegi részét. (Beszámolónk az Eurodocról)
L. S.: Az általános reakció, hogy iszonyatosan erős a terv. A forgatott anyagokból összeraktunk rövid trailereket és egy 25 perces összeállítást is, amely szerencsére meggyőző lett. Megszűnt a kétely, hogy fel lehet-e nőni egy olyen erős alaphoz, mint a Bebukottak. De sajnos hiába jó a fogadtatás, nagyon keskeny az a rés a nemzetközi televíziós csatornákon, ahova mind hosszban, mind témájában beférne a film. Nem egy tipikusan televíziós műfajú filmben gondolkodunk, szeretnénk,, ha moziforgalmazásba is kerülne, azzal együtt, hogy a dokumentumfilmek alapvetően a televízión keresztül találkoznak a közönséggel. Most az Arte France-al folytatunk komolyabb tárgyalásokat - úgy tűnik, hogy ők hajlandóságot mutatnak az efféle fajsúlyosabb témák befogadására. Az egész dokumentumfilmes szakma nagyon erősen eltolódott a könnyedebb, fogyaszthatóbb műfajok felé. Ha divatos témákkal foglalkozol, akkor nem kell évekig pitchingelned, fogsz találni egy televíziót, aki támogat. A Káin nem ilyen, így nem kapkodnak értünk.
G. M.: A film témája nem tartozik a közkedvelt, közérdeklődésre számot tartó témák közé. A börtön, mint fogalom arról szól, hogy oda bezárjuk azokat, akiknek a problémáival nem akar a társadalom foglalkozni. A börtönben lévők nagy része nem azért van ott, mert gonosz vagy megátalkodott, hanem különböző megoldatlan társadalmi problémák miatt kényszerülnek bele olyan szerepekbe, melyek miatt börtönben végzik. A Káin gyermekei többek közt ezzel a jelenséggel is foglalkozik. Társadalom peremére szorult, nagyon nehéz körülmények között élő egyszerű emberek a film szereplői, szóval a film befogadáshoz nagyon aktív nézői attitűd kell.
László Sára az Eurodocon
filmhu: A Last call: Dresden Dolls című filmetek, amelynek rendezőjével, Szász Jánossal néhány hete beszélgettünk - egy valamivel könnyebben fogyasztható darab. Hogy talált meg Benneteket ez a projekt?
L. S.: Egykori osztályfőnökünk, Szász János keresett meg minket ezzel a filmtervvel, aminek több szempontból is iszonyatosan örültünk, hiszen nagy részben az ő személyének köszönhető az, hogy az osztály így együtt maradt. Örültünk annak is, hogy most nem mint tanár és diák tudunk együtt dolgozni. Mi eddig főként dokumentumfilmeket gyártottunk, ahol az utóbbi időben egyre bonyolultabbá vált a finanszírozás, nagyon sokat kellett várni, mire végre megkezdődhetett egy-egy film gyártása. Ez a projekt ehhez képest úgy zajlott, hogy "Van kedvetek hozzá? Mert akkor jövő héten utazunk!" Jó volt ez a lendület, hogy valamit el lehet kezdeni csinálni és nem kell előtte évekig tervezgetni. Az is izgalmas volt, hogy nem Magyarországon zajlott a forgatás, illetve hogy iszonyatosan erős volt a muszter, amit Jánosék hazahoztak. Azt látva tovább fokozódott a lelkesedésünk. Producerként ez volt az első olyan filmünk, amelynek nem voltunk ott a forgatásán és nem ismertük a szereplőket - ez a vágás során egy egészen másfajta munkára ad lehetőséget, hiszen teljesen kívülállóként tudtunk ránézni az anyagra Marcival. Így az ember sokkal jobban tudja a néző érdekeit képviselni, hiszen ugyanazokkal az információhiányokkal rendelkezik, mint a film majdani nézője. Nagyon jót tesz a filmnek, ha van egy külső szem, aki ugyanannyira magáénak érzi a dolgot, de nem kötődik érzelmileg egy-egy snitthez, ami esetenként nem viszi előre a történetet.
filmhu: Milyen volt a film fogadtatása itthon?
L. S.: Öt vetítésünk volt a Kinoban, májusban és júniusban, amikre nagyon kevesen jöttek el. Nem mondom, hogy teltházakra számítottunk, de ennél mindenképp több nézőre. Így sajnos nem is nagyon van kin lemérni a fogadtatást. Akikkel én beszéltem, azok megerősítettek abban, hogy nem kell ahhoz Dresden Dolls rajongónak lenni, sőt, a zenekart sem kell ismerni, hogy valaki élvezni tudja a filmet. Akik látták, azok szerették nézni.
Amanda Palmer, a Dresden Dolls frontembere
filmhu: Milyen fesztiválokra akarjátok elküldeni?
L. S.: Most fejeztük be, szóval még az elején vagyunk a fesztiváloztatásnak. Elküldtük az IDFA-ra, amely egy nagyon fontos amszterdami fesztivál, viszont csak premiereket szeret vetíteni és novemberben van. Ez mindig nehéz döntés, hogy kivárod-e a nagy presztizsű fesztiválok válogatását vagy elküldöd minél több helyre a filmet. Tavaly óta van az IDFA-n zenei dokumentumfilm kategória, amelybe abszolút beleillene, szóval kivárunk. Múlt héten mutattam először a filmből külföldön, Sheffieldben. Ott többen azt javasolták, hogy elsősorban a Dresden Dolls rajongókat célozzuk meg a filmmel, így nem kizárt, hogy nem mozi, hanem egyből DVD forgalmazásba kerül majd a film. Még nagyon az elején vagyunk az eladásnak, de bízom benne, hogy lesz helye külföldi tévékben is.
filmhu: Szerintetek miért van itthon ez az alapvetően negatív attitűd a dokumentumfilmek irányában?
G. M.: Egy hazai filmes találkozón hangzott el és elég megdöbbentő volt, hogy a "kisebb műfajok, többek közt a dokumentumfilm...". Abszurdumnak gondolom, hogy bármelyik filmes műfajt kisebb műfajnak tekintsük.
L. S.: Szerintem ez változóban van, főleg a fiatalok körében - mostanában a Verzió vagy a Ha érteni akarod a világot című ELTE-s dokumentumfilm fesztiválon gyakran nem lehet bejutni a vetítésekre, és iszonyú jó filmeket hoznak el a magyar közönségnek. Ezek a fesztiválok arra is nagyon jók, hogy adnak egy kis betekintést abba, mi folyik épp a világ dokumentumfilmes szférájában. Szerintem ez egy abszolút fölfelé ívelő műfaj. Itt az irodában kicsit elefántcsonttoronyban ülünk, nem nagyon kapcsolódunk mi sem a hazai dokumentumfilmes életbe, de azt látom, hogy a dokumentumfilmes szakma egyáltalán nem képviselteti magát külföldön - általában egyedüli magyarként vagyok jelen a külföldi szakmai eseményeken. És ez nem csak forrás kérdése, tudom, hogy Bulgáriában nem sokkal jobb a finanszírozási helyzet, mint nálunk, a balkán országok mégis nagyon intenzíven képviselik magukat külföldön. Horvátországban például olyan erős a szakmai összefogás, hogy ez szemmel láthatóan megerősíti a jelenlétüket a nemzetközi platformokon. Itt nem több, mint néhány producerről van szó, akik balkán dokumentumfilmesekként aposztrofálják önmagukat és folyamatosan jelen vannak, ismeri őket a szakma. Na ez nálunk sajnos egyáltalán nincs meg.
Allah minden napján szaladnak a lovak
filmhu: A magyar dokumentumfilmeket nézve gyakran az az érzésem, hogy sok alkotó nemhogy nem képviselteti magát külföldön, de nem is tud róla, hogy hogy néz ki 2012-ben egy európai dokumentumfilm, mik a trendek az utóbbi tíz évben, nemzetközi téren.
L. S.: Nekem is ez a benyomásom. Pár éve - amióta elkezdtünk komolyabban dokumentumfilmmel foglalkozni - sokat utazunk és sok filmet nézünk. Utoljára Sheffieldben láttam tíz-tizenöt dokumentumfilmet - ilyenkor folyamatosan ébred rá az ember, hogy mennyit kell még tanulnia, fejlődnie. Mi a főiskolán azt tanultuk a dokumentumfilmezés kapcsán, hogy találunk egy témát, ami jobb esetben nagyon érdekel, rosszabb esetben közeleg a vizsga, elkezdünk forgatni és néhány leforgatott óra után a vágóasztalon kerekítünk belőle egy történetet. Ehhez képest az amerikai dokumentumfilm - amire épp rá vagyok kattanva – újra és újra ráébreszt, hogy mennyi módja, mennyi kifejezőeszköze van ennek a műfajnak. Ott vannak például a beszélő fejek. Mi elsősorban szituatív dokumentumfilmekkel foglalkozunk, ez áll hozzánk közel, de abszolút nem értek vele egyet, hogy a "beszélő fejek" kifejezést itthon pejoratív értelemben használják. Szerintem az interjú a dokumentumfilm egyik legfontosabb eszköze. Persze interjú és interjú között óriási különbségek vannak, de ha az interjúk jók, és a történet jól szerkesztve építkezik, úgy tudod végigizgulni, mint egy krimit. Ez egy állandó tanulási folyamat, amit én nagyon élvezek.
G. M.: Számomra a legizgalmasabb élmény a Campfilm eddigi életében az arra való ráébredés, hogy mennyire közel áll egymáshoz a dokumentumfilm és a játékfilm, alkotói oldalról nézve. Például abban, hogy mennyire lehet előre felkészülni a forgatásra. Hogy nem úgy kell kinéznie a dokumentumfilmnek, hogy az ember odamegy a helyszínre egy kamerával és egy hangmérnökkel és szalad a szereplő után. Nagyon-nagyon pontosan lehet előre tervezni azt, hogy mire lesz szükséged, kis túlzással, mintha játékfilmes forgatókönyvet és gyártási tervet készítenél. Ezen kívül rengeteg intuícióra és spontán reakcióra van szükséged ahhoz, hogy fölismerd a kínálkozó helyzeteket - és ugyanez egyébként nagyon fontos jellemzője egy jó játékfilmes folyamatnak is. Szóval összességében ugyanazokból az elemekből épül fel mindkét műfaj, csak máshol vannak a hangsúlyok.
Két világ közt
filmhu: Sokat foglalkoztok a magyarországi menekültek és bevándorlók témájával. Ez tudatos vagy véletlenül alakult így?
L. S.: Is-is. A Campfilm első munkája az Önarckép volt, a Menedék Egyesület projektje. Képző- és vizuális művészek mentek el menekülttáborokba és roma telepekre országszerte, és egy-egy hétig az ott élőkkel közösen alkottak. Volt, aki fotózott, volt, aki festményeket készített – mi rövid videókat csináltunk velük. A bevándorlás és menkültügy egyre jobban érinti Magyarországot és Európát is. Az első projekt hozta magával a következő gondolatát. Az Európai Integrációs Alap pályázatai által anyagi forrás is rendelkezésünkre állt ezekhez a filmekhez, az ő támogatásuknak köszönhetően csináltuk meg elsőként a 3Esküvő-t, majd tavaly az Allah minden napján szaladnak a lovak című filmet.
filmhu: És Nagy Viktor Oszkár Két világ közt című dokumentumfilmje?
L. S.: Az az HBO-nak készült. Az HBO akkori saját gyártású műsoraiért felelős vezetője, Marc Lorber látta az Önarcképet. Izgalmasnak találta ezt az anyagot és felkért minket, hogy fejlesszük tovább valamilyen módon.
filmhu: Mennyiben változik meg a felállás, a produceri szerep, amikor az HBO gyártat egy dokumentumfilmet? Mennyiben teszik magukévá ezeket a filmeket?
L. S.: Tartalmilag abszolút az a film lett, amit mi akartunk csinálni. Néztek közben rough cut-ot, voltak beszélgetések, de nem akarták olyan irányba elmozdítani a filmet, amely ellenkezett volna a mi eredeti elképzeléseinkkel. Jogilag viszont 100%-ig övék a film, ők fesztiváloztatják és ők adhatják el. Szerencsére ebben együttműködnek velünk és ugyanannyira fontos nekik, hogy sok fesztiválon sikerrel szerepeljen a film, mint nekünk.
filmhu: Az idei szemlén mutattátok be az Allah minden napján szaladnak a lovak című filmet, amely a Magyarországon élő muszlimok világába nyújt betekintést.
L. S.: Ezt Kis Anna rendezte, aki a 3Esküvő Házi paradicsom című részét is. A Házi paradicsom egyik főszereplője, Mubarak muszlim, rajta keresztül jutottunk el a 8. kerületi mecsetbe, amely révén egy új Budapest tárult a szemünk elé. Nagyon különleges hangulatú volt az a hely, az emberek pedig nagyon kedvesek és nyitottak voltak. Már akkor mondta Anna, hogy erről is kéne egy filmet csinálni. Az alapötlet az volt, hogy találjunk egy olyan családot, amelyben a legszélesebb skálán képviseltetik magukat a különböző generációk, és rajtuk keresztül nézzük meg, hogy kinek milyen beilleszkedési nehézségei vannak, milyen a viszonyuk a környezetükhöz, milyen konfliktusaik vannak. A szereplőkeresés nagyon kemény dió volt, és egy szempontból sikertelen is: nők nem vállaltak, vagy családjuk miatt nem vállalhattak szerepet a filmben. Ez egy rendkívül fontos kulturális különbség, amivel nem tudtunk szembe menni..
G. M.: Pontosabban azok a nők nem vállalták a szerepet, akik minket érdekeltek volna. Találtunk emancipált, nyugati gondolkodású nőket, akik vállalták volna a szereplést, de ők a film szempontjából kevesebb izgalmat hordoztak magukban.
L. S.: Végül a különböző generációk meglettek, de nem egy családon belül, hanem különböző történeteken keresztül.
3 esküvő - Házi Paradicsom - Zsuzsa és Mubarak
filmhu: Azt éreztem, hogy van a filmben két nagyon erős figura, de a túl sok szereplő miatt senkit nem tudunk igazán megismerni, senkivel nem tudunk mélyre menni. Mi volt ennek a döntésnek az oka?
L. S.: Nekem megvan erre a válaszom, ez egyben kulisszatitok is: tablót sokkal könyebb csinálni, mint egy főszereplő köré építeni hatvan, vagy akár harminc percet. A mozaikos felépítés nagyon hálás műfaj, mert a különböző történetek egymással is rezonálnak, és ezáltal olyan tartalmak tudnak megszületni, amik sokszor csak a vágóasztalnál válnak láthatóvá. Az Európai Integrációs Alap pályázatainak a sok-sok előnye mellett az a hátránya, hogy szűkös a megvalósításra fordítható idő - pontosan meg van határozva, hogy mikor kell bemutatni a kész filmet. Ez kemény döntésekre kényszeríti az alkotót. Egyszerűen az a fajta film, amit te is hiányolsz, egy év alatt - amibe a szereplőkereséstől a vágáson és utómunkán át a bemutatóig mindennek bele kell férnie - nem tud létrejönni. A filmterveink nagy része és az elkészült filmjeink is majdnem mind tablók. Mindenképp kihívást jelentene az, hogy elkezdjünk egy főszereplő köré szerkesztett filmeket is csinálni.
G. M.: Az Allah...-ban kicsit egyenlőtlen a különböző szereplők szála. Például a film tizenéves főszereplőjével, Adellel készült interjú egészen különleges lett. Tudjuk, hogy Anna több idő alatt a többi szereplővel kapcsolatban is mélyebbre tudott volna jutni , de ettől függetlenül szeretjük a filmet és büszkék vagyunk rá.
filmhu: Van még olyan filmterv, amiről szívesen mesélnétek?
L. S.: A Lágy eső-ről és a Falusi dizájn-ról - mindkettő Nagy Dénes projektje. A Lágy eső az első teljesen önálló fikciós projektünk - egy Tar Sándor novella adaptációja rövidfilm formában, amelyet szeptemberben forgatunk majd. Elég kínkeservesen jött össze a finanszírozásához szükséges pénz, de találtunk egy belga koproducert, aki sikerrel pályázott hozzá pénzt Belgiumból.
G. M.: Ez a film a mi életünkben fontos mérföldkő, hiszen az első olyan kisjátékfilm, amit teljesen önállóan hozunk létre, ráadásul külföldi koprodukcióban, és ez az első lépés afelé, hogy szép lassan elkezdjünk játékfilmekkel foglalkozni. A forgatókönyv egy nagyon erős novellán alapszik, és ennek a világa közel áll Dini világához. A főszereplők nagy részt pici falukból származó gyerekek, mindannyian amatőrök, ezért hatványozottan rizikós a vállalás. Lehet rajta hatalmasat bukni, de születhet belőle egy nagyon különleges végeredmény is - mi ez utóbbiban bízunk. Rengeteg benne a kihívás, rengeteg benne az újdonság, ugyanakkor az anyagi keretek miatt kénytelenek leszünk úgy legyártani, mint a főiskolás időkben, amikor nagyon pici stábbal dolgoztunk és mindenki részt vett minden munkafolyamatban.
Koncept a Lágy esőhöz
L. S.: Ha egy belga producer beszáll egy rövidfilmbe, azt nem azért teszi, mert rövidfilmeket akar gyártani, hanem mert érdekli Dénes első nagyjátékfilmje - ezért különösen nagy a tétje, hogy jól működjön a közös munka és tudjunk együtt tovább menni. A Falusi dizájn is Dini projektje, amelyre az MTVA-tól kaptunk támogatást. Bukta Imre képzőművész évek óta viszi Falusi dizájn elnevezésű projektjét, amelyben a falusi használati tárgyak, enteriőrök és külső terek átalakulását dokumentálja különböző képzőművészeti eszközökkel.
G. M.: De mindig szeretettel és fanyar humorral teszi és arra helyezi a hangsúlyt, hogy azok a tárgyak, amelyeknek a városban van értelmük, hogyan szivárognak be a falusi környezetbe, vesztik el az értelmüket és válnak furcsa, kifordított jelenségekké. Mint például a köcsögfán megjelenő mosóporos vödrök groteszk látványa..
L. S.: Bukta Imrének most ősszel lesz a Műcsarnokban egy nagyon izgalmasnak ígérkező kiállítása. A filmünkben ez a kiállítás is szerepel majd, de a legnagyobb hangsúlyt a helyiekkel folytatott interakciók kapják benne, amelyhez Bukta Imre személye a kulcs, ő a kalauzunk a film világában. A dizájn témáján keresztül nagyon érdekes és súlyos dolgokat lehet megmutatni a mai vidék helyzetéről.
G. M.: Érdekes folyamat, hogy míg eddig főként menekültekről és bevándorlókról csináltunk filmeket, a most folyamatban lévő projektjeink inkább a vidék felé orintálódnak.
* A Magyar Nemzeti Filmalap vezetője, Havas Ágnes felhívta a figyelmünket arra, hogy a Filmalap 2012. január 20-án közzétett új támogatási szabályzata némiképp enyhített a szükséges referenciákon. "Megfelelő referencia nélküli pályázó csak akkor indulhat, ha társul egy referenciával már rendelkező filmelőállítóval, producerrel vagy forgatókönyvíróval."
