Mit csináltál az Oscar-díj óta eltelt másfél évben?
Deák Kristóf: Az Oscar előtt egy-két héttel forgattuk le az Eszméletlen című mini-sorozatot, azt befejeztük a gála után. Aztán előkészítettük és két részletben leforgattuk A legjobb játékot. Áprilisban kezdtünk neki, az egyik főszereplő, Rétfalvi Tamás kéztörése miatt beiktattunk pár hónapnyi szünetet, majd augusztusban folytattuk a munkát.
Hogy történt a baleset?
Rétfalvi Tamás: Parkourozom, és kimentem kicsit Párizsba továbbtanulni a Yamakasikhoz (a parkour nevű, a várost akadálypályának használó extrém sport úttörői – a szerk.). Nyújtott testes csavart szaltót gyakoroltam egy edzésen, de fáradt voltam, és magam alá fordult a kezem.
Rétfalvi Tamás
A legjobb játék után mi következett?
D. K.: Eltöltöttem négy hónapot Amerikában, ahol szerintem lassan már három számjegyű találkozóm volt producerekkel, a stúdiók különböző embereivel, és sokféle projektről kezdtünk el beszélni.
Van már olyan projekted, ami előrébb tart?
D. K.: A Cosmic című családi kalandfilm Frank Cottrell Boyce könyve alapján. Ez a projekt ott tart, hogy már pitcheltük csomó stúdiónak, és most dolgozunk, hogy összeálljon a finanszírozási háttere, közben próbálunk találni egy sztárt az egyik főszerepre.
Konkrét név van a fejedben?
D. K.: Van egy pár. A főgonosz kicsit olyan, mint a Willy Wonka, csak nőben, és Elon Muskkal összekeverve. Egy szuperintelligens és megalomán milliárdos-vállalkozó, aki gyerekeket akar az űrbe küldeni.
Deák Kristóf
Mit szólnál Charlize Theronhoz?
D. K.: Örülnék, de ő lehet, hogy már túl ijesztő is lenne. Én Cate Blanchettre vagy Kristen Wiigre gondoltam. Szerintem mindkettő nagyon vicces választás lenne, kellően őrültnek, félelmetesnek és furának kell lennie a szereplőnek.
Az Oscar nélkül ebből mi sikerült volna?
D. K.: Nem mentem volna ki négy hónapra. A díj elnyerése nélkül nem nyíltak volna ki azok az ajtók, amiken most bementem.
A legjobb játék forgatásán vicceltettek azzal, hogy egy Oscar-díjas rendezővel dolgoztok?
D. K.: Nagyon kedvesek voltak, és nem csesztettek ezzel.
Deák Kristóf, Szabó Irén, Rétfalvi Tamás
Az Oscarnak volt bármilyen hatása A legjobb játékra?
Szabó Irén: Az Oscar-díjnak volt köszönhető, hogy nagyon sokan jelentkeztek Kristófék felhívására. Amikor megérkeztem a forgatása, köpni-nyelni nem tudtam, kétszáz lelkes amatőr vett körül. Nem igazán tudták, hogy mi ez, de jöttek statisztának, mert a rendező Oscart kapott.
Várod már, hogy jöjjön egy interjú, amiben nem kerül szóba az Oscar-díjad?
D. K.: Ez egy édes teher számomra. Annak fogok nagyon örülni, ha jön majd valami, ami tromfolja, és onnantól inkább arról kell majd beszélni. És ez nem féltetlen egy díj lesz, lehet egy következő filmem is.
Magamban, eléggé sarkítva, úgy foglaltam össze A legjobb játék történetét, hogy ez olyan, mint a Terminátor: az ember és a gép harcáról szól.
D. K.: Nekem pont ebből a Terminátor-ból is ismert sci-fi jóslatból volt elegem, miszerint a gép, mint teremtmény elpusztítja az alkotóját. Szerintem az ember és a technológia kapcsolatáról szóló beszélgetéseket nem a terminátoros forgatókönyvekből fakadó félelemnek kellene dominálnia. Ennél sokkal komolyabb és valósabb fenyegetés az, ami már most történik az életünkben. Milliónyi, kicsi, láthatatlan módon változtatja meg a technológiai fejlődés azt, hogy hogyan élünk, hogyan dolgozunk, mit jelent embernek, mit jelent hasznosnak lenni. Olyan gépeket alkottunk, amelyek gondolkodnak helyettünk. Ez a valóság, és nem az, amit a Terminátor-filmekben látunk. A gépek nem akarnak elpusztítani, csak azt mondják, hogy ezt én is meg tudom csinálni, szevasz.
Honnan jött az ötlet?
D. K.: 2014-ben a Világgazdasági Fórumon dolgoztam, és ott beszéltek arról politikusok, professzorok, multicégek vezetői, hogy foglalkoznak az emberi munkaerő visszaszorulásával, de még nem találták ki, hogy mi legyen azzal a több millió emberrel, aki feleslegessé válik. Izgalmasnak találtam, hogy még a világ vezető politikusai és elméi sem tudják, mit kezdjenek ezzel a problémával.
R. T.: Kristóf komplexebben látja át ezt a témakört, de tényleg ijesztő ez a gyors változás, és hogy nem tudjuk, hova vezet. Erről mindig az osztályfőnököm, Máté Gábor egyik története jut eszembe. A hetvenes évek végén kiutaztak az NDK-ba egy előadás miatt. E mezőn voltak, amikor egy helyi megkérdezte tőle, „haza akarsz telefonálni?”. “Persze, amikor visszamegyünk a szállásra.” Erre ő: „Nem, itt és most.” Nézett hogy micsoda, de odaadtak neki egy táskát, ami egy hordozható telefon volt, és haza tudott vele telefonálni a mező közepéről. Ez neki akkoriban egy hihetetlen élmény volt.
Most pedig az űrállomásról is simán hazatelefonál az űrhajós.
R. T.: Igen, iszonyatosan gyors ez a változás. Nem látok komplexen bele ebbe a témába, de el tud fogni a rémület, ha belegondolok.
Sz. I.: Én nem érzek félelmet. Van egy ismerősöm a katonaságnál, ő mondta, hogy már nem az a kérdés, hogy ki, mit csinál. A mobiltelefon lekövetésével és egyéb eszközökkel ezt már könnyű megtudni. Az most a kérdés, hogy szembesítéskor, bevallom-e azt, amit egyébként már tudnak rólam. Próbálok úgy élni, hogy ne kelljen semmiért szégyenkeznem, ha egyszer esetleg odaállítanak és kérdezősködni kezdenek.
Nektek nem kell félni, a színészeket és a rendezőket nem fenyegeti az a veszély, hogy gépek veszik át a munkájukat.
D. K.: Az rajzolódik ki a technológiában járatos emberekkel folytatott beszélgetéseimből, hogy a kreatív munkák, illetve az emberekkel való közvetlen foglalkozás, ha nem is a világ végezetéig, de elég sokáig emberi terület marad. Idővel a fizikai termelés legnagyobb részét a gépek fogják megcsinálni helyettünk, nekünk a szellemi termelés marad. Mi biztonságban vagyunk itt az asztal körül, de az a taxis, aki pár napja nem vett fel engem, na, neki van oka félteni a munkahelyét. Siettem, három villamosmegállónyira voltam a céltól, de ezer forint kevés volt neki egy olyan útért, aminek valójában hatszáz forint az ára. Nem hiszem, hogy tudatosult benne, hogy a taxivezetés öt-tíz év múlva már nem emberi munka lesz.
A Total Recall – Az emlékmás 1990-es film, és már abban is azt láttuk, hogy robotok vezetik a taxit.
D. K.: Igen, de ez most már nem egy fantázia. Ott tartunk, hogy a mesterséges intelligencia biztonságosabban vezet, mint az ember. Lehet, hogy most még drágább, több energiát fogyaszt, de biztonságban már lehagyott minket. Az a vicc, hogy nem kell, hogy tökéletesen működjön a sofőr nélküli kocsi. A tesztautók okoznak baleseteket, és ezekről mindig beszámol a média, de ha elérjük azt a pontot, amikor a gépi intelligencia az embernél kisebb hibaszázalékkal végzi el a feladatot, és még olcsóbb is nála, az emberi munkaerőt felváltja a gép.
A legjobb játék akkor egy sci-fi?
D. K.: A science-fictionból nekem az az érdekes, ami a lehető legközelebb van a mához. Ezt grounded sci-finek hívják, és A legjobb játék is ebbe a kategóriába tartozik. Extrém eset vagyok, nekem még a Black Mirror is túl messze esik a valóságtól.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy A legjobb játék-ban látható technikai fejlettség valósággá váljon?
D. K.: Még egy év. Ezt azért tudom ennyire pontosan, mert tudom, hol tart ez a technológia. Kínában 2020-ig országosan bevezetnek a köztereken egy embereket követő, szándékfelismerő rendszert, amely hasonlít a filmben látottakhoz. Pontozzák az embereket: ha valaki a piros jelzés ellenére átmegy a zebrán, az kap egy rossz pontot, és kirakják az arcát nagyban a közeli kivetítőre, nyilvános megszégyenítésként.
Ezek szerint A legjobb játék már nem is sci-fi. Utolérte a valóság.
D. K.: Nem tudtam ennél gyorsabban dolgozni…
A négyes metró mindkét végállomása, a Keleti és Kelenföld is forgatási helyszín volt. Antal Nimródnak meggyűlt a baja a BKV-val, amikor a Kontroll-t készítette. Nálatok voltak nehézségek?
D. K.: Mi nem mentünk le a mélybe forgatni, a legtöbb terület, ahol jeleneteket rögzítettünk, az a MÁV-hoz, illetve a fővároshoz tartozik. A BKK-nál is nagyon rendesek voltak, beengedtek a négyes metró futurisztikusan kinéző, gombaszerű központi épületébe és megnézhettük a monitorszobát, ahonnan az egész metrót figyelik. Meglepően hasonlított ahhoz a díszlethez, amit felépítettünk. Ott is vannak már automatizmusok, ha valahol történik valami szokatlan, akkor a rendszer rögtön odakapcsol, és mutatja a képet. Amúgy mi nem használhattuk a négyes metró biztonsági kameráinak a felvételeit, ezért nagy póznákkal és GoProkkal jártuk be az állomásokat, és így rögzítettük a szükséges képeket.
Nagy kihívás volt a koreográfia felvétele?
D. K.: Erről Nina Kov koreográfus, a feleségem tudna a legjobban mesélni, több héten át tartó munkával ő rakta össze azokat a jeleneteket. A próbákon nagyon sokat kísérleteztünk, de csak a legjobb mozdulatsorokat tartottuk meg. Kétszáz statisztával dolgoztunk, ennyi ember be se fért egyszerre a tornaterembe, ezért A, B és C csapatokkal próbáltunk, és csak a forgatási helyszínen eresztettük őket össze. Döbbenetesen fegyelmezettek és jófejek voltak, a végéig kitartott a lelkesedésük. Nina a csapatkapitányaival és Takács Judit asszisztenssel remekül összerántottá őket.
Irén, neked is van egy emlékezetes mozdulatsorod a filmben.
Sz. I.: Igen, a kacsatánc.
D. K.: Gurultunk a röhögéstől a castingon, amikor először előadta, annyira intenzíven és felszabadultan csinálta.
Sz. I.: Ez úgy kezdődött, hogy a castingon állatokat soroltak fel nekem, és úgy kellett táncolnom, mint egy gorilla, vagy mint egy kacsa. Előző nap operett-premierem volt, abban volt egy Tyúkocskám című szám, és rögtön előjött a szárnycsapkodós koreográfiája.
D.K.: Nagyon sok minden előkerült a próbákon. A hülye járások minisztériuma a Monty Pythontól vagy a velociraptorok járása a Jurassic Park-ból.
A Mindenki és A legjobb játék is amellett érvel, hogy hatalmas és jótékony ereje tud lenni egy közösségnek. Ezt a kétszáz lelkes statiszta révén most a való életben is megtapasztalhattad.
D. K.: Igen, ez nagyon megmelengette a szívemet. Sajnos a mai világban nagyon egyszerű érvényesíteni az oszd meg és uralkodj elvét. A médiákon keresztül könnyű behülyíteni az embereket, hogy ne a közöst keressék egymásban, hanem azt, miért kell félni a másiktól, miért kell gyűlölni a másikat.
A Mindenki-ben is azért szenvednek magányosan a gyerekek, mert nem tudják, hogy másoknak is megmondta a tanárnő, hogy ne énekeljen. Amikor rájönnek, hogy sokan vannak ugyanezzel a problémával, akkor már ki tudnak állni egymásért. És fontos, hogy a jó hangúak nem küldik el a francba a nem éneklősöket, hanem mindenki kiáll egymásért. A legjobb játék esetében is ez foglalkoztatott: hogyan lehet együttesen csinálni valamit egy igazságtalan helyzetben. Nem pedig szekértáborokba tömörülni és egymást nyilazni.
Az optimista világképed távol áll attól, ahogy az individualista magyar társadalom működik. Nálunk nagyon ritkán van az, hogy egy cél érdekében, sok ember megmozduljon.
D. K.: Érdekes, hogy itt Kelet-Európában és a Balkánon a szabadság valamiért az individualizmust jelenti, azt, hogy mindenki azt csinál, amit akar. Egy ismerősöm most jött haza az albán tengerpartról, és mesélte, hogy valaki gondolt egyet, és a legszebb sziklára csak úgy felépített egy gyúrótermet. Engedély nélkül tette ezt, de tudja, kit kell majd lefizetni, szóval a konditerem a helyén marad. Ehhez képest Franciaországban még a legnagyobb luxusszállodák sem építkezhetnek közvetlenül a tengerpartra. Ugyanis az teljes hosszában közterület.
Úgy érzem, nemcsak a filmjeid, de te magad is idealista vagy.
D. K.: Abszolút, idealista típusnak tartom magam. A Mindenki és A legjobb játék befejezése nem azt mutatja meg, hogyan működik a világ. Hanem azt, szerintem hogyan kellene működnie ahhoz, hogy jobb legyen. A legjobb játék-ra vetítve mindezt: azt szeretném, hogy hagyjuk a terminátoros víziókat, és inkább arra koncentráljunk, milyen jó dolgok jöhetnek ki ebből a technológiai fejlődésből. Ahogy ezt Verne Gyula is tette a műveiben. Nem szeretem, hogy a science-fiction mostanság szinte csak disztópiát jelent. Meg kellene erőltetnünk az agyunkat, hogy lehet-e valami szépet, emberit, vicceset kihozni ebből.
R. T.: Én is idealistának tartom a film befejezését, de gyorsan hozzá is teszem, hogy a színházban dolgozom, és az nem működik közösség nélkül. Kellenek az egyéni teljesítmények, de ha nem egy rugóra jár a gépezet, akkor nem jön létre az, aminek kellene. Volt már részem olyan produkcióban, amelyet rendezőtől kezdve az összes színészig mindenki akart, és ez nagy erőt adott nekünk. A felénél még azt is meg mertük lépni, hogy újraterveztük az egészet, mert azt éreztük, hogy ez nem elég jó. Megbeszéltük, és mindenki beleegyezett ebbe a döntésbe, tudva, hogy a hátralévő időben dupla annyi erőt kell belefektetnünk. Ez az Oszlopos Simeon volt a Duda Éva Társulat előadásában. Nagyon fontosnak tartom a közösséget, azon keresztül tudunk mindent túlélni.
Kristóf, Az optimista és idealista világképeddel nem igazán tudom összeegyeztetni az Eszméletlen fekete, néhol már groteszkbe hajló humorával. Az is te vagy?
D. K.: Igen, az is én vagyok, szerintem a játékosság mindenféleképpen egy közös jellemzője az Eszméletlen-nek, A legjobb játék-nak és a Mindenki-nek. Az Eszméletlen-ben az izgatott, hogy egy borzasztó alaphelyzetet – a kórházban fekvő főhős nem tud megmozdulni, nem tud megszólalni, de a tudatánál van –, hogyan tudunk viccessé tenni. A fekete humor szeretete egy titkos fiókja a lelkemnek. Ninával otthon mindenből próbálunk viccet csinálni, nem vagyok kizárólagosan egy felhőkön szárnyaló idealista. Szerintem ez a humanizmus: elfogadod, hogy ugyanaz az ember képes csodálatos, nagy dolgokra is, de mellette borzasztóan kicsinyes és rosszindulatú is tud lenni. Nagyon szeretem Kurt Vonnegut bölcs, fekete humorát, amellyel ezt a kettősséget ábrázolja.
A végén mégis csak visszatérnék az Oscarhoz. Tavaly beválasztottak az Amerikai Filmakadémia tagjai közé, így aztán te is szavazhattál arról, hogy hova kerüljenek az aranyszobrok. Elmondod, hogy milyen filmekre voksoltál?
D. K.: Ezt nem árulhatom el. Kimondottan megkérik a tagokat arra, hogy ezt újságírókkal ne beszéljék meg. Nagyon szerettem például az I, Tonyá-t. Ez a film is az általam kedvelt humanista fekete humorral mesélte el Tonya Harding műkorcsolyázó felemelkedését és bukását. Nemzeti hős volt, rémes dolgokat is művelt, de ennek ellenére megértetted és szeretted őt. Komplex módon beszél arról, mennyire nem könnyű jó embernek lenni.
A legjobb játék-ot július 28-án, szombaton 12:10-től vetíti az RTL Klub.
Fotók: Pozsonyi Janka
