2011-ben az olasz neorealisták egyik előfutára, Szőts István, a magyar filmművészet ügyében írt Röpiratával foglalkozott a program, ahol Szabó István bevezetőjével levetítették az Emberek a Havasont. Az akkor 100 éves Paramount Pictures magyar származású alapítójának, Adolph Zukornak a munkásságát is megismerhettük, aki Miskolctól nem messze, Ricsén született. A CineClassics 2013-ban Alexander Trauner, azaz Trauner Sándor világhírű díszlettervezővel foglalkozott (beszámolónk itt), tavaly pedig a 100 éve született Tolnay Klárival, illetve a Orson Welles magyar kapcsolatával, a magyar-horvát származású Oja Kodarral, azaz Pálinkás Olgával.
Volt egyszer egy Vadnyugat
Bár valóban igaz a mondás, hogy nem elég magyarnak lenni Hollywoodban, nem árt, ha tehetséges is az ember, idén, úgy tűnik, a szervezők nem találtak Miskolc környékén született filmes világsztárt. Az idei Cineclassics egy egész műfaj, a western előtt hajtott fejet négy klasszikus alkotással, a Volt egyszer egy Vadnyugattal, John Ford művével az Aki lelőtte Liberty Valancet-tel, a Vad bandával és A jó, a rossz és a csúffal egy konferenciával és a Volt egyszer egy vadnyugat ellenállhatatlan kurtizánjával, az idén Miskolcon életműdíjjal jutalmazott Claudia Cardenaléval. (Olvasd el a Cinefesten készült interjúnkat az isteni CC-vel!)
“How the east was won, or: Is the wild west dead?, azaz Hogyan győzött a kelet, avagy a vadnyugat halott? címmel rendezték meg a filmtörténeti programsorozathoz kapcsolódó konferenciát, amelyen Báron György filmkritikus moderálása segítségével Michal Bregant a prágai Nemzeti Filmarchívum vezetője, az idei Cinefest nemzetközi zsűrijének elnöke, Csákvári Géza filmkritikus, Kárpáti György filmkritikus, Kolozsi László író forgatókönyvíró, filmkritikus, Stőhr Lóránt filmkritikus és Neil Young a The Hollywood Reporter filmkritikusa, a fesztivál FIPRESCI zsűrijének tagja szólalt fel.
Aki lelőtte Liberty Valancet
A konferencia fő kérdése, hogy egyáltalán hogyan írhatjuk körbe a western műfaját és miben rejlik az a titok, amely a mai napig vissza-vissza fordítja az alkotókat ehhez a típusú történetmeséléshez. Báron György vetette fel André Bazin tanulmányát, amelyben azt taglalja, hogy véleménye szerint a western sikere abban rejlik, hogy valójában nem is műfaj, hanem az amerikai nép eredetmítosza. Minden népnek szűksége van identitásra, azonban a XX. század két nagyhatalma, az USA és a Szovjetunió nem rendelkezik olyan mitológiával, mint amilyen a Romulus és Remus, a Kalevala, vagy az Aranyszarvas legendája. Így pont ezek a nemzetek a XX. század új művészete, a film segítségével teremtették meg saját mitológiájukat: a Szovjetunió a forradalmi filmmel, Amerika pedig a westernnel. A lóháton nyargaló, cowboykalapos férfiak filmjeiben a kelet fokozatosan hódítja meg a (vad)nyugatot, a westernek alapmotívuma a haza megtalálása, ahogy az őskáoszból rend és otthon lesz.
Kolozsi László hozzáfűzte, hogy a western mítosza Frederick Jackson Turner történész munkájában leírt világhoz hasonló környezetet mutatnak be, amelyekben a határvidéken élő pionírok szélsőséges, zárt közösségekben éltek és nagyon kevés kulturális javat engedtek be a keleti partvidékről. Ezt az írást és ezeket az állításokat azonban azóta felülbírálták, fény derült arra, hogy az írás mitikus hősöket teremtett, sőt a western leginkább James Cooper regényeinek mítoszára alapult. A filmkritikus úgy gondolja, hogy ez a fajta mítosz teremtés - kihasználva az identitás igényt - elsősorban könyvekre, lovas show-kra és filmekre épülő üzleti vállalkozás volt, amely a western aranykorában erőteljesen jelen lévő bevándorlás problémájára reflektált: hogyan kellene a bevándorlókkal viselkedni, illetve hogyan védjék meg településeiket?
Vad banda
Érdekességként merült fel, hogy a valódi vadnyugat korszaka (1830-1890) pont akkor ért véget, amikor a keleti parton megszületett a mozgókép, és az első több snittből álló amerikai fikciós film, Edwin S. Porter A nagy vonatrablása, amely egészen véletlenül egyben a western őse is. Kárpáti György hozzáfűzte, hogy ebben az időszakban még életek olyan személyek, akik részt vettek a vadnyugati mítoszban, sőt többen is voltak, akik tanácsadóként dolgoztak több western létrehozásában. Sokan az írásos emlékek hiányát és azt a tényt, hogy már nem sokan életek, akik megcáfolhatták volna állításukat arra használták, hogy saját imázsukat alakítsák ki. Ilyen személy volt többek között Wyatt Earp békebíró, bölényvadász és farmer, akiről a későbbiekben kiderült, hogy állításai közül nem minden felelt meg teljes mértékben a valóságnak, de az ő személyét már önmagában az is heroizálja, hogy megélte a 70. életévét, amelyet a zűrös és veszélyes vadnyugaton élők közül nem sokan mondhattak el magukról.
Stőhr Lóránt vette fel, hogy amennyiben a western sikere az amerikai közönséget a saját eredetmítoszuk hiányának pótlásával tudja becsábítani a mozitermekbe, kell lenni még valamilyen varázsnak, amely az európai sikerért felelős. A szakértők megállapodtak abban, hogy bár vannak alapvető elemei a westernnek, amelyek elsősorban külsőségekre épülnek (helyszínek, típusszereplők, stb.), mégis a műfaj kellően tágas világban mozog ahhoz, hogy bármilyen történetet el tudjon mesélni, amelyet kötetlenül be tudnak népesíteni a fantáziájukkal.
Szóba került az a ma már zavarba ejtő tény is, hogy a western sokszor kifejezetten kirekesztő: Neil Young - aki vállaltan nem kedveli ezeket az alkotásokat - kiemelte, hogy ennek a műfajnak visszatérő eleme a “gonosz” indiánok elleni küzdelem. Többen azonban azon az állásponton voltak, hogy pont a meseszerűsége miatt nem vehető komolyan az indián ellenesség, illetve, hogy a kezdetekben más műfajok sem voltak politikailag korrektek, ráadásul az ’50-es évektől sokkal árnyaltabbak lettek a westernek is. Báron úgy véli, hogy el kell különíteni az esztétikai hitelességet a történelmi realitástól, mert a véleménye szerint a kettő nem függ össze egymással. Példának hozta fel D. W. Griffith Egy nemzet születése című művét, amelyet rasszizmussal is vádoltak, mert pozitív színben tüntette fel a Ku Klux Klánt, és amely mindennek ellenére az első történelmi filmeposzként megalkotta a kor mozgóképes formanyelvét.
Mégis úgy tűnik, hogy ez volt az pont, amely a western vesztét jelentette, hiszen a ’70-es években, a vietnámi háború után, amikor Jimmy Carter lett az elnök, már “nem illett” ilyen tartalmakat vászonra vinni. Szuperhősökre azonban mindig is szűkség lesz, csak közben igazodniuk kellett a mai tempóhoz, már nem elég lovon galoppozni, vagy vonatokra ugrálni, a cowboy kalapos kemény fiúkat falakon mászó Pókemberek és városok felett repkedő Batmanek váltották fel. Ám ha nem is olyan mennyiségben, mint az aranykorban, de az alkotók újra és újra, egy-egy alkotás kedvéért vissza térnek ehhez az ősi filmműfajhoz - gondoljunk csak James Mangold 2007-es Börtönvonat Yumába, Ang Lee 2005-ös Túl a barátságon, vagy a Coen fivérek 2010-es A félszemű című filmjére -, vagy ahogy Godard mondta: “Mindig lesz egy fickó, aki berúgja a kocsma ajtaját”.
