A Maliból származó filmes első nagyjátékfilmje arról tanúskodik, hogy a heteken át tartó lázongások emléke mit sem fakult környéken, a feszültség még mindig jelen van az itt élő népcsoportok és az államhatalom képviselői között. És mivel utóbbiakban továbbra sem buzgólkodik az empátia a kiszolgáltatottak irányában, az óriási lőporos hordó kanócát bármikor újra belobbanthatja egy ostoba, erőszakos cselekedet.
A Nyomorultak javarészt a Bosquets telepen, afrikai és közel-keleti bevándorlók között játszódik, ám az első képsorok egészen a belvárosig követik az otthonról elinduló 12 körüli kisfiút és barátait, ahogy a nemzeti színekbe burkolózva együtt ünnepelnek a Champs-Élysées-en hullámzó tömeggel. A francia nemzetet korra, nemre, bőrszínre és felekezetre való tekintet nélkül egybekovácsoló mámor a futballválogatott 2018-as világbajnoki győzelmének köszönhető.
Ly ezekkel a szélesvásznú, látványos felvételekkel, amelyeknek fókuszában végig a muszlim kisfiút tartja, ellentmondást nem tűrően leszögezi, hogy a színes bőrű telepi gyerekek épp ugyanannyira franciák, mint bármely más párizsi, akivel egyszerre éljeneznek és ordibálják a Marseilles-t. A francia főváros utcáin zászlókat lengetve vonuló, hangosan skandáló embertömeg látványa ugyanakkor a forradalmi Párizst is megidézi. (Nem is beszélve a film cselekményéhez képest pár hónappal később kezdődő sárga mellényes tüntetésekről.)
A látványos bevezető közös eksztázisa hamar elillan, a köztársaság alapelveiből, a szabadságból, egyenlőségből és testvériségből pedig nem sok jut a külvárosba (bár az utóbbira ott van a Muszlim Testvériség, akik a hatóságokkal szemben legalább képesek voltak helyi szinten megoldani az elharapódzó drogproblémát). A környéken egy három tagú egység járőrözik, amelynek legújabb tagja, Ruiz (Damien Bonnard) most került fel vidékről. Az újonc beavatása a Kiképzés dramaturgiáját követi: egy rangidős, cinikus, és korrupció-gyanús tiszt végigvezeti a kemény környéken a tankönyvi szabályokat mantrázó zöldfülűt. Csakhogy egy sokkal kevésbé fekete-fehér helyzet tárul elénk.
A karizmatikus Denzel Washington helyett egy nagypofájú, keménykedő alak mutatja meg, mi a dörgés: Chris (Alexis Menenti), az egység önjelölt vezetője annyira beleéli magát a barbár világgal harcoló fehér zsaru szerepébe, hogy még a Rózsaszín Disznó becenevet is büszkén vállalja. Partnere, a nigériai származású Gwada (Djebril Zonga) látszólag jól tartja a lépést fehér társával, de a felszín alatt egyre jobban kikezdi az idegeit a helyiek megvetése.
A komplexen felépített társadalmi szituáció, a hirtelen szárbaszökő, idokolatlan erőszak, és az erkölcsi dilemmákra adott ambivalens reakciók fájdalmasan földközeli állapotban tartják a filmet. Ly végig realisztikusan, többrétűen mutatja be figuráit, még a három autoriter főszereplőt is igyekszik humanizálni. A Nyomorultak dinamikus, feszes dráma, amelyben a társadalmi rétegek közötti feszültség, egyre nagyobb fokon izzik, egészen addig, amíg szét nem durrantja a hőmérőt.
A három főszereplő, bár eltérően állnak hozzá a munkájukhoz, valójában mind ugyanannak a rendszernek testesítik meg a gyengeségeit, amely sokkal inkább abban érdekelt, hogy fenntartsa saját magát, mint abban, hogy javítson azok körülményein, akiket elvileg szolgálnia kéne. Még a környék nem-hivatalos vezetői, mint a Polgármesternek nevezett kiskirály vagy a a bűnözőből lett szentéletű kebabos is szimbiózist tartanak fent a rendőrökkel, így a változás nekik sem áll érdekükben. Ennek a hierarchiának a legalján a gyerekek állnak, de paradox módon ők azok, akiket a legkevésbé kötnek az írott és íratlan szabályok. Köztük a legtragikusabb sorsa Issa-nak van, már kiskorában is látott olyan dolgokat, amit senkinek sem lenne szabad, mégis meg tudta őrizni az ártatlanságának utolsó darabjait. Megrázó látni, hogy egy csínytevéstől milyen nagy utat tesz meg a két nap alatt.
A Nyomorultak tagadhatatlanul dühös film, de nem a vak indulat szülte, ezért nagyon is megérdemli, hogy odafigyeljünk rá: a társadalmi igazságtalanságokat egy működésképtelen rendszer következményeiként mutatja be, és nem az egyént – legyen az elnyomó vagy elnyomott - vádolja. Arra hívja fel a figyelmet, hogy rossz rendszer felülről érkező döntései odalent, a legnyomorultabbak egyéni döntéseiben is megmutatkoznak.
