Fedor Vilmos a Cinefest pénteki megnyitóján felelevenítette, hogy amikor hat évvel ezelőtt előtt szerették volna Miskolcot elhelyezni a filmes világtérképen, hamar kiderült, hogy a város tulajdonképpen mindig is jelen volt. Zitkovszky Béla csak az első fecske volt, két éve Pressburger Imre szülőházánál avattak emléktáblát, amelyet idén unokája, Kevin MacDonald koszorúzott meg. Nemrégiben a Kettős játék és a Michael Clayton rendezőjéről derült ki, hogy édesanyja miskolci születésű. A szervezők a Miskolci vonal elnevezésű szekcióban emlékeztek meg rájuk, Pressburger Imrének, avagy Emmeric Pressburgernek pedig egésznapos konferenciát szenteltek, amelyen vendégül látták a jelenleg éppen Magyarországon forgató Kevin MacDonaldot is.
A konferencia résztvevői (Báron György, Ronald Bergan, Takács Ferenc) egyetértettek abban, hogy mind a brit, mind a magyar filmtörténetírás igencsak mostohán kezelte Michael Powell és Emmeric Pressburger életművét. A miskolci Pressburger-konferenciának szépen megágyazott az októberi Filmvilág tematikája: Takács Ferenc Egy angol úr Miskolcról címmel Emeric Pressburger és a forgatókönyvírás dicsőségéről írt tanulmányt, valamint Kevin MacDonald könyvéből fordították le a Vörös cipellők keletkezéséről szóló fejezetet Az Élet színpadán címmel. A három Pressburger-írás közül egyelőre Vince Teréz Vörös cipellőkről szóló írása olvasható online kiadásban Expresszionizmus lábujjhegyen címmel itt, ami azért is praktikus, mert a kerekasztalon végül ő nem tudott résztvenni, így a Pressburger és a magas művészetek kapcsolatát ebből a cikkből ismerhetjük meg részletesen.
 |
| A Pressburger-konferenciának szépen megágyazott a Filmvilág |
A délelőtti program indító paneljét Takács Ferenc tartotta Egy angol úr Miskolcról című angol nyelvű előadásával. Takács az életrajz felől közelítette meg az életművet: a Blimp ezredes élete és halálában központi motívum az angol és a német tiszt barátsága - Takács szerint értelmezhető önreflexióként is, azaz a film egyfajta emléket állít Emmeric Pressburger és Michael Powell ellentmondásos és különleges alkotói együttműködésének.
A Cinefest nemzetközi zsűrijét elnöklő Ronald Bergan A kontinens hatása, avagy hogyan hatott Pressburger Powellre címmel tartott előadást. Bergan megerősítette, hogy az angol filmtörténetírás is kevessé vesz tudomást a Powell-Pressburger párosról. Bergan szerint ennek az oka, hogy munkásságuk nem osztályozható a brit filmek hagyományos felosztása mentén, nem a korban divatos propaganda filmeket készítettek, hanem egészen különleges és besorolhatatlan műveket alkottak - ennek Bergan szerint éppen az az oka, hogy a nagyon brit Powell a nagyon kelet-európai Pressburgerrel alkotott együtt. A filmtörténetben gyakorlatilag nincs is még egy ilyen furcsa pár: a Dardennek, a Coenek testvérek, egy a gondolkodásuk, befejezik egymás mondatait, míg Powell és Pressburger egymás szöges ellentétei voltak. Mivel külön-külön is alkottak filmeket, ezért Bergan arra vállalkozott, hogy megvizsgálja, mi az amit Powell kapott Pressburgertől, és csak a közös filmjeik jellemzői.
Bergan szerint is az egyik legfontosabb, a Takács által A Blimp ezredes élete és halála kapcsán már emlegetett barátságos ellenségkép. A korabeli brit filmművészetben teljességgel elképzelhetetlen volt, hogy egy filmnek német legyen a főszereplője, és még szimpatikus is legyen. (Ne feledjük, a Blimpet be is akarták tiltani, amiért nem elég ellenségesen ábrázolta a németeket, és ez Pressburgert, akinek idealizált hőse volt Churchiill, rendkívül bántotta is!) A fényes elszigeteltségben élő angol mozgókép szeretett a saját keretei között maradni, és a saját szemszögüket szerették viszont látni a mozivásznon is. Bergan egyértelmű példával világította meg Pressburger-hatását a Powell filmekben: szinte kizárt, hogy a Powell írta azt a sort a forgatókönyvben, amikor a náci tiszt megütésekor így kiált fel a szereplő: "Ezt Thomas Mannért járt!"
 |
| Pressburger Imre / Emmeric Pressburger unokája, Kevin MacDonald |
Mint azt később Pressburger unokája, Kevin MacDonald elmondta, nagyapjának Angliába érkezése után enemy alienként három éven át kellett a hatóságoknál jelentkeznie, nem tarthatott rádiót stb.. Ennek fényében nem csoda, hogy a másság, az idegenség, a különlegesség is kiemelten fontos motívum volt az életében, és mindennek természetes kiegészítője volt az Angliáért való határtalan rajongás. Pressburger mindig is a megmentőjeként tekintett Angliára, és életmódjában is tökéletesen adaptálta azt, élete végéig hitt Nagy-Britanniában, visszavonulása után a vidéki angol öregurak életét élte - bár az angol konyhát és az angol akcentust sosem tudta teljesen magáévá tenni, de az örökké változó Kelet-Európa után számára Anglia jelentette a biztonságot.
A Fecsó Zoltán vezette kerekasztalban Báron György, Ronald Bergan és Takács Ferenc a közönség bevonásával együtt beszélgettek tovább Pressburger Imréről. Az első kérdés persze rögtön azt firtatta, hogy egy ilyen szoros alkotói közreműködés miért szakadhatott meg olyan könnyen, de sem Ronald Bergan, sem később Kevin MacDonald nem tudott egyértelmű választ adni a kérdésre. Utolsó közös filmjük az Ill Met by Moonlight volt, bár ezután is dolgoztak együtt, de meg sem közelítették korábbi műveik színvonalát. Bergan szerint Pressburger írni szeretett volna, és ehhez volt szüksége a magányos alkotásra, de tény, hogy a Moonlight 1957-ben készült, és eddigre a Powell-Pressburger páros már nem volt divatban, jött a Richardson nevével fémjelzett realizmus, ami könyörtelenül lemosta a Pressburgerék tündérmeséit. Utolsó közös munkájuk egyébként A boy, who turned yellow című családi rövidfilm volt 1972-ben.
Bergan minden alkalommal viccelődött azon, hogy Pressburgert brit filmalkotóként emlegette - a magyar vagy brit filmalkotónak számít-e Pressburger Imre avagy Emmeric Pressburger kérdésre egyértelmű a válasz. Nem lehet eltekinteni attól, hogy Pressburger nemcsakhogy imádta Angliát mindenestül (leszámítva az akcentust és a virslit), de minden értelemben magyartalan volt. Egyetlen jó indulattal magyarnak tekinthető filmje az 1933-ban írt És fényben úszik a paszta volt, amely Mikszáth Kálmán A vén gazemberén alapult.
Minden felsorolt erényük ellenére, ma már a Powell-Pressburger filmeket igencsak kevesen ismerték - Magyarországon és Angliában egyaránt. A hetvenes években volt egy reneszánszuk, akkor újították fel a kópiákat, szerveztek retrospektív vetítéseket, és több későbbi nagy rendező (Martin Scorsese, Brian De Palma, Peter Greenaway) borult le Powell-Pressburger életműve előtt. Martin Scorsese számára a Vörös cipellők párbaj-jelenete volt különösen inspiratív, olyannyira, hogy Kevin MacDonald leírása szerint New York-i lakásának legfőbb éke egy Vörös cipellők plakát, és 1972-es Boxcar Bertha című filmjében két, a filmben meg nem nevezett szereplőt a stáblista tanúsága szerint Emmeric Pressburgernek és Michael Powellnek hívnak. De a hetvenes évek is elmúltak, és a mai, releváns befogadásuk még éppen csak kezdődőben van. Báron György szerint ebben nagy szerepet játszhat, hogy bár a filmek által közvetített üzenet mára már divatjamúltnak tűnhet (Élet és Művészet ellentéte), de az a vizuális költészet, az a szürrealizmus, az az expresszionizmus, ami filmjeiket jellemzi, igencsak modern és mindmáig élő. Takács Ferenc szerint nincs is ilyen értelemben vett közvetlen hatásuk a filmművészetre, hiszen az ő munkásságukat elfelejtették, és később, amikor a Powell-Pressburger páros által favorizált eszközök ismét divatba jöttek, fedezték fel újra munkásságukat.
 |
| Kevin MacDonald nagyapja szülőházánál |
A konferencia zárásaként Kevin MacDonald érkezett, hogy Ronald Bergannal beszélgessen nagyapja hagyományáról. Pressburger Imre emlékét gyermekkorában elsősorban kiváló szakácsként őrizte, aki mindig különleges ételekkel várta őket vidéki, apró házában. Filmesként csak később keltette fel az érdeklődését, 1995-ben rendezett is egy dokumentumfilmet nagyapja emlékéről The Making of an Englishman címmel, amelyet két évvel ezelőtt is vetítettek már Cinefesten, és most része volt a programnak. "Így lettem filmkészítő, hogy próbáltam őt megérteni, bejártam az ő útját." Michael Powell és Emmeric Pressburger kapcsolatát ő is nagyon különlegesnek és megismételhetetlennek látja, hogy két ennyire különböző karakter, ilyen hosszan és termékenyen tudott együtt dolgozni. Míg Pressburger tökélyre fejlesztette angol finomságát, Powell legendásan arrogáns és heves természetű volt, de éppen így egészítették ki tökéletesen egymást. Kevin szerint a magas művészetek, a balett, az opera magasztalása egészen biztosan nagyapjának keze nyoma ezeken a filmeken, ahogyan az Angliáért való határtalan rajongás is egész biztosan. "Édesanyját Miskolcról vitték el a vészkorszakban, Angliára, Churchillre, az egész angol társadalomra, és az általuk képviselt értékekre megmentőiként tekintett."
A közönség sorai főként Kevin MacDonaldot, mint filmkészítőt firtatták, aki elmondta, hogy sosem akart filmes lenni, nem tervezte folytatni a nagyapai örökséget. Újságíró szeretett volna lenni, de nem kapott állást, úgyhogy könyvet kezdett írni, de az sem ment neki sokkal jobban. Az Emmeric Pressburgerről szóló, tizennégy év tavlatából már szerencsétlennek tartott dokumentumfilm volt az első filmes munkája, a tanulópénz, amelynek segítségével elsajátította a dokumentumfilm nyelvezetét. Tíz éven át csak dokumentumfilmeket készített (köztük az Oscar-díjas Egy nap szeptemberben-t), és amikor a Zuhanás a csendbe kapcsán először dolgozott színészekkel, jött rá, hogy mennyire korlátoltak a dokumentumfilmezés határai. Az utolsó skót királyban, amelyben nyújtott főszerepéért Forest Whitaker Oscar-díjat kapott, és felfigyelt rá Hollywood, az eredeti helyszínen való munka vonzotta leginkább, hogy Ugandában forgathatták a teljes filme. A dolgok állása egy hatrészes BBC-minisorozat filmváltozata volt, amelyre utólag már kellemetlenül gondol vissza. "Klasszikus Hollywood, azt hiszed rendezel egy filmet, és közben a stúdió egészen másra gondolt." Kevin MacDonald jelenleg Magyarországon forgat, az egyik kedvenc gyerekkori könyvének, Rosemary Sutcliff The Eagle of Ninth című regényének adaptációját - a forgatásról hamarosan külön riportban jelentkezünk.
