Soderbergh utolsónak beharangozott filmje volt a fesztivál második felének egyik leginkább várt pillanata: a Behind the Candelabra (A gyertyatartó mögött) a hetvenes évek extravagáns, titokban meleg sztárzongoristájának, Liberacénak az életét, illetve elsősorban annak alkonyát mutatja be. A sztori középpontjában egy fiatal sráccal való kapcsolata áll, amely felállás leginkább azért izgalmas, mert elképesztő színészi lehetőséget nyújt Michael Douglasnak és Matt Damonnak. Ők ketten olyat művelnek a vásznon a szexuális szenvedélytől az elmélyülő szeretet majd pedig az érzelmi elhidegülés folyamatának bemutatása közben, amire bevallom, nem tartottam őket képesnek. Maga a film csak mérsékelten érdekes, mert csak bemutat, és nem tud a szereplők motivációinak a mélyére hatolni, így egy idő után unalmassá, valamint a sok ismétlődő szituáció miatt szinte parodisztikussá válik. És hát ami Soderbergh e művét leginkább sekélyessé teszi, az az, hogy úgy tűnik, semmit sem gondolt erről az egész helyzetről, csak érdekesnek találta, úgyhogy elmesélte. Nagy érdeme viszont az, hogy Michael Douglasnak nagy valószínűség szerint ezzel szerzett egy Arany Pálmát.
Ha díjat adnának a legnagyobb csalódásért is, akkor idén minden kétséget kizáróan Winding Refn lenne a befutó. Az amúgy is kissé túlértékelt Drive miatt nagy elvárásokkal fogadott Only God Forgives (Az irgalmatlan) még az előző filmnél is tovább megy a látványosnak szánt beállítások, a lassítások és a sokatmondóan üres nézések halmozásában. A Thaiföldre helyezett bosszútörténetben Ryan Gosling egy hallgatag ám érzékeny pasit alakít, aki otthonosan mozog az alvilág titkos bunyókkal kapcsolatos fogadásaiban és drogkereskedelmében, ám testvére meggyilkolása után a bosszú útjára lép. Megoldásai azonban nem elég radikálisak a messziről ideérkező kemény és rideg anyának, aki hősünk rendszeres megalázásával váltja ki belőle az egyre kegyetlenebb megtorlásokat. Mindeközben az eseményeket egy apafigurává „nemesedő” obskúrus rendőrfőnök irányítja, aki szimbolikus kasztrálásokkal tesz koronát tevékenységére. Winding Refn filmje szinte nézhetetlen, bár bonyolult, ödipális traumákat és hamleti problémafelvetéseket is tartalmazó szimbólumrendszere azt jelzi, hogy valami nagyon mélyet akart a dologgal mondani. Hogy mit, azt nehéz megfejteni, de ha sikerülne is, attól félek, túl sok banális közhelyre bukkannánk.
Egy fokkal kisebb a csalódás Alexander Payne Nebraska című fekete-fehér alkotásával kapcsolatosan, de ennek leginkább az az oka, hogy a középkategóriásnak tekinthető rendezővel szemben jóval kisebbek az elvárások. Nehezen járó, alkoholista öreg baktat rendre autópályák szélén, míg egy-egy rendőrautó össze nem szedi, ugyanis a film főhőse egy Reader's Digest típusú kamuhirdetés kapcsán azt hiszi, hogy egymillió dollárt nyert. Családja és környezete minden tiltakozása ellenére személyesen akar elmenni a több állammal odébb levő irodába, hogy átvegye a nyereményt. Mikor fia úgy dönt, hogy elviszi apját erre az útra, a film tipikus road movie-vá válik, ahol minden stáció új fordulatot jelent kapcsolatukban, önismeretükben, az egymás elfogadásához és az önmagukkal való megbékéléshez vezető utukban. Sokszor látott, közhelyes történet ez, amelyhez Payne semmi újat nem tud hozzátenni. A Sideways és az About Schmidt rendezője ráadásul azt is nehezen tudná megmagyarázni, hogy miért kellett mindezt fekete-fehérben forgatni.
A fesztivál legjobb filmjét az Un certain regard mellékszekcióban vetítették, és maratoni hossza (4 óra 10 perc) miatt kevesen nézték meg. A fülöp-szigeteki Lav Diaz a kortárs film egyik legnagyszerűbb rendezője, de nyolc és tizenegy órás fekete-fehér művei miatt korlátozott a rajongótábora. A most vetített Norte, the End of History (Norte, a történelem vége) egy hihetetlen türelemmel és odafigyeléssel elmesélt megrázó emberi történet. A lázadó értelmiségi pózban tetszelgő Fabian igazi Raszkolnyikov, aki sörözés közbeni dumálásai mellett egy szép nap megöli a környék legnagyobb uszorását, majd pedig e miatti lelkiismeretfurdalásától szenved. A gyanú azonban másvalakire, egy nagyon szegény apára terelődik, aki előző nap meglehetősen agresszívan követelte adósságai elengedését. A film végig két szálon fut, Fabian és a család néhányszor összetalálkozó történetét látjuk, azonban az igazi erőt a képi világnak, a sztorinak és az ebből következő morális dilemmának a komplex, ilyen röviden leírhatatlan, lenyűgöző összefüggése adja. A Norte... a hiányról szól: hiányzik a pénz, az erkölcsi mérce és minden egyes képen a lényegi elem, ami felé a szereplők mindig néznek vagy mozognak. Lav Diaz minden bizonnyal a legnagyobb élő rendezők egyike, de ezt csak nagyon kevesek fogják megtudni.
Sokan már kihirdetéskor fanyalogtak az idei versenyprogram sovány mivoltán, és félelmük jórészt beigazolódott. Idén Cannes-ból hiányoztak a nagy felfedezések, a meglepő és újszerű filmek, a markáns alkotások, azonban sok korábbi évvel ellentétben erős középmezőny sem volt. A felhozatalból magasan kiemelkedik az olasz Paolo Sorrentino La grande bellezza (A nagy szépség) című extravagáns, ironikus és szellemes filmje, amely az Arany Pálmát leginkább megérdemelné. A sorban utána két versenyző végzett holtversenyben, a kínai társadalom kegyetlen és mégis megható kritikáját adó Jia Zhangke és az életművük egyik legkifinomultabb darabját készítő Coen fivérek – kettejük között osztanám szét a rendezői pálmát és a zsűri nagydíját. A cannes-i közvélemény képzeletbeli rangsorában valahol ugyanitt helyezkedik el az Adele élete is, akinek azonban leginkább a legjobb színésznő díját érdemelte ki; Soderbergh két színésze pedig akár megosztva elvihetné a legjobb színésznek járó elismerést. Mindez azonban csak spekuláció, mert a zsűrielnök Spielberg ízlése – elég csak meglehetősen hektikus és heterogén életművén végignézni – meglehetősen kiszámíthatatlan.
