filmhu: Mintha egy kicsit keserű lenne mostanában. Nemrégiben az elsőfilmesek helyzetéről nyilatkozott szomorúan.

Cs.Gy.: A fiatal rendezők, nemcsak a filmrendezőkről van szó, hanem a színházi rendezőkről is, nincsenek abban a helyzetben, amiben az én generációm tagjai, az ötvenes-hatvanasok voltak. Ők harminc évesen már rég vezető figurái voltak a filmes világnak vagy a színházi világnak. Igazgatók, főrendezők voltak, már rég leforgatták az első filmjüket. Magyarán mondva volt valami elképzelésük arról, hogyan kell a hatalmat gyakorolni, s mennyire. Ezt nem lehet megtanulni negyvenen túl. Nagyon-nagyon nehéz. Mert akkor zsinórban becsapják őket, mert nincsenek tisztában a világgal. Folyton a hátországukkal küzdenek, miközben nem tudják csinálni azt a dolgot, amire szükségük lenne. De hogy ne csak rébuszokban beszéljek: ez most ugye lekövethető a Sorstalanság című film kálváriáján. Koltai Lajos küzd a hátországgal, s nem tudja végezni azt a dolgot, amire szövetkezett az emberekkel és saját magával. Ezért fontos, hogy a fiatalok időben tanulják meg, hogy mi az, hogy hatalom, mi az, hogy élni vele, s egyáltalán hogyan kell élni vele.

filmhu: Úgy tudom, az új filmtörvény ellen is merültek fel kifogásai.

Cs.Gy.: Nem tetszett a Filmtörvény. Nagyon nagy hiba, hogy elkerülte Görgey és Hiller miniszterek figyelmét, hogy nincsenek benne a színészek. Nincsen lefelé limitált színészgázsi – se. Nem egyszerűen morálisan nem vagyunk benne, mert ez csak esztétikai hiba lenne, hanem van itt egy anyagi konzekvencia is, ami vissza fog köszönni. A Filmtörvényben mindennek van alsó limitje, a világosító fizetésének is, a kellékes munkaidejének is. A színészről nincs szó. Ezt azonnal észre is vették a producerek, s ma már nem akarnak fizetni, illetve megalázó gázsikat ajánlanak. S ehhez, ha tetszik, ha nem, szekundálnak a rendezők is. Szóval erre én nem lennék olyan büszke, s főleg arra nem lennék büszke, hogy kifelejtettem egy kulturális réteget abból a törvényből, amire hivatkozom. Ennek a törvénynek mi színészek, most elszenvedői vagyunk. Nagyon sok ellentmondást látok a kuratóriumi működésben is. Ez összetévesztett ügy. A demokrácia nem azt jelenti, hogy mindenkinek egyformán adunk. A kuratórium maga a demokrácia. Baráti alapon adok neked negyven milliót, de azt mindenkinek, ha jó, ha rossz a filmje. Át kéne gondolni, hogy ki milyen bátor ebben az ügyben, s ki mit vállal fel. Nem elég otthon meg baráti körben dohogni, hogy el kell olvasnom négyszáz nagyon rossz forgatókönyvet, nincs öt jó se, de 25-nek, csak azért mert ennyi a limitje a Szemlének, valahogy mindig oda kell adni azt a negyven milliót, amivel el lehet indulni koldulni. 
 
filmhu: Minden színész ennyire tisztában van a Filmtörvénnyel?

Cs.Gy.: Nem tudják a színészek, mi az a Filmtörvény, el se olvasták szerintem. Van, aki csak úgy tudomásul vette, hogy jó van, van ez a Filmtörvény, de hogy ez befolyásolja az életüket, arról ebben a pillanatban nincs fogalmuk. Valamelyik nap egy negyvenes kollegám szerződött egy szintén negyvenes rendező filmjéhez, illetve szerződött volna, mert amikor azt mondták, hogy ennyit, és nem többet, akkor azt mondta, bocsánat, ő a barátom, megcsinálom neki ingyen is, csak ne alázzatok meg ilyen összeggel. Aztán sápadtan mesélte a színház társalgójában, hogy őt mennyire megalázták. Sok keserű ember lesz, amikor találkoznak ezzel a dologgal. Hogyha már ennyire zászlóshajó a Filmtörvény a jelenlegi kultúrpolitikában, fel kéne vállalni, hogy szerencsére elég korán kiderültek ennek a negatív hozadékai. Ha időben változtatnának, azt mondanám, hogy okos emberek vannak ott, de majd meglátjuk.

filmhu: Tehát még reménykedik?

Cs.Gy.: Én mindig. Ami bennem van, nem keserűség, tényszerűség. Attól, hogy valaki nevén nevezi a dolgot, attól még nem keserű. Elmondhatnám ezt nevetve is, akkor cinikus lennék, ami meg végképp nem szeretnék lenni egy ilyen témában. Nagyon sok ember jelenéről és jövőjéről van szó, s bizonyos embereknek a múltjáról is.

filmhu: Ingázik Budapest és vidék között. Utóbbi a hátország?

Cs.Gy.: Budapest koszos, ápolatlan, gondozatlan, s ellent kell mondanom bizonyos fővárosi vezetőknek, akik azt mondják, hogy Prágában és Pozsonyban is csak a belváros gondozott. Közel egy évig Csehországban dolgoztam, főleg Prágában, s ott a külvárosok is tiszták. És most, hogy megyünk az Unióba, még rosszabb a helyzet, mert most aztán végképp senki nem tudja, hogy ki minek a felelőse. Mániákusan hordom a fehér tornacipőmet, mert azon mérem le, hogy milyen koszos városban élek. New Yorkban nem koszos a cipőm, Stockholmban végképp nem, sorolhatnám a világ nagyvárosait, Budapesten egy nap után szürke a fehér tornacipőm. És azt tapasztaltam, hogy amikor ezeket a dolgokat az ember elmondja egy újságnak, ezeket a részleteket kivágják, mert meg van szabva, hogy egy színész mit nem mondhat. Meg is üzenik, hogy ezt ön nem mondhatja, ez fönn van tartva bizonyos embereknek. Ilyenekről mondjuk Illés Zoltán beszélhet, de Cserhalmi Gyuri erről nem beszélhet. Őt nem érinti a kosz, neki nem ér a homlokáig. Ő csak a színpadig, vagy esetleg a forgatásokig láthat. 

filmhu: Miért nem ír erről egy könyvet?

Cs.Gy.: Most nagyon bíztatnak, hogy írjak, s ki is adnák. Az a nagy helyzet, hogy én nem tudok könyvet írni. Az egy szakma. Csak azért, hogy egy napra híres legyek, nem fogok marhaságokat egymás mellé rakni, de van nekem egy barátom, úgy hívják, hogy Csaplár Vilmos. Vele lassan elkezdünk erről beszélgetni. Lassan, mert nehéz és szemérmes téma ez. Nem is rólam kéne szólnia ennek a könyvnek, hanem kettőnkről, hogy mi hogy látjuk, s hogy éltük meg. Hiszen van egy közös múltunk, a hetvenes évek óta ismerjük egymást. Viszont baromira rossz lenne, ha nosztalgiáznánk, mert az már senkit nem érdekel, hogy mi a fene történt ott akkor. Valamelyik nap egy interjúban megkérdezte tőlem Bakáts Tibor Settenkedő, hogy szerintem volt-e popkultúra Magyarországon, s azt találtam mondani, hogy nem. Nem kérdezte meg, hogy miért nem, mert félt, hogy elmondtam volna. Talán erre is tudnék választ adni egy könyvben. Ebben viszont segítőre van szükségem, hogy nehogy már eltévedjek saját magamban, hogy nehogy kellemes legyek saját magam számára, s nehogy híveket akarjak toborozni, vagy rajongókat, vagy még rosszabb: kisajátítókat. 

filmhu: Nem tűnik megalkuvónak. Ha nem tetszik a forgatókönyv, akár egy rossz filmben is elvállal egy szerepet?

Cs.Gy.: Volt ilyen. Nagyon ráfáztam. Kopasz volt a történet, agyon lett tömködve mindenféle fölösleggel. Erős pofon volt és megérdemeltem, nincs ilyenkor fölmentés, hogy én reménykedtem, leültünk és együtt átírtuk a történetet. 36 évem fázott rá, s az, hogy 36 éve forgatok filmet nagyon nagy ár. Azóta is, ha a kezembe veszek egy forgatókönyvet, ez mint az árnyék rám zuhan. És kétszer léptem bele ebbe a folyóba. Mind a kettőben azt éreztem, hogy meg lehetne jól csinálni. Ha az ember már ott van a forgatáson már negyedik-ötödik napja, már nem mondhatja azt, hogy álljon meg a menet. Volt olyan, hogy kiderült, hogy a rendező csak nyaralni akart, és volt olyan, hogy a rendező az első napon berúgott és többé nem józanodott ki, majd két hét után otthagyta a forgatást. Ott hagyta azt a mozit, amire három éven keresztül koldultuk össze a pénzt. Attól kezdve csak az nem rendezte a filmet, aki nem járt ott. Erre aztán ki számít?

filmhu: Ennyi alázatot azért elvár az ember a filmkészítőktől.

Cs.Gy.: Látja, ez az egy betű választja el. Az a bizonyos GY.

filmhu: Amikor a Zelary Oscar-esélyes volt, először azt nyilatkozta, hogy várja, kicsit izgul miatta, utána már azt, hogy meg sem nézi a tévében a díjátadót.

Cs.Gy.: Nem is néztem. Jött egy rossz hír. Most nem mondom ki a cég nevét, mert nem reklámozom, de ez a forgalmazó beszállt a kanadai film mellett, s akkor már izgulni sem kellett, mert tudtuk, hogy itt nekünk ez a roló le van húzva. Ez egy világcég. Ha az beáll a forgalmazásba egy film mögé, azzal már nem lehet versenyezni. Ennyin múlik. 

filmhu: Volt szó arról, hogy a jelölés kapcsán nem egy felkérés érkezett önhöz Amerikából. 

Cs.Gy.: Csak egy jellemzőt mesélek el. Beszélgetek egy producerrel, s azt mondja, az a helyzet, hogy maga nálunk nem sztár. Kérdem, maguknál ki a sztár, s mutat képeket. S ez hány filmet csinált? Ez lesz az első, de van egy sorozata, s abban nagyon sikeres. S ez a jelölés nem számít? - kérdem. Azt mondja, ez valami, de maga igazából csak egy európai színész. Ő valóban a lényegénél fogja meg a dolgot, azt nézi, mennyi pénz van valakiben. Megmértek, s könnyűnek találtattam. Ez a szemlélet már itt van Magyarországon is. Megtapasztalja az ember, hogy nem érdekes 35 év a szakmában, mert egy kiszavazás vagy beszavazás a nézők millióit mozgósítja, s ebből bizonyos telefonos és tévétársaságok jól járnak, s még bohócot is csinálnak belőlünk.

filmhu: Ha már a tévénél tartunk: ön mit néz meg szívesen?

Cs.Gy.: Tele van jóval. A felkonfok ugyan romlanak még olyan adóknál is, mint a National Geographic vagy a Spektrum. De ezeket szeretem nézni. Meg a beszélgetős műsorokat, ahol két ember beszélget akármiről. Hála istennek most van ez a Mindentudás Egyeteme, ami jelzi, hogy nem igaz, hogy szellemileg ennyire le vagyunk amortizálódva, mert egy csomó embert érdekel. Azok az arcok, akik ott ülnek valamiben egyformák. Abban, hogy szépek. Nem látni öreg arcot. Idősek is ülnek ott és fiatalok, de egyformán ragyognak, mert mind kíváncsiak, akarnak valamit tudni.  Egy csomó szép ember, nem számít a koruk, ez az egyetemesség maga.

filmhu: Pillanatnyilag A fény ösvényein című Mispál Attila filmben forgat. Hogy érzi magát?

Cs.Gy.: Ez megint egy szomorú történet. Olyan forgatókönyv, amit, ha elolvas az ember, érzi, hogy köze van hozzá. De egyszer csak azt látja, hogy minden ígérvény ellenére elfogy a pénz. S mikor elkezd gondolkozni, hogy hol van, rájön, hogy beforgatták egy másik filmbe. Én tudom, hogy kinek a filmjébe, s ha nem lesz meg, akkor el fogom mondani. Akármilyen csúnya dolog, akárhogy meg fognak utálni, akármennyire nem fognak hívni mozizni, nem a magam érdekét fogom nézni, hanem egy fiatal rendező és egy fiatal operatőr érdekét. 

filmhu: Hogy áll a film?

Cs.Gy.: Rajtunk soha nem múlik semmi. Odamegyünk és észre se vesszük, hogy eltelt a munkaidő. Tök mindegy, hogy éjjel vagy nappal van. Az ember sokszor  elmondta már, attól hogy 35 mm-rel dolgozhat, olyan hihetetlen megtisztelő körülmények közé keveredik, hogy összekapja magát és elkezd koncentrálni és hihetetlenül diszponál és nagyon tudja, hogy mi a dolga. Úgy áll a dolog, hogy nyolc forgatási nap kéne még, vagy kilenc, és azt mondták, hogy négyre van pénz. Na most ez a négy az én szerepemnek az egyik fele. S akkor még a film nincs befejezve. Itt valaki elköltött valamit másra. Még azt se tudom mondani, hogy nem jó szándék vezérelte, hogy legalább az a mozi legyen meg, s majd jön a Jóisten és csodát tesz. De a Jóisten annyi csodát képtelen tenni, mint amennyire egy nap szükség lenne Magyarországon. És akkor inkább meghátrál a feladat elől, és azt mondja, hogy intézzétek el fiúk ezt a szart, ti csináltátok! Ez megint rajtunk fog csattanni. Elsősorban  Mispál Attilán, Nagy Andrison és nyilván valamennyire rajtunk is, szereplőkön, akik látszunk ott a moziban. Mert akkor egyszer csak nem látszunk. Ha nincs pénz, akkor nem látszunk. 

filmhu: Cseh Annamária mennyire vált be mint színésznő?

Cs.Gy.: Vele egy jelenetem volt eddig, most jönne a többi. Úgyhogy én nem tudok érdemben  nyilatkozni, viszont jókat hallottam színész kollégáktól. Nem csak azt mondták, hogy szép meg magas, hanem azt is, hogy profi.

filmhu: És Mispál Attila milyen, mint rendező? Hogy vezeti a színészeit?

Cs.Gy.: Az látszik, hogy ezt nem tanítják a főiskolán. Nagyon sok mindent nagyon tudnak a fiatal rendezők, de a színészvezetéshez igazából nincs sok közük. Azt tudják, hogy mit akarnak egy jelenetből kihozni, viszont lényeges lenne a szöveg elemzése. Megette a fene, ha egy szöveg direktbe szól, ha nincsenek rétegei, hogyha én nem tudom abban magamat elhelyezni. Azért mondom, hogy magamat, mert a művész lényege mindig önmaga. Ennél jobbat nem lehet kitalálni, és ha valaki azt mondja erre, hogy Cserhalmi nagyon nagyképű, akkor ajánlom, hogy olvasson Füst Milánt.

filmhu: Kivel forgatna szívesen?

Cs.Gy.: Én nem vagyok tutista. Én szeretem, ha van a dolognak valami olyan tétje is, ami magával ránt, ha esetleg rossz irányba is. Persze szeretnék sikeres lenni, nem a szó mai értelmében, hanem amit én annak gondolok. De a kockázatot még ennél is jobban szeretem. Nem biztos, hogy nekem például a Wim Wenders jót tenne. Többnyire azoknak a rendezőknek a munkái tetszenek, akiknek én egyáltalán nem tetszem. Menzelt mindig áhítattal nézem, kicsit tátott szájjal, én az ő számára A néző vagyok. Nálam jobb nézője Menzelnek nincsen. De ez nem azt jelenti, hogy tudnék is vele dolgozni.

filmhu: Éppen Menzel az, aki azt mondja, hogy ebben a mai világban nincs kedve forgatni. 

Cs.Gy.: Elvették a kedvét attól, hogy forgasson. Egy ilyen embert, akit úgy hívnak, hogy Jiri Menzel, aki Európa egyik legnagyobb barátságát tudhatja magáénak Hraballal, nagyon meg lehet sérteni. Jönnek piszlicsáré senkik, s azt mondják, hogy nem te csinálod, hanem Ő. Mert ő többet tud nekem kilopni, mint te, mert Menzel csak hozzátenni szeretne. Ez a különbség a kétféle hozzáállás között. A cseheknél is vannak helyzetek, amikor az ürge nem tudja, hogy melyik ujját harapja, mint az én Ondrej Trojanom. Egyszerre volt rendező meg producer is. Lopni is szeretett volna, meg adni is szeretett volna. S a két én nagyon küzdött benne, de ez most véletlenül jó felé ment el. Magyarországon hasonlóan állnak a dolgok.

filmhu: És hol van ebben a művészet?

Cs.Gy.: Művészetről nincs szó. Az nem egy létező dolog, azt nem lehet definiálni, ebből a szempontból még igazuk is van. A művészet itt az, hogy mennyit tud elverni valaki. Az, hogy az ügyvédje nélkül egy üveg sört nem mer rendelni. Az ilyen típusú figurából nagyon sok van a magyar filmgyártásban. Szándékosan mondtam gyártást és nem művészetet.

filmhu: Ez azon is múlik, hogy mit tanítanak a főiskolán, amiből egy van Magyarországon, nem?

Cs.Gy.: Ott sem tisztázott a dolog, hogy kik tanítanak. Ki az, aki meg csak bejár és nem tanít, ki az, aki a sarki kocsmában tartja az óráját, melyik tanár engedi meg magának azt a luxust, hogy megsértődjön, ha nem értenek vele egyet a növendékei. Egyáltalán mit jelent ma tanárnak lenni, mit jelent ma növendéknek lenni? Azt jelenti, amit tíz vagy tizenöt, vagy húsz évvel ezelőtt? Vagy valami mást? Ezeket ki kéne dumálni. Mert látszólag vannak az egyetemnek növendékei, de nem járnak órákra. Mert mondjuk nem szeretnek kocsmába járni, nem szeretnek orbitális szellemi vonulatokat hallgatni egy katasztrofális alkoholszinten lévő tanártól. Szóval van ott mindenféle baj, amiről nem vagyok jogosult beszélni, mert nem tanítok ott. 

filmhu: Nem is tanítana?

Cs.Gy.: A múltkor nagyon felindultam és fölhívtam a főiskola rektorát – Székely Gábort – és én azt mondtam, hogy tanítani akarok. Azt mondta, neked ez nem való, Gyuri, téged ezek megölnek. Mármint a feltételezett tanár kollégáim. Azt mondta, hogy ettől ő engem inkább megkímél. 

filmhu: Vannak ma sztárok Magyarországon?

Cs.Gy.: A sztár ugye csillagot jelent. Az ember bárhol van a világon, ha felnéz az égre, tudja, hogy az ott mondjuk az Esthajnalcsillag. Az Esthajnalcsillag sztár, mert azt mindenhonnan lehet látni a világon. Ilyen csillagot én nem látok a magyar égbolton, mert hogy ha Pozsonyig elmegyünk, már azt se tudják, hogy kifiaborja az ember. Ez megint az az eset, amikor a provincia birodalomnak képzeli magát. Van egy helyes latin tanmese erről, Rana rupta et bos. Nem fogom elmondani, aki kíváncsi utánajár. A vége az, hogy szét fogunk pukkadni…