Dr Horváth Putyi: A halál kilovagolt Perzsiából

Dr Horváth Putyi nagyjátékfilmje sajátos vállalkozás, hiszen igen erős irodalmi alapanyagra épül. Ilyen esetben mindig felmerül az adaptációk szokásos kérdése: inkább az irodalmi alapanyag minél alázatosabb és kongeniálisabb átültetése a cél (zseniális példa erre a magyar filmben Huszárik Szindbád-ja, vagy Pacskovszky Esti Kornél-ja), vagy inkább a történetben rejlő lehetőségek új nézőpontból történő kibontása a járandó út (például Bódy Gábor: Psyché).

A film úgy kezdődik, mintha az első hagyományt követné: Hajnóczy mondatokat hallunk a könyvből egy az egyben átemelve, és az írót játszó Melis László fekszik, majd néz, majd lemegy borért. Aztán egy idő után a narrátor mellett ő is beszól, nyilván a nézőnek, mert a képen más nincs a közelében. Aztán jönnek a regény történetéből esetlegesen átemelt flashback-ek, és lezavaródik a fő történetszál is, ahogy egy adaptációtól elvárható. A film egyik rétege tehát szolgaian követi a Hajnóczy-szöveget (részleteket átemelve belőle, és a képen kvázi illusztrálva azt), a film egésze viszont meglehetősen szabadon bánik a regény különböző síkjaival és karaktereivel.

Akadnak jól eltalált pillanatok Melis László

Hajnóczy Péter kisregényében az „író”, aki az alkoholbetegség utolsó stádiumában van, megpróbál papírra vetni egy elbeszélést: egy elbeszélést saját fiatalkori kalandjáról, amikor még többé-kevésbé egészséges volt (persze általában részeg), de mondjuk úgy, még nyitott volt számára a jövő. Ez a fiatalkori én segédmunkásként dolgozik, vedel mint a gödény és strandra jár ismerkedni. Itt találkozik Krisztinával, aki helyteleníti a fiú életmódját, és csak akkor villantja fel egy férfi-nő kapcsolat lehetőségét, ha az ifjú teljesen behódol neki. Ez a behódolás meg is történik – mind morális, mind egzisztenciális értelemben. A regény másik –legalább ennyire fontos – múltban játszódó síkja teljesen hiányzik a filmből: itt a fiú szintén strandon van, iszik, és leendő feleségét várja (akit a lány szülei eltiltottak tőle), majd vonatra száll, iszik, házibuliba megy, iszik és mindeközben kattognak a kis fogaskerekek az agyában, előrevetítve az „író” későbbi hallucinációit. A könyvben a három történetsík (ivás/írás/jelen – ivás/strand/Krisztina – ivás/strand/leendő feleség) zseniális írói technikával van egybesodorva, egymásra reflektáló motívumok, monomániák és gondolatfutamok mentén.

A filmváltozatban csak a Krisztina-kalandot látjuk, valamint Melis Lászlót, ahogy iszik és az öreg (a könyvben maximum középkorú) Hajnóczy szerepében néz, és néha beledörmög a kamerába. Melis hiába remek zeneszerző és Hajnóczy volt barátja, spanja, művésztársa – a vásznon borzalmas. Nem baj ha valaki nem színész, mit sem tud a színjátszásról és arról hogyan kell kamera előtt viselkedni: ha karizmatikus jelenség, és van bármi olyan vonása, ami izgalmassá teszi jelenlétét a vásznon, akkor indokolt a szerepeltetése. Melis László a vásznon nem karizmatikus, nem találja a helyét, a hangja borzalmas, az pedig, hogy ő jeleníti meg Hajnóczy Pétert, körülbelül olyan, mint amikor Leonardo di Caprio próbálkozott Arthur Rimbaud szerepével a Teljes napfogyatkozásban. Bár Caprio legalább színész.

A Krisztina-kalandban megjelenő ifjú Hajnóczy alteregó (Schneider Zoltán) és Krisztina (Verebes Linda) jelenetei többé-kevésbé rendben vannak, ha feltételezzük, hogy egy középfajú szocialista retro-életkép megalkotása volt a cél. A filmben akadnak jól eltalált pillanatok (néhány jó ütemű vágás a jelen/múlt összeillesztésénél, egy-két strandjelenet, a „Kislány a zongoránál” című sláger előadása pedig a maga szürrealitásában úgy tökéletes, ahogy van), de mint adaptáció, teljesen félresikerült.

Piás csajozás, tánczene, idős pasi bebaszva énekel, plusz a regény mondataiból pár átemelt töredék: körülbelül ennyi maradt Hajnóczyból A halál kilovagolt Perzsiából filmváltozatában. Nyugaton talán beszopják (a gyártó brand name, ugyebár), de aki eredetiben olvashat Hajnóczy Pétert, annak ez bőven kevés.