Uma Thurman és Matt Dillon / Forrás: Zentropa - Christian Geisnaes
Erre mondjuk a film körüli visszhang is ráerősít – Trier tényleg arcátlanul közelről mutatja meg a történet brutálisan meggyilkolt vagy megcsonkított áldozatait, mégis túlzásnak érzem a dühös és fanyalgó reakciókat. Nincs sok értelme azon tépelődni, hogy egy sorozatgyilkossal foglalkozó filmben explicit az erőszak ábrázolása, hiszen ez a témából adódóan magától értetődő és már-már természetes elem, arról nem is beszélve, hogy minden korábbi filmjében előfordult már valamilyen formában. Most is eszközként használja a sokkolást, hogy betekintést engedjen saját megborult elméjébe és művészetébe, és ez továbbra is izgalmas és zavarbaejtően őszinte vállalkozás.
Jack (Matt Dillon) tulajdonképpen Lars, aki a gyilkosságot és kínzást művészetként, áldozatait pedig műalkotásként értékeli, emellett súlyosan kényszerbeteg és egy igazi szociopata, aki a tükör előtt gyakorolja, hogyan kell boldognak, szomorúnak vagy ijedtnek látszani. Iszonyatos bűntettei közül kiválasztja öt kedvencét, amiről Verge-nek (alias Vergilius, Bruno Ganz szerepében) is beszámol a pokol kapujában. Dante és Vergilius útja mellett nyomokban Bergman Hetedik pecsétje is megtalálható Jack balladájában, sok másik képzőművészeti alkotás, festmény és zenemű megidézésével egyetemben, amik hozzásegítenek a Trier-életmű összefoglalásához. Az apokaliptikus hangulat is abba az irányba mutat, hogy ez Trier leköszönő alkotása, véres búcsúja a filmkészítéstől.
A rendező most sem áll meg a valóság határán, és bűnei megvallása közben monumentális festményeket idéző, lassított képeken megdermeszti az időt és szó szerint leereszkedik a pokolba. Ezzel tulajdonképpen semmi mást nem csinál, csak elnyúlik a pszichiáter kanapéján, és zaklatott magyarázatot ad arra, hogy miért borít ki folyamatosan mindenkit. Építészet, borászat és fotográfia mellé a háborút, a kínzást, és a holokausztot is a művészetek közé sorolja, Jacket Bob Dylan helyébe állítja, piros fürdőköpenyben Dantét varázsol belőle. Látványos, kiborító és sokkoló az utazás Jack házába, vagyis Lars elborult elméjébe.
Jeon Jong-seo a Burning-ben / Forrás: 2018Pinehousefilm
A fesztivál idei versenyébe több csodálatos ázsiai filmet is beválogattak, ami nem meglepő, Cannes mindig fontos csatornája volt az Oscarról és más, fontos díjátadókról méltatlanul hanyagolt keleti filmeknek. A látottak közül a koreai Burning volt a legjobb, amit utolsóként láttam a fesztiválon: Murakami Haruki rövid novellája alapján Lee Chang-Dong (Rejtett napfény, Poézis - Mégis szép az élet) készített egy izgalmas, misztikus és költői történetet, ami remekül megidézi Haruki világát.
Jong-soo, az ihletre váró fiatal író az észak-koreai határ mentén él, a multikulturális és pezsgő Szöultól elzárkózva. Egy nap a városban találkozik a gyönyörű Hae-mivel, akivel egy faluban nőttek fel, a lány pedig magabiztosan nyitni kezd a félénk fiú felé. Hae-mi éppen Afrikába készül, ezért megkéri a fiút, hogy vigyázzon a macskájára, amíg ő elvan, az útról viszont már a gazdag, Gangnemben (Szöul luxus negyedében) élő Ben társaságában érkezik vissza, és hármójuk között egy különös szerelmi háromszög bontakozik ki. A lányért folyó csendes harc Hae-mi eltűnésével hamar titokzatos és drámai fordulatot vesz, Jong-soo pedig válaszokat kutatva ered a karizmatikus Ben nyomába.
Yoo Ah-in / Forrás: 2018Pinehousefilm
A hirtelen stílusváltás új színt hoz a történetbe, egy pillanat alatt komolyan elbizonytalanít abban, amit eddig gondoltunk – a szerelmi csetlés-botlásból mesteri thriller kerekedik, folyamatosan ellentétbe állítva a gangnemi életstílust és a vidék egyszerűségét, a rideg valóságot (2018-at írunk és a háttérben ott visszhangzik az északi propaganda) és képzeletet, hiszen talán az egész nyomozás csak Jong-soo írói fantáziájának a szüleménye. Nyolc nap alatt huszonnégy filmet láttam a fesztiválon, de a legtöbbet Lee Chang-Dong alkotásáról beszélgettem a magyar újságírókkal, nem véletlenül.
A nemzetközi kritikusok pontozása alapján a Burning egyelőre magasan vezeti a sort, mögötte szorosan ott áll a japán Shoplifters és a kínai Ash is the Purest White (mindkettő hasonlóan nagyszerű és megérdemli a díjat), őket Pawel Pawlikowski munkája követi, amit itt ünnepeltem, még a fesztivál első napjaiban. Szombat este adják át az Arany Pálmákat és a zsűri nagydíját – kíváncsian várom Cate Blanchett és csapata döntését, mert biztosan lesznek meglepetések.
Képek: Cannes Film Festival / Borítókép: A ház, amit Jack épített
