filmhu: Nagyon különleges, szinte mesterséges körülmények között élnek filmed főszereplői. Hogyan bukkantál erre a témára, mi volt a kiindulópontod?
Caroline Strubbe: Sokáig kutattunk a témában, és az ipari alpinisták számára a filmben ábrázolt szituáció még a normálisabbak közé tartozik, a valóság sokszor még ennél is szokatlanabb. Az alpinisták általában kalandvágyó, férfias emberek, akik vágynak szabadságra, miközben gyakran az egész családjukkal, feleségükkel és gyerekeikkel járják a világot. Álltam ott a senki földjén, a pilonok végtelen sora előtt, és hirtelen az a furcsa érzésem támadt, hogy hazaértem. Visszatértek a gyerekkori emlékeim, úgyhogy írni kezdtem. Az apám vadászpilóta volt, úgyhogy mi is a bázissal együtt költözködtünk, szóval 18 éves koromra összesen tizenhétszer költöztünk Szinte le sem vettem a kabátom a házban, máris költözünk kellett. Az egyetlen folyamatosság az életünkben a reptéri kantin volt, ahol az apám a magángépeket irányította. A hétvégenként anyám elvitt minket, gyakran ott töltöttük az egész hétvégét, játékgépeztünk, dobáltuk a pénzt a zenegépbe, de még a leckét is ott írtuk. Tökéletes hely volt számomra, gyakorlatilag ott éltünk, a felnőttek csodálatos világában.
18 éves koromra összesen tizenhétszer költöztünk
filmhu:Szerinted ki a filmed főszereplője? Bizonyos értelemben, a nő, a férfi, a gyermek és az idegen is rendelkezik saját történetettel és világértelmezéssel.
Caroline Strubbe: Örülök, hogy végre valaki rákérdez erre, mert a forgatókönyv éppen ebből a szempontból volt nagyon érdekes kísérlet. Eleinte Marcus a főszereplő, de a történet folyamán Szabolcs veszi át a főszerepet, Bettina és Tess mindkét főszereplő párja lesz, de különböző időpontokban. Marcus és Szabolcs belső konfliktusokkal küzdenek, így a személyiségük megváltozik a film során, míg Bett és Tess ugyanolyanok maradnak a film végére, viszont ők indítják el a férfiakban a változást. De igazán nehéz mégis az volt számomra, hogy olyan különböző karaktereket ábrázoljak, akikkel a közönség azonosulni képes. Különböző személyiségek találkoznak ugyanazzal a helyzettel, de különbözőképpen, a saját érzékenységüknek megfelelően reagálnak rá - így lehetséges, hogy együttérzünk velük, és nem pedig elítéljük őket. A nem-ítélkezés nagyon fontos téma számomra. Bizonyos értelemben a négy főszereplőm különböző emberi állapotok példája: Marcus a szociális helyzetet, Szabolcs az értéket és a biztonságot, Bettina az érzelmi függést, Tess pedig az ártatlanságot és a szabadságot képviseli.
Különböző emberi állapotok
filmhu: Az Elveszett személyek körzeté-nek egyik fontos kérdése az anyaság, még egy magyar közmondás is előkerül: "még a rossz anya is jó anya."Bett és Tess kapcsolata is különlegesnek mondható, ez a te anyaságról alkotott véleményedet tükrözi?
Caroline Strubbe: Nem, ezt az anyám mondogatta sokat. Erre ő maga emlékeztetett a cannes-i premieren, és majdnemhogy levédette szlogenként. Pedig miután Uldi elolvasta a szkriptet, közölte, hogy ez egy ismert magyar közmondás, de ezt nem tudtam előtte. Az anyaságról nagyon összetett gondolataim vannak: katolikus iskolába jártam, és nagyon hamar cinikus gondolataim támadtak a kis Jézust tartó Mária magasztalásáról. Büszke mosoly a szűz anya arcán, aki életet adott az eljövendő messiásnak, miközben nem a gyermeke apjával él együtt. Szerintem ez inkább arrogancia! Úgyhogy talán egy kicsit provokációból is, egy olyan anyát hoztam létre az Elveszett személyek körzeté-ben, aki ennek teljesen az ellenkezője. Bettina keresi a számára megfelelő női szerepet, és nehezen találja a helyét: mindent kipróbál. Feleség, anya, szerető, testvér, jóbarát. És végül éppen azért bukik el, mert nem képes őket összeegyeztetni a személyiségével, legfőképpen azt, ami a társadalom szerint a legfontosabb lenne: az anyaságot. A célom az volt, hogy egy olyan nőt mutassak be, akit nem elítélünk, hanem akit legszívesebben megölelnénk a sebezhetősége és a kétségei miatt.
filmhu: Miért döntöttél úgy, hogy magyarok lesznek a filmben szereplő idegenek? Uldira, gondolom, a Fehér tenyér kapcsán találtál rá, vagy tévedek?
Caroline Strubbe: Mindenképpen kelet-európai színészben gondolkoztam, aztán egyszercsak megnéztem a Fehér tenyér-t, és nagyon tetszett a film. A kamerakezelés és Uldi nagyon erős jelenléte hatalmas benyomást tett rám. Az én szereplőm is csendes, gyengéd, bátortalan karakter, aki ugyanakkor nagyon életteli és férfias. Ezt a kettőt találtam meg Uldiban, ez hozott engem Magyarországra.
filmhu: Úgy tudom, eredetileg Nagy Andrással, a Fehér tenyér operatőrével szerettél volna dolgozni, de végül Nicolas Karakatsanis, igaz, eléggé hasonló stílusban fényképezte a filmet. Mi a legfontosabb számodra az operatőri munkában?
Caroline Strubbe: Ez minden filmnél más és más. Az Elveszett személyek körzeté-nek esetében olyan kamerakezelésre volt szükségem, ami képes visszaadni a szereplők energiáit, anélkül, hogy teljesen realista lenne. Olyan kézikamerára volt szükségem, ami vizuálisan nagyon erőteljes, néha már-már esztétizáló képet ad. Éppen ezt kedveltem annyira Nagy András munkájában a Fehér tenyér-ben, és ezért is döntöttünk úgy, hogy 35 mm-re forgatunk anamorfikus objektívvel, cinemascope formátumban. Nicolas a forgatókönyv elolvasása után egyetértett velem ebben. Szeret jó filmeket csinálni, és nemcsak a saját részlege érdekli, hanem nagyban gondolkodik. Nincs szüksége egy teherautónyi világítástechnikára ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Sőt, kihívásnak érezte, hogy természetes fénynél kell dolgoznia. Időrendben forgattunk, ami a teljes szabadságot adott a színészeknek, és Nicolasszal egyetértettünk abban is, hogy a színészeknek a kamera stílusát és nem pozícióját kell diktálnia. Nicolas nagyon érzékeny alkotó, akit a jó sztori és a jó színjátszás érdekel elsősorban. Ha ezek a feltételek adottak, akkor nagyon spontán megy bele költői képekbe, ettől egyedi a stílusa lesz. Szeret kockáztatni, teljesen más dolgokat csinálni, mint amit az emberek elvárnának.
filmhu: Mit tudtál Magyarországról a forgatás előtt? Szabolcs a filmben bajszot visel, lovagol, népdalokat énekel. Azóta jártál már Magyarországon, hiszen a filmed premierje a miskolci Cinefest fesztiválon volt. Másként látsz azóta minket?
Caroline Strubbe: Nem volt semmi különleges a fejemben: Magyarországot azokon az embereken keresztül fedeztem fel, akikkel találkoztam, számomra ez a legfontosabb egy ország kultúrájának megismerésében. Magyarország egyébként úgy jött a képbe, hogy láttam ugye Uldit a Fehér tenyér-ben, egyébként nagyon sokkal azután, hogy a forgatókönyvet már befejeztem. A szerep eredetileg egy flamand színészre volt írva, aki ugyanígy bajuszos volt, népdalokat énekelt és lovagolt, szóval ez nem a magyar klisék miatt jött a történetbe. Az egyetlen elem, ami Magyarországra köti a karaktert, a gazdasági helyzete, hogy azért jött el a hazájából, mert több pénzt kereshet ugyanazzal a munkával. De ez ugyanúgy lehetett volna egy lengyel színész is, ha történetesen arra kattanok rá.
Homokos, vizes sík
Az Elveszett személyek körzete karaktervezérelt történet, nem az emigrációról vagy a kelet-európai helyzetről szól. Hanem egy emberi helyzetről. Szabolcs egy iskolázott, félénk, befeléforduló, ódivatú ember, aki jobb megélhetésre vágyik Különös lett volna úgy ábrázolni őt mint egy trendi művészembert, mert a megismert emberek alapján a magyarokról ilyen képet őrzök. Szabolcshoz hasonló embereket a világ minden táján találhatunk, általában több különbség van a nagyvárosi és a vidéki emberek között, mint két nemzet között. Az a jelenet, ahol a magyar munkások népdalokat énekelnek a buszon, azt akarta megmutatni, hogy a jól érzik magukat egy kemény munkanap után is, ahogyan az emberek mindenhol a világban. Ez nem valami nagyon magyart akart ábrázolni, hiszen azért nem népviseletben járnak néptáncot! Az eredeti flamand dal is egy nagyon ismert nóta lett volna, amit mindenki kívülről tud, ugyanígy a Már minálunk babám-ot is a magyar színészek javasolták. A lovaglás is benne volt a forgatókönyvben már azelőtt, hogy Uldit kiválasztottam volna, mert abban a jelenetben Szabolcs, Bettina és Marcus háromszögét akartam megmutatni. A tény, hogy a magyarok elég jók lovaglásban, csak nagyon hasznos volt, és egy véletlen egybeesés. Ugyanakkor hadd áruljam el, hogy Uldi leesett a lóról.
Hogy változott-e a magyarokról alkotott képem miután jártam Budapesten és Miskolcon? Eddig még csak annyit tudok Magyarországról, amit az itt élő emberektől hallottam, és ez nem sok De filmesként persze érdekel az emberi viselkedés: szeretek finom kulturális különbségeket felfedezni, de abban a típusú filmkészítésben, amit én művelek, az emberi kapcsolatokra kell koncentrálnom Az Elveszett személyek körzete második részének előkészítese miatt több időt fogok Magyarországon tölteni, és akkor talán egy év múlva már jobban fogok tudni válaszolni a kérdésre.
"Kik vagyunk?", "Honnan jöttünk?" és "Hová megyünk?"
filmhu: A film zenéjét Márkos Albert szerezte, hogyan találkoztatok és hogyan zajlott a közös munka? Ismertél korábban magyar zenéket?
Caroline Strubbe: Hogy őszinte legyek, Márkos Bercit nem én választottam, Kántor László producer ajánlotta a figyelmembe, aminek nagyon örülök. Teljesen természetesen és szabadon dolgoztunk együtt, noha a távolság miatt időbe tellett, hogy megtaláljuk a közös munka módját. Ebből fakadtak feszültségek is. Egy koncertjén találkoztunk valami kocsmában Budapesten, és mivel általában elég ellenálló vagyok a zeneszerzőkkel szemben, mindenféle elvárás nélkül mentem oda, de zenéje, játéka, a letisztultsága, a józansága nagyon nagy hatást tett rám, kifejezetten tetszett. Úgyhogy innentől kezdve rögtön bíztam ízlésében, és ez nagyon sokat számított a közös munka kezdetén. A felvételhez Márkos Berci nagyon jó zenészeket és stúdiót talált, noha addigra már a költségvetés is csökkent, mégis a felvétel nagyon erőteljes, kreatív időszakban zajlott. Nagyszabású volt a közös munka, nem féltünk új dolgokat kipróbálni, variálni a már meglévőket, többet dolgoztunk, mint kellett volna - nagyon szeretek így alkotni, vagy legalábbis így érezni a munkával kapcsolatban. Nicolas és Berci ebből a szempontból hasonlóan energikus alkotók, nem félnek attól, hogy többet kell adniuk, mert szeretik és élvezik a munkájuk, és minden alkalmat megragadnak, ha lehetőséget látnak. És én is ilyen vagyok, ha írok, háromszor annyit hozok össze, mint amire szükség lenne. Aztán vissza kell nyerni a józanságot, meg kell szabadulni a ballaszttól, és közben nem sajnálni a rápazarolt időt, a meg nem térült befektetéseket. Egyébként éppen a felvételek közben kaptam egy telefont a Cannes-i Filmfesztiváltól, hogy elképzelhető, hogy beválogatják a filmet. Úgyhogy nagyon jó emlékeket őrzök erről az időszakról.
filmhu: Az Elveszett személyek körzete Cannes-ban mutatkozott be, és azóta is rendületlenül járja a hazai fesztiválokat. Szerinted mi tetszik a fesztiváloknak ennyire a filmedben?
Caroline Strubbe: Először is természetesen a táj és képek költőisége, de talán az is, hogy a szereplők olyan mindannyiunkat foglalkoztató kérdéseket tesznek fel, mint a "Kik vagyunk?", "Hová megyünk?" vagy a "Honnan jöttünk?". Utóbbi egyébként egy híres Gauguin-kép címe is.. Még egy kérdést tettem hozzá, hogy "Kivel tudjuk mindezt megosztani?" - a partner megválasztásának fontosságát.
